Matthew Herbert: "A sampler a legfontosabb hangszer"

Egy dj-szett erejéig nemrég nálunk járt Mathew Herbert, egykori dzsesszista és nagyon is jelenlegi elektronikus zenei komponista. Kanadakáosz, a Tilos Rádió lemezlovasa készített vele kimerítő interjút.

Milyen lemezeket gyűjtesz?
- Igazán nem gyűjtök semmit, illetve Mahler-szimfóniákat mégis. Van egy csomó jó lemezem tőle, például a 2-es és 3-as szimfónia. Klasszikus zenét hallgatok az időm nagy részében, de ha megveszek néhány ritkaságot, azokat el is adom fél év múlva.

Mi úgy ismerünk téged, mint természeti és utcai hangok gyűjtőjét.
- Igen, szerintem a sampler a legfontosabb hangszer, mert a hangot zenévé tudja alakítani a legrövidebb idő alatt, ami nagyon sok ideig tartott régen az emberek számára. Szükség volt egy hangszerre, amit kézzel csináltak: veszünk egy húrt, ráfeszítjük egy darab fára, megpengetjük valamivel, és már játszhatunk is rajta. De mostanra már sokkal egyszerűbb, megnyomod a felvétel gombot, és ezzel a hanggal már úgy játszhatsz, mint egy hangszeren. Szerintem ez egy igazi fordulópont a zenében és a civilizációban is. Van egy pillanat, amikor elkezdjük leírni a világot magunk körül, úgy használjuk a dolgokat, mint benyomásokat. Mindig emlékeztetem magam, hogy ez egy kiváltság, egy különleges eszköz, amit csak felelősséggel használhatsz. Szerintem ez az, ami nagyon hiányzik a mai emberek életéből, mivel a maiak nem igazán vállalnak felelősséget a tetteikért. Azt mondják, megiszom öt csésze kávét egy nap, de semmi elképzelésük nincs arról, honnan jön a kávé. Az a tény, hogy a kolumbiai emberek rettenetes életkörülmények között élnek az alacsony kávéárak miatt, és ezt a kávét olyan repülőkkel viszik szerteszét a világba, amelyek szennyezi a környezetet. Ott, ahol ezt megisszák, nem tudják, hogy vele együtt isszák a szegénység és rabszolgaság történelmét is, ami máig él. És ez folytatódik, mert nincs felelősségünk a tetteink következményeiért. Szóval a samplerezéssel és a zenémmel egy felelősségteljes utat akarok találni, mindig, amikor csinálok egy új hangot vagy zenedarabot. Nekem ez tinik a helyes útnak.

Hogyan látod azokat az embereket akik a nem táncparkettre készült zenéidet hallgatják?
- Szerintem ezek a zenék nagyon sok szabadságot adnak a hallgatóknak, mert a zenét nem erőltetem rájuk. Nem hirdetünk, szóval nem fogod megtalálni az arcomat a repülőtérről idejövet egy nagy reklámtáblán, és nem fogsz e-maileket találni tőlem, hogy vedd meg a zenémet, és tv-ben sem fogok hirdetni. Hogyha meg akarod hallgatni, akkor ott van, ha nem, akkor az sem baj. Azt a szabadságot, ami a hallgatóságnak megvan azzal, hogy bármilyen zenét választhat, magamnak is megadom azzal, amit stílusszabadságnak hívnak: azt csinálok, amit akarok, a hallgatóság pedig szabadon választhat közülük. Akinek nem tetszik a techno, talán szereti a dzsesszt, aki utálja a dzsesszt, talán szereti a filmzenéimet. Van a zenei disztribúciónak egyfajta tisztessége, ami a mi perspektívánkból azt jelenti, hogy nem erőltetünk vidám zenei videoklipeket. Én mindig 12 inches lemezt adok ki, mindig négy számmal. Négy zenedarabot kapsz tőlem a pénzedért, meg egy kevés remixet. Próbálok értékeset adni, mindig valami fejlődőképeset, kísérletezőt. Kettős kapcsolatom van a közönséggel, egyfelől rá sem bagózok, csak teszem a dolgom, másfelől igazán figyelmes vagyok, mert engem nem a kormány szponzorál, az én fizetésemet a közönség adja, és hogyha nem akarnak engem hallgatni, akkor nem tudok nekik zenét adni, és nem fognak a lemezboltokban sem keresni. De egy csomó ember támogat már hosszú ideje azzal, hogy jó öteletekkel lát el és érdeklődik a munkám iránt, amiért nagyon hálás vagyok nekik.

Milyen különbséget látsz az országok között, ahol megfordulsz?
- Szerintem elkeserítő dolog, hogy nagyon sok ország borzasztóan hasonlít egymásra, nem sok olyan hely van, amely mentes lenne attól a bizonyos nagyvállalati arculattól, ami mindent eláraszt. Budapesten ugyanúgy ott vannak a Bosch, a Nestlé, Coca-Cola és Vodafone reklámjai, mint nyugatabbra. Így kétfelé szakad egy ország arculata: az egyik a bensőséges, családias, a másik a reklámok által meghatározott. Szerintem minden városban vannak olyan csoportok, amelyek a város kulcsai. Ezek állhatnak három-négy, de több millió emberből is. Nézd meg Berlint, ott egy csomó ember gondolja ugyanazt, erős és sajátságos elképzelésük van a zenéről, mint életstílusról. Ők valami igazán sajátságosat alkottak, amit már akkor érzel, amikor leszállsz a repülőtéren. Másik oldalról ott van New York, ahol az elektronikus zene, vagy mi, szinte láthatatlan, mert ott túl sok Calvin Clein-óriásposzter van, ami mindent elnyom. Amit ebből tanultam, az az, hogy a dolgok igazából az embereken múlnak.

Mi a helyzet Ázsiával?
- Minden ázsiai országnak, amerre jártam - így Szingapúr, vagy Malajzia - van egy nyilvános arca és egy nagyon brutális helyi arca, emberi jogi problémákkal és szegénységgel a háttérben. Japánnak is van egy nagyon nyilvános arca és öt-hat évnyi utazásomba telt, mire feltárult előttem néhány azok közül a rossz dolgok közül, amelyek a háttérben húzódnak, például a nőkkel való bánásmóda. Kínában is tulajdonképpen ugyanez megy. Európát azért szeretem, mert mondjuk Franciaországban, Spanyolországban és Olaszországban azt kapod, amit látsz. Nem próbálják semmilyennek tettetni magukat. Hiába van hatalmon rossz kormány, az emberek mégis teszik a dolgukat. Ezzel szemben Ázsiában történelmi hagyománya van az erőszakos elnyomásnak.

A tipikus hangnévjegyedről szeretnélek kérdezni, arról ami először a Wish Mountain című albumon jelent meg.
- Ez egy kettős út. Az egyik az én utam, a másik a technológiáé. A technológiának megvan a saját tere, megenged neked bizonyos utakat, aztán van, amikor több múlik rajtad, mint az apró technológiai részleteken, avagy teljesen elszállsz a hihetetlen lehetőségeken és azokat használod. A Wish Mountain-ban volt egy samplerem nyolc kimenettel, volt nyolc hangom, és apró ötletekkel, munkamódszerekkel igyekeztem megtáncoltatni az embereket. Később próbáltam belevinni még több ötletet ezekbe a számokba, kis melódiákat, igazi herbertes dolgokat. Teljesen a megszállottjuk lettem ezeknek a hangoknak, az első zenedarabom, amit csináltam, az egy almaharapás hangmintája volt, de többé nem az alma hanga érdekelt, hanem meg akartam tudni a körülményeket, mikor szüretelték, honnan hozták, mikor haraptak bele, milyen idő volt kint - minden sztorit meg akartam tudni róla, hogy a végén megtudhassam, mi is az, amit mintáztam. Mire végeztem ezzel, elneveztem véres állkapcsoknak, 3255 ember almaharapása van meg egyszerre. Ezek mind természetes helyi almák, nem mérgezték őket, és most el tudok mesélni neked történeteket minden egyes almáról, amit a Föld különböző pontjain erre a célra használtunk.

Hogyan fordult Matthew Herbert a technóból a dzsesszbe?
- Számomra ez teljesen logikus lépésnek tűnt. A zene szerintem az izgalomról és a megvalósításról szól, ezt próbálom megvalósítani a dj-szettjeimben is. Ha éppen tetszik a zene, valami melegség áraszt el, és a következő kellemes hatásra még nagyobb a melegség. Én is így haladok albumról albumra, projektről projektre, vagy stílusról stílusra. Vissza akartam térni valami olyasmihez, mint a Radioboy projektem, ami elég agresszív volt a maga módján. A rizikóvállalásról és önmagam meglepéséről is szólt ez. Mikor George W. Bush hatalomra került, úgy éreztem, fontos közösségként és nem egyénként szerepet vállalni ezügyben. A techno nem kínál semmilyen komoly lehetőséget semmire, csak annyi, hogy futurisztikusnak tartja magát. Ez a jövőnek nem egy inspiráló képzete. Olyan, mint egy csicsás komputerjáték, amely szerintem csak ideig-óráig lényeges. Eljött az idő, hogy megpróbáljak valami mást, létrehozni egy másik világot.

Min dolgozol manapság?
- Egy filmzenét csinálok és a következő Herbert-albumon dolgozom, amely nagy megmérettetés lesz számomra, ugyanis rögzíteni akarok egy számot szimfonikus zenekarként, úgy, hogy én játszom minden hangszeren. Szóval el kell járnom oboa- és hárfaórákra...

Kanadakáosz