Andrew Weatherall: "Összezúzni az elvárásokat"

Egy kiszámíthatatlan dj, aki nem tagadja, hogy hatott rá a glamrockos öltözködés, de szeret másfél évvel a kora előtt járni. A Freee Magazin interjúja Andrew Weatherall-lal, a Fabric egyik oszlopával.

Éppen turnén vagytok a bandáddal, a 2 Lone Swordsmennel. Hogy megy?
- Igen... a turné... lassan haladunk felfelé az M6-oson, az első fellépésre, Liverpoolba, aztán lassan visszafelé az M1-esen, Nottinghamből. Egyébként nagyon jól megy. Ezt megelőzően egy kerek hónapig azon munkálkodtunk, hogy minden tökéletesen hangozzék. Azt hittük, ez egyszerű lesz, de aztán a turné legelső állomásán egyetlen monitor sem működött, minden szétesett, és eléggé, hogy mondjam, érdekes volt az egész. Felbátorított minket az, hogy minden hátrány ellenére tudtunk játszani... Ez afféle tűzkeresztség volt. Semmihez sem hasonlítható dolog az, amikor tonnányi gépet pakolsz el hajnali négykor egy fellépés után - tudod, fellépni, dj-zni lelkileg megterhelő munka, de érdekes módon kielégítő, mivel semmiféle kétkezi munkát nem végeztem évek óta.

Még mindig szeretsz dj-zni?
- Elég vicces, hogy e hétvége után visszatért a dj-zés iránti elkötelezettségem. Még mindig imádok játszani, mert amint említettem, az után, hogy túl vagyunk egy elő fellépésen, le kell adnom egy szettet is, és még mindig nagyon várom, hogy játszhassak, még ha hullafáradt is vagyok. Nem hinném, hogy valaha megszűnne. Azt hiszem, a játék öröme, főleg az új lemezek miatt, még mindig megvan bennem. Ez afféle gyermeki vidámság, amit akkor érzek, amikor látom az emberek tekintetét, ha először hallanak valamit. Azt gondolom, hogy "na, én is pontosan ugyanígy éreztem" - tudod, ez olyan, mint amikor tizennégy éves koromban egy hétincses lemezekkel teletömött műanyag zacskóval igyekeztem a barátaim háza felé, hogy lejátszhassam nekik a legfrissebb megjelenéseket. És amíg megvan ez az érzés, amely nem hinném, hogy valaha eltűnne - így érzek mindennel, zenével, könyvekkel kapcsolatban -, addig mindig is szeretném megmutatni az embereknek azt, amit felfedeztem, vagy épp csak felfedezni véltem.

Emelj ki pár fontos darabot a Fabric-mixedről!
- Egy csomó mixcédé teljesen rendben van, van céljuk, de csak annyit érnek, hogy leültessék az embereket, mintegy bemutatóként, hogy mi megy egy klubban. Ezeket néha kissé unalmasnak találom, mert csak a tánctérre irányulnak. Én viszont szerettem volna valami olyasmit összehozni, amely alkalmas táncolásra, de egyfajta hallgatói élmény is egyben. Nem csak egydimenziós dolog, és tükrözi azt, amit Haywire sugároz magából: az elektrótól kezdve némi aciden keresztül mindent, inkább az absztrakt techno területein belül. Kompakt dolgokkal, ritmusváltásokkal... Egész egyszerűen nem akartam, hogy olyan legyen, amit mindenki várt. Azt hiszem, sokan arra számítottak, hogy valami kalapálós durvaság lesz, loopalapú technóval - ami már nem annyira mozgat meg engem. Az volt az ötletem, hogy valami olyan hozok össze, ami nem csak tánctéri élmény, és azt hiszem, bejött. A legtöbb ember, aki hallotta, azt mondta, hogy "ez jó, mert betölti a szerepét, ezzel együtt nagyon hallgatható, és nem olyan, mint amire számítottunk". Azt hiszem, ez a lényege a Haywire-nek, hogy jöjjön, és összezúzza az elvárásaidat, néha jól, néha rosszul. Véleményem szerint az emberek ezt szeretik a mi partyjainkban, hogy nem tudják, mit várjanak, vagy hogy mit fognak játszani a dj-k. Mindig van egy bizonyos keretünk a stíluson és a minőségen belül, de emellett marad egy csomó hely a felfedezésre.

Mondj pár szót Ricardo Villalobos Dexter című számának a 2 Lone Swordsmenféle változatáról!
- A remix, amit Villalobos Dexterének készítettünk, valójában nem is remix a maga módján. Ricardo megkért, hogy készítsük el, és mikor kértem a részleteket, tudod, a fájlokat vagy bármit, ami megvan neki DAT-on, az ő tipikus, nyugodt stílusában közölte velem hogy neki nincs ilyenje. "Ember, miért nem csak mintázod a lemezt?" Megpróbáltuk, de nem nagyon ment az egész, úgyhogy felállítottunk egy dobfelszerelést, szereztünk pár gitárt és gondoltuk: "na, csapjunk bele, hallgassuk meg a lemezt, és az alapján csináljunk egy külön verziót, inkább, mint a remixelés...", és a végeredmény a lemez totális élő mása lett egy-két hozzáadott gitármorzsával. Nagyon jó így dolgozni, olyan, mintha szétszednéd az eredetit anélkül, hogy valójában felboncolnád. Amikor először hallottam a számot, azt gondoltam "az a bassline, tisztára mintha Joy Division lenne, gyerünk, legyünk mi a Joy Division egy délutánra". És igen, az első, amit Ricardo tett, hogy nagyon megölelt, majd azt mondta, "ez őrületes, ember, ez teljesen olyan, mint a Joy Division, épphogy nem ríkatott meg", tehát nagyon elnyerte a tetszését. A sajátunkat is, persze. Elég népszerű lett, úgyhogy azt gondolom, jobb döntés volt megcsinálni ezt, mint a sztenderdekhez kötött remixmocsárba beleragadni.