Szezont a fazonnal

Még nincs két hete, hogy bemutatták Török Ferenc Szezon című rendezését (mely már a harmincezredik nézőn is túl van), és máris kézbe vehetjük a film alapján készült regényt, azonos címmel. Társművészeti alkotásról nem beszélhetünk, hiszen a könyv meg sem próbál többet vagy árnyaltabbat mondani, mint a film, furcsamód azonban ez egyszerre válik előnyére és hátrányára. Egy erős film törékeny házassága az irodalommal.

A könyv kapcsán Török Ferenccel annyiban vitatkoznánk, hogy filmje sok ponton képes volt átlépni a filmnyelv korlátait, s behatolt abba a körülírhatatlan zónába, ahol a néző már nem tud, csak sejt dolgokat.

Ahol egy autó látszólag teljesen értelmetlen felgyújtása is indokolt lehet, hiszen a néző érzi, hogy a karakternek ezt meg kellett tennie, bár erre korábban semmilyen előzmény nem utalt. Valóban itt kezdődik az irodalom birodalma, de esetünkben a Szezon regényváltozata inkább rombol, mint kibont. Rombolja a film elejtett félmosolyait, a karakterek rezdüléseit, azt a finommunkát teszi otrombává és nyilvánvalóvá, aminek a néző örül, mert úgy érzi, csak számára létezik.

Igen, ebből a szempontból jó élmény elolvasni a Szezon-t, és felismerni, hogy a film valóban annyi másodlagos tartalommal bír, mint amennyire reméltük. A Szezon finomsága, ki nem mondottsága azonban nem működik papíron, hiszen szépségét éppen ez a bizonytalanság, a sejtés adja.

Bíró László könyve nyílt leleplezése egy érett rendező tehetségének, oklevél arról, hogy a legendás Simó-osztályból valaki már a felnőttkorba lépett. Értékelni csak a filmmel együtt lehet, ugyanakkor ez visszafelé nem igaz, a Szezon filmként önmagában is teljes.