Elvesztettem a szüzességem

Öt hónapja ismerem. Szerelem volt első e-mailre - kölcsönös, egyértelmű és gyors.

Vagyunk azóta sülve-főve, kívül-belül, vagyunk hangosak, halkak, vihogós hülye picsák és mindenhez tudatalattit rendelő mélylila harisnyák. De AZ nem történt meg. Közeledtünk, közeledtünk, hallgattam a CD-it, de sosem engedtem tovább. Lett volna rá sok lehetőség, de valamiért nem akartam. Az ember tartogatja magát a pillanatnak. Nem kerestem ezt, de tudtam, hogy meg fog történni. Vártam is meg nem is, jó volt az ismeretlenre vágyni. Éreztem, hogy jön felém, de én még nem tudtam beengedni, bármennyire is vonzott. Például három napja is megtörténhetett volna Nagyvázsonyban. Ízlelgettem, de kértem belőle mégsem, nem voltam még rá fölkészülve.
Ma nagyon összevesztünk. Még sosem veszekedtünk, nehéz volt, kemény, egymásnak feszülős, de nagyon kellett. Ölelve kérni bocsánatot egymástól - simán megérte. Nagyon unalmas lehet sosem veszekedni, vitatkozni, legyen szó akár munka-, akár pár- vagy bármi más típusú kapcsolatról. Elbukni azt a sok finom békülést... - ezt már biztosan kimutatták a brit tudósok is.
Nem terveztük az estét. De megtörtént. Hirtelen ötlet volt, hogy menjek vele az öcsi Kőfejtőbe, de egy pillanatig nem haboztam. És igen, megtörtént az, ami igazából akár már az előtt megtörténhetett volna, hogy megismertük egymás. Az, hogy életemben először láttam Beát a színpadon énekelni. Elvesztettem az énekesBea-szüzességemet.
Nem tudom, hogy milyen volt a koncert, nem értek hozzá. Kritikus vagyok Beával, Kapolcs felé mondtam is neki az autóban, hogy nem fogok bálványimádó postokat írni, de ez szerencsére nem is elvárás, sőt. Azt tudom csak, hogy én milyennek láttam a barátnőmet és azt, hogy hogy éreztem magamat közben. Az énekesBea nem volt másmilyen, mint a barátnőBea, nem volt rajta álarc, maszk, máz - illetve csak pont annyira, ahogy a mindennapokban is néha. Mikor például az Elérhetetlen férfit énekelte, az kifejezetten nem tetszett. A legnagyobb sikert aratta vele, nekem mégis akkor volt a legtávolibb, azt éreztem, hogy nem rakja bele magát, valószínűleg azért, mert már a hócipője televan azzal a számmal, ettől ő és a dal is olyan színes, fröccsöntött műanyag lett. Nem szívből és gyomorból jöttek a hangok, nem volt teste a dalnak. Ugyanilyen volt látni, mikor a végén lefújta a kezéről a puszit a közönségnek, akkor a dívát - és örültem, hogy oldalt ülök és nem nekem dobta.
Megmondom őszintén, rosszabbra számítottam. Azt hittem, többet játszik majd és kevesebbet mutat magából. Nem tudom, miért hittem. Talán mert az utolsó lemez borítója jelent meg nekem mindig, amikor színpadra képzeltem. Nagyon jó volt látni, hogy hogy figyelt Dés Andrisra minden másodpercben, aki meg országnyi hátteret, talajt és levegőt biztosított neki. Gyönyörű nézések, mozdulatok, tökéletes összehang volt köztük. Előjött Beából a tarzanlány, a kislány, a csábító nő, a csupaszív, az erőszakos és annyi még - ahogy a hétköznapokban is. Erős volt és esendő.
"Mellesleg" szívbemarkolóan zenéltek, legalábbis az én szívembe markolóan. Megérintett. Fájt. Mélyre hatolt. A végén muszáj volt bemennem a tömegbe a szállingózó közönség közé, hogy kicsit egyedül lehessek. Bea, csináljuk ezt még, jó volt Veled! Ma este 10kor randi a kapolcsi Malomszigeten?