Karinthy Márton: Írnék, írnék, ha tudnék

Ahhoz képest, hogy Karinthy Márton, a Tanár úr kérem és az Így írtok ti írójának unokájaként, illetve a Budapesti tavasz és az Epepe szerzőjének fiaként a családi terheltség elől menekülve hosszú évekig messziről kerülte az irodalmat, most már második könyvénél tart. Négy éve jelent meg az Ulpius Kiadónál első irodalmi vállalkozása, a Karinthyakról szóló Ördöggörcs, most pedig A vihar kapujában című új kötetben Karinthy Márton Színművészetin töltött éveiről és egy hihetetlen rendezőgenerációról tudunk meg többet. Ascher Tamás, Valló Péter, Kornis Mihály és a külföldön élő Karinthy-leszármazottak - erről mesélt a híres család legifjabb írósarja a Vendégszobában. Ezenkívül vitatkozott az olvasókkal a regényekről, bevallotta, hogy fél az utókor ítéletétől, és hogy álmában a nagypapájával beszélget.

Jó napot, művész úr ! [Snags2]
Üdvözlök mindenkit! Négy év után újra itt vagyok. Akkor jelent meg az Ördöggörcs című könyvem, amiről élénk eszmecsere folyt itt az [origo] -n, nagyon nagy örömömre, tehát szinte hazajöttem. Új könyv is van, A vihar kapuja a címe, remélem, néhányan már találkoztatok vele.

Hallottam, hogy új könyve jelent meg. Mit lehet erről tudni? [rera]
Sok mindent. A legfontosabb, hogy folytatása az Ördöggörcs-nek, pontosabban az előzménye, de remélem, önálló könyvként is megállja a helyét. Röviden: főiskolás éveim története, amikor 1968 és 73 között a Színművészeti Főiskola rendező szakos hallgatója voltam. 30 év után osztálytársaimmal idézzük fel életünknek ezt az izgalmas korszakát. Rendező osztály emlékezik a múltra, és jut el a jelenig, sztorikon, anekdotákon, izgalmas drámai helyzeteken át, sokszor egymás veséjébe taposva küzdünk meg az egyéniségünkért.

Kik az osztálytársak? Vannak közöttük ismertebbek? [hurrajo]
A legismertebb talán a színházból Ascher Tamás, az irodalomból pedig Kornis Mihály. Mindketten nemzedékünk kiemelkedő alkotói, a maguk területén egyéni hangú művészek, meghatározó személyiségek, és a könyvből az is kiderül, hogy fantáziájuk és emlékezéseik önmagában is érdekesek. Hát még vitatkozva, különböző aspektusból felidézve a történteket, indulatok egymásba csapódásakor. Valló, Meczner is a színházi élet jelesei, és a többiek is, akik kevésbé sikeres pályát futottak be, hozzátartoztak osztályuk magjához, és az ő sorsuk legalább annyira érdekes, mint a sikereseké. De saját sorsunkon túl a legizgalmasabb a nyomozás egymás iránt, az az őszinteség, időnként kegyetlen szókimondás, amellyel egymás hibáira, pózaira, monomániáira, hülyeségeire reflektálunk. Azt hiszem, hogy pont ez a szenvedélyes egymásra találás tesz minket izgalmas olvasmánnyá.

Az új könyvének címe kísértetiesen hasonlít Akutagava egyik művére. Valami párhuzamot akart ezzel kifejezni, vagy "véletlen" a hasonlóság? [szinházjáró]
A Kurosava A vihar kapujában című filmjében egy gyilkosságot az esetben résztvevők mind egészen másképpen mesélnek el, ahogy csak ők láthatták. A teljes történet viszont a résztvevők egyéni történeteiből áll össze egésszé. A mi osztályunk emlékezéseivel is így van, ugyanazt a történetet is mindenki másképp meséli el, ahogy ő akarja látni, vagy ahogy a múltból önmagának visszavetíti. Úgy gondolom, az idősíkok egymásra vetítése is izgalmas drámai hatást eredményez. A könyv alcíme egyébként Egy családregény eleje, ami arra utal, hogy a történet egyenes folytatása lett később családregényem, az Ördöggörcs. A főiskolai osztálytársaimmal történt szembesülés ugyanis ráébresztett a kényszerre, hogy a kutatást a családom körében kell folytatnom, és kérdéseimre a válaszok még nem végérvényesek.

Szokott találkozni azokkal a volt osztálytársaival, akik ebben az új könyvben szerepelnek? [jakab_73]
Az érdekes az, hogy 30 évig csak távolból figyeltük egymást, és ez a beszélgetés hozott újra közelebb minket egymáshoz. Ez egyébként az egész szakmát jellemzi, az érdektelenség egymás iránt, a közöny egymás munkái iránt. Én bízom benne, hogy egy ilyen "beszélgető könyv" nemzedékeket hozhat újra egymás közelébe, és épp-e beszélgetések folytán válnak, váltunk mi is a nagy nemzedék egyik utolsó osztályává.

Ha nem lenne úgymond "Karinthy-öröksége" akkor is elkezdett volna írni? Nem fél attól, hogy az utókor szemében csak a legkisebb Karinthy-sarjként marad meg? [Kovalcsik Tamás]
De, nagyon félek. Talán ezért is kezdtem írni, hogy ezt az előítéletet megcáfoljam. Egyébként ha ennyire félt volna, lehet hogy Thomas Mann fia se kezd el írni, Bach gyerekei egyik se kezdtek volna el zenélni, és Arany László se írta volna meg A délibábok hősé-t. Úgyhogy az ember nem tehet mást, mint hordja a keresztjét, megpróbál az adottságaival jól sáfárkodni, és tisztességgel továbbvinni a kapott nevét. Hogy ez mennyire sikerül, természetesen az olvasók döntik el.

Ha már nem tud többet írni a Karinthyakról meg a színházról, miről írna szívesen? Írna saját drámát, amit utána maga is rendez? [jakab_73]
Írnék, írnék, ha tudnék. De hát ki tudja előre, mihez lesz kedve, energiája, képessége és ideje. Egyébként a felsorolt két téma, tehát a családomnál és önmagamnál érdekesebb téma nincs, ebben még nagyon-nagyon sok anyag van továbbra is. A legtöbb író sem tesz mást, mint ugyanezeket a témákat variálja Thomas Manntól Spiróig.

Mindkét könyve inkább önéletrajzi jellegű; "igazi" regény írására nem gondol? [pottyoslampabura]
Mi az "igazi" regény? Van-e még igazi regény a XXI. században? Én úgy látom, Thomas Mann-nal az ún. igazi regény befejeződött. Van viszont nagyon sokfajta írói technika, Esterházytól Vonnegutig, amelyek mind-mind felrúgják a régi regényformát, mégis a legmagasabb irodalom címre tartanak igényt. Az én írásaim valóban önéletrajziak, igazi vérrel készültek, valódi sérelmekből, és - reményeim szerint - teljes őszinteséggel. Ha követhető, ha leköti az olvasót, szerintem teljesen mindegy, hogy regénynek vagy fikciónak nevezzük, vagy egyáltalán nevezzük-e bárminek is: az irodalom.

Esterházy és Vonnegut ezek szerint nem tarthatna igényt a magasirodalom címre? És akkor Márquez sem, gondolom! [pottyoslampabura]
Én is vitatkoznék...Spiró is írt egy-két igazi nagyot, ha csak a saját házunk táján maradunk... [csak beszéljünk]
Lehet, hogy félreérthető voltam? A kérdés az irodalmi formára vonatkozott, és nem a minőségre, ugye? Én legalábbis így értettem. Azt akartam mondani, hogy egy mű minősége, vagy legmagasabb irodalom minősítése épphogy nem a formájától, hanem a benne működő indulatoktól, gyúlanyagtól, szenvedélytől, őszinteségtől függ. Ilyen értelemben pedig teljesen mindegy, hogy milyen formában készült a mű, vagy mi a műfaja.