Ormos Mária

Az egész okfejtés rendkívül szellemes, és minden további nélkül alkalmazható számos politikai helyzetre. Ezen túl mélyen igaz az is, hogy az ember sem tollvonással, sem voluntarizmussal nem változtathatja meg a múltat, vagyis azt, amit - úgymond - "előtalál". Ebből viszont az is következik, hogy a múltat sem "eltörölni", sem palackba zárni vagy bármilyen más módszerrel "lezárni" nem lehetséges, lévén, hogy az "előtalált" dolgok beleesnének az eltörlendő vagy elzárandó múltba. Következik továbbá az is, hogy az előtalált dolgokat nem lehet semmibe venni, a szerkezetet lehetetlen hátramenetbe kapcsolni, és arról álmodozni, hogy a fonalat lehetséges valamelyik tetszőleges múlt időben felvenni. Mondjuk a Római Birodalom idején, ahogyan Mussolini szerette volna, vagy az I. Császárságnál, miként Hitler mondogatta olykor. Ő egyébként elszánta magát rá, hogy megsemmisíti mindazokat az előtalált dolgokat, amelyeket közel ezer év európai civilizációja termelt ki és rakott le elébe, ám az előtalált dolgok kifogtak rajta.

Ugyanilyes veszedelmes, ha az ember az előtalált dolgokon nagy ugrással akar kifogni. Azzal próbálkozik tehát, hogy erőt vesz mind a múlton, mind az időn, és röpke néhány év leforgása alatt kipótolja, ami a több száz éves múltban nem történt meg, és előre száguld olyan vidékekre, ahol még senki sem járt. Ilyen nagyot szeretett volna ugrani Sztálin, Mao Ce-tung és néhány más kisebb diktátor. Utódaik pedig alig győzik a munkát, hogy valahogy visszataláljanak a reáliák talajára.

Mindazonáltal Marquard igazsága csak részigazság. Ha a dolgok annyiban maradnának, ahogyan felrajzolja őket, úgy voltaképpen semmi sem történne. Az elemzésből kimarad ugyanis a jelen, ez a röpke és illó valami, ami talán kihagyható is lenne, ha nem éppen a jelenben menne végbe az előtaláltak, - úgy is mondhatjuk, hogy a helyzet vagy a szituáció befolyásolása, megváltoztatása. Az embertől függ, hogy ezt hogyan hajtja végre, a befolyásolás módja pedig kihat arra is, ami majd következményként megjelenik az utódok számára. Részigazság az is, hogy a "jobbítás világméretű konfúzióvá fajul." Igaz belőle a konfúzió, de nem felel meg a valóságnak, hogy ennek közvetlen előzménye a jobbítási szándék lenne. Világméretű konfúzió ugyanis nagyon gyakran, Hamvas Béla szerint egyenesen szüntelen volt, évezredekkel azelőtt is, hogy bárki a nagy, átfogó jobbítási szándékról beszélt volna. Már Lao ce is válságról szólt, és mi más volt a kegyesen népvándorlásnak elkeresztelt rettenet, ha nem kontinentális konfúzió? Az ember legfőbb megkülönböztető jegye a konfúziókkal kapcsolatban valószínűleg az, hogy - számos állatfajjal és fajtával szemben - a mindenkori jelenben hozott döntései segítségével ezekbe nem pusztult bele, hanem túlélte őket. Végül Marquard tézisei részigazságot tartalmaznak azért is, mert konfúzió ide vagy oda, a jobbítási szándéknak mutatkozik néhány mutatója. Ilyen az, hogy 57 év óta nem tört ki sem világméretű, sem kontinentális háború, és hogy - minden gazdasági egyenlőtlenség, válságos jelek és hullámzások ellenére - 73 éve nem robbant ki 1929-es méretű világgazdasági válság sem. A személyiség és a csoport, a kisebbségek jogai pedig védettebbekké váltak, mint voltak bármikor.

Végeredményben arra a következtetésre juthatunk, hogy az ember történelemformáló akarata és képessége ugyan szűk keretek között mozog, és megszámlálhatatlanul sok tényező (felfogás, érdek, akarat, tehetség, anyagi potencia stb.) összhatásaként valósul meg, ám az emberek mindenkori életében és annak alakulásában, vagyis a történetében mégis csak az emberi tényező aktuális összessége valósul meg. Az előtalált dolgoknak, a múltnak ugyan nagy szerepe van abban, hogy egyáltalán milyen döntések hozhatók, döntések azonban mégis születnek, és pedig mindig a jelenben születnek. A döntés mindig a jelenben történik az egyén életében is, a közösségek életében is. Akkor is, ha csupán a még egy pohár bor a tét, akkor is, ha egy csoport a háború megkezdéséről vagy meg nem indításáról dönt. Elismerendő, hogy az egyént a még egy "valami" (bor, sör, pálinka) elfogyasztását illetően befolyásolja egy csomó tényező. Így a szülői ház, mint minta, a baráti kör, mint szociális környezet, saját előtörténete, mint múlt, ám mindezeken túl még mindig nyitva a kapu a saját döntéshozatalára. A háború vagy nem háború alternatívájában is felsorakoztatható egész sor befolyásoló tényező, de az úgynevezett kényszerpálya csak akkor alakul ki, ha egy csoport valamilyen okból - mindegy, hogy az milyen ok - már eleve eldöntötte, hogy kitűzött célja elérése érdekében bármilyen lépésre kész vállalkozni. A történetet a múlt, az előtalált dolog tehát nyilvánvalóan erősen meghatározza, mintegy keretet ad a lehetséges döntésekhez, de a továbbiakat nem irányítja szuverén módon. A történelmet mindenek ellenére maga az ember "csinálja" mindenkori hasznos vagy - ellenkezőleg - káros döntéseivel.

A történelem "csinálásával" kapcsolatban a legutóbbi időkben felmerült még egy további, lényegében véve másodlagosnak tekinthető probléma. Ez éppenséggel egy olyan közelítéshez tapad, amely kimondatlanul teljes szuverenitást ismer el az ember mindenkori döntéseit illetően, és ezért a történelmet, de legalább is a közelmúltat mintegy bíráskodási terepként fogja fel. E felfogás értelmében maga a történész is ilyen bírósági szakértővé válik, aki tanúskodásra hivatott a történelem nagy pereiben. Tanúskodhat a történész áttételesen, az írásai révén, de már arra is volt precedens, hogy megjelent a bíróságon a többi szakértő között. E felfogás magában hordozza, hogy a történettudomány kilép a megismerés kereteiből, és ítélkezővé válik, egyúttal pedig "szakértői" szerepével hozzájárul személyek elítéléséhez vagy felmentéséhez. A magam részéről azt gondolom, hogy e szerep felvállalása a lehető legnagyobb mértékben veszélyezteti a történettudomány presztízsét, és feladja, amiért történész generációk egymást követve küzdöttek, hogy tudniillik a történettudomány valóban független tudománnyá váljon.