Tengerblog - Splitből Hvar szigete felé

1. Mindjárt vízre szállok.Ring az óriási komp a tengeren, még kiláncolva várja, hogy nekiiramodjon. Az autókat fogadó vaslemez a part beton talapzatához csiszolódik a víz ringatózásától, oda és vissza, dó és lá, következetesen ez a kicsiszatolt, élesen sercenő kisterc szól már vagy fél órája, ez a víz és a part akusztikai viszonya. (P'art, vi(zi)szony.) Erős a szél, finom illatokathoz a víz felől, amelyek aztán összevegyülnek a buszok olajos szagával. De most egy pillanatra csak a kávét érzem az összes szájmirigyemben. Imádom. Elhagyom a várost memsokára. Nem beszélnek hozzám házak és autók, az emberek forgataga sem. Üres tereket akarok, eget, vizet, szelet, kéket és zöldet, sziklát és füvet és fát. Van két falu a világban, ahol otthon vagyok, és ahol az alapvető belső változásaim zajlanak: Zipolite Mexikóban, és Vrboska Horvátországban. A harmadik falu pedig szintén az alapvető változásaimhoz kötődik, mert ott nőttem fel: Bag. Ha kimondom, jön azonnal a júniusi  buja táj látványa, a fenyőerdő friss illata eső után. Csibi kutya, Rózsi malac. A végtelenül hosszú délutánok az akácfák alatt, amikor ráértem  - és mertem - unatkozni, a szőlőlevél mattfényű hátára rózsatüskével Doktor Bubót és Ursulát karcolni ( a csokispapírról másoltam), vagy naplementekor a ribizlibokor és a diófa közé elbújva a nedves homokból bábeltornya-szobrot faragni. A szeméttelepen talált kivénhedt ágy rugóit madzaggal a talpamra erősítve csináltam nyúlcipőt (úgy nevettem, majd meghaltam), Morzsi kutyám fülire piros szalagot kötöttem, kiskutyám, ma becopfozlak, masnisra, hogy szép legyél. Egyszer, amikor még egyetemista voltam és érdekelt a városi szalonélet, elszaladtam előadás után a Királyi Pál utcába, ott volt a Jeles. És megkérdezték tőle, van-e értelme ilyen szalonokat csinálni. Azt mondta, persze, csak nem őt kell meghívni. Aztán elővett egy könyvet, és búcsúzóul felolvasta azt, hogy Ottlik mit írt Rómáról. Hogy ugyanolyan, mint Kecskemét, színes, cifra tornyok itt és ott, nem is kell elmenni, érdektelen... Volt a szövegben valami - nekem akkor nagyon rosszul eső  - gúny, kiábrándultság. Nagyon haragudtam Jelesre. Az én imádott Ottlikomtól pont ezt a pár mondatot tudja kiválasztani, mikor ott van Márta, és a két kávé a tálcán a halála után is, meg Medve a sárba ejtett sapkájával és jófajta fásultságával, meg a ki szavatol a lady biztonságáért, és annyi minden más... mért pont ezt kellett...És akkor lassan rájöttem, hogy a lisszaboni lovasszobor pont ugyanolyan unalmas nekem, mint a Hősök terén bármelyik, hogy bárhol vagyok a világban, egyik ház, akár a másik, a tér és idő és a civilizált élet dolgai ugyanolyan szomorú tagoltságban, egymástól való elhatároltságban léteznek, repterek és pályaudvarok, emberáradat, én is csak jövök és megyek, mindegy. (A teremtés bármilyen széles, ólnál is szűkösebb...).  Andrásom, Gézám, Jánosom, tényleg így van ez. Vrboskán és Zipolitén, csakúgy mint Bagon, időtlen-tértelen minden.  (Gyerek vagyok, felnőtt, de mégis gyerek. Egyben mindennel.)Vrboskára tartok most. Indul a komp. 2. Azért kell a tengernél lennem, hogy elhiggyem, minden jól van, ahogy van. Ha lábam alatt a homok liszfinom, ha a víz kéken villog, és fehér habot ont, akkor könnyebb nem előre- és hátra-, ki- és be-,  alá- és fölé- és melléoszcillálni, hanem helyben maradni, benne-lenni, itt és most.Jönnöm kellett megint. Mostanában az érzésekkel, érzékeléssel, gondolatokkal megrakott, testté-lett húsvér formám ellepett, teret, időt, fájdalmat, gyönyört akar magának. Szeretem ezt a magam. Máskülönben mi kergetne szerelembe, zenébe, férfi és gyerek felé...Most  mégis