Idén nagy bánatunkra csak hallomásból értesültünk róla, hogy mennyire jó is volt az első éjszaka meghatározó forest sztárja, a Kindzadza, és azt is csak elbeszélésekből tudjuk, hogy a Phony Orphants sem zárta rosszul az első napot. Ekkor is szerencsésnek gondoltuk, hogy fél öt és este tíz óra között csönd uralkodott a nagyszínpadon, mivel a csütörtök esti programra már odaértünk. Ez a véleményünk egyébként később sem változott: szerintünk jót tesz egy fesztiválnak, ha nem csak két órát van csend, hagyjuk pihenni is egymást.
Steven nem éppen chill szettje alatt felvertük a dombtetőre a sátrakat, aztán Kalumet in dub. Megtudtuk sokadszorra is, hogy promised land is a state of mind. Ennek szellemében vetettük bele magunkat Derango forestes muzsikájába. A nagyszínpad látványa ekkor nyűgözött le minket először. Az itteni - és a chill színpadon látható - díszlet például olyan változás, amitől egy feszt még ugyanaz, mégis valamitől más. Illettek az óriási lepkék a foresthez, így a Para Halu is elszánt arccal vette át a pultot és kezdett bele a mészárlásba.
Fogmosás L'Elf szettjére. Jólesően ugyanaz a szalma-széna zuhanyzómegoldás, amire szükség is volt, mert a tavalyival ellentétben, nemhogy eső nem esett, de tűzött a Nap. Era és Bájint live-ja után jött a Crocodile Dundee-nak is becézett Atmos a dzsungelkalapjában és újra megmutatta, miért is ér ő olyan sokat.
Az élet sodrában aztán egy kicsit elkeveredve, játszótéren feledkezve, politizálva, és sátorból hallgatózva végigment oldalunk házi dj-jének Russel Carpenternek és Desmond Fergussonnak a szettje, csak úgy, mint a Turbopauzáé. Alphára már újra összeszedtük magunkat és a csípős éjszakai időket sem bánva a hatalmas tűz mellett elzakatolt mellettünk a Hux Flux és az Ans is.
Néha a magunkkal vitt line upunk megviccelt minket, de a büfénél nyitott szemmel járva értékes információmorzsákra lehetett bukkanni. Tsubit és Tristant azonban senkivel sem tudtuk összekeverni, így a legmelegebb órák megint a tánctér közepén értek minket. Pajkosan dolog egy óriási lángoló égbolt alatt a 30-40 centis csillag és lepke formájú dekók árnyékát figyelgetni, követni vágtájukat a porban.
A Colorstar gyönyörű dumákkal kábította az igen nagyszámban a chillbe gyűlt arcokat, csak sajnálni tudom magyarul nem értő kollégáinkat. Beta és Marvin pedig újra képbe hozta a megrögzött psy-fasisztákat, hogy a groovy, az groovy, mindegy, hogy milyen a stílje.
Kár volt azonban innen az Absolumra átmenni, mert ilyen rosszat tőle régóta nem hallottunk, mondhatni Orsi lejátszotta a színpadról. Kénytelenek voltunk megkeresni a japán gombócos lányokat és újra nyugtázni, hogy a tésztába töltött, pörgetett, szurkált nutellás gombócoknál kevés tökéletes dolog van a világon.
Az utolsó nap bekészített nagyágyúi hozták a formát. Baráti pillantások, egymás zenéjére csápol James Monro és Peter Digital, a Son Kite megint felejthetetlent alkot, de mi már alig-alig vagyunk testben-lélekben ott, Marcust már nem is halljuk. Bár nem tudjuk, de valahogy megérezzük, hogy az irdatlan huszadikai eső előtt haza kell érni, mert nyitva hagytuk a lodzsa ajtót.