Nekik térkép e táj - az új Neo-albumon

Megjelent a Neo új albuma, a Maps for a Voyage, amelyik már negyedik a sorban. A jó pár MTV-n is futó klipet gyártó és a Kontroll című kultfilm zenéjét szerző formációból már két éve kiszállt Moldvai Márk. Ezért Milkovics Mátyás új társakkal, Hodosi Enikővel és Kőváry Péterrel látott az új lemez munkáihoz.

Majd egyéves csúszással, most szeptember 4-én jött ki a Neo negyedik albuma. A lemezt a Record Straight című maxi és klip vezette föl, melyről azt mondják, nemzetközi szinten az év eddigi legsikeresebb magyar single-je.

Az új album címe követhető ívet ad az egész lemeznek: Maps for a Voyage, a csapat tehát térképeket kínál egy utazáshoz. A számok címei közt böngészve útleírást kapunk egy túlságosan valóságos világról (A World More Real), végtelen utakról (Endless Roads) vagy épp a pokolról (Showdown on Hell Street).

Hogy merre csábítanának, abból már a borító tervezője, Giulio is ízelítőt ad. Egy vitorláshajó figyel a lapon, de mintha tengeri élőlények, moszatok, korallok között elsüllyedt volna. A háttér viszont a csillagos ég, és ebben relációban már úgy tűnik, mintha mégis haladna a jacht. A Neo az utazás közben is önmagát adja, az alapok modernek, a dalok rétegzettek, de megmarad az elektronika vezető szerepe, és populáris dallamok is kerülnek a zenei szövetbe.

A Maps-ben ugyanakkor előkerül a nyolcvanas évekbeli analóg szintihangzás. A gitárt is bátrabban használják, mint korábban, főleg Kőváry Péter, de Hodosi Enikő is pengeti. Ugyanők és a producer Milkovics Mátyás éneklik végig a kizárólag vokális darabokból álló lemezt, bár ebben kétségtelenül a kisasszony viszi a prímet. Mindezek az összetevők egy csöppet sem egyszerű útra szorítják a hallgatót, aki a stíluskereszteződések dzsungelében egyszer-egyszer bizony el is tévedhet.

A World More Real című indító energikus, imitt rockos, amott popos darab, dúdolható vegyes vokállal - egynek megteszi. Sokkal érdekesebb viszont a Scorn Me, mely az elektronikus blues alapvetésének tekinthető, a szájharmonikával, a basszussal, feleselgető párbeszédszerű vokáljával. A Spellbound már nyolcvanas évek szintipopjára, és egy kicsit a második albumra tekint vissza, akárcsak a vége felé sorra kerülő Over Space and Time.

Mielőtt belemerülnénk ebbe a világba, egy újabb váltással a húzószámnak szánt Record Straight-ben máris gitárhúrok közé csap a banda. A szerzemény mintha egy kicsit túl lenne cifrázva, az összhang túlságosan is dúsnak tűnik. A szám közepén aztán a kezdeti zúzás elnyúlik, kicsit elszáll a darab, majd visszagyorsul.

Egy újabb térkép (Endless Roads) aztán ismét nyolcvanasokban kutat, meg is találja az évtized elejének végtelen útjai között az akkori new wave-et. Eleinte a KFT Macska az úton-os korszakára hajaz a nóta, de később egy reménytelenül giccses szintifutam kipukkasztja ezt a benyomást. Hódosi Enikő hangja viszont itt is a föld fölött lebeg.

És nem hajlandó alászállni akkor sem, mikor Showdown on Hell Street-et énekli. A szám egy a capella vokálból indul, majd csatlakozik egy gitár, később az elektronikus hangok bekapcsolódásával válik izgalmas triphoppá, melyből végül csapatós rock lesz - kár érte.

Ebből a csalódottságból emel ki a Nutman című opusz. Ez a slágergyanúsított lehetne a következő klip is. Az egész albumot összefoglalja a track, van benne bluesos gitár, szintipopfutamok, és az énekesnő hangja itt is elragad. Talán az album legüdítőbbje következik ezután, a Gimmemo-ban egy kis Police-szerű punkot is kapunk, amely egy ponton aztán rockabillybe csap át. Az utolsó egy chilles darab, amolyan kell-a-farka-is alapon. A szám végén az utazó elhagyja hajót, és végül a tenger morajlása hallik csak.

Peter Poppara