Rényi András

Eredeti vagy hamis? - A műértés tudományos alapjairól

Az egyik lehetséges magyarázat szerint Rembrandt egy olyan álló nézőpontra komponálta a képet, amelyet a nézőnek kísérleti úton magának kell megtalálnia. Eszerint a legerőteljesebben definiált pontot - a markáns feketével jelölt jobb szemet - kell fixíroznunk (hogy az folyamatosan retinánk látógödrében, a legélesebben érzékelő pontjában maradjon), és közben addig változtatni a képsíktól való távolságunkat, amíg a figura hirtelen szokatlanul plasztikussá nem válik. A kép alsó felének "kidolgozatlanságát" eszerint az magyarázza, hogy Rembrandt tudatosan épített a foveális és a periferikus látás különbségére. A képnek nem minden pontjára kell azonos intenzitású célzott figyelmet fordítani: mintha a kép a szem által befogott teljes vizuális mezőt kellene hogy lefedje.

Animáció: A kenwood-i arckép közelről

A festőszerszámokból épp annyit látunk, amennyit ő láthatott belőlük, miközben szemeivel szigorúan saját bal szemére meredt a tükörben.

Érdemes egy pillanatra megállni a befejezettség kérdésénél. A 17. századi művészetelméletek tudatos művészi választás kérdésének tekintették, hogy egy festő a "finom" vagy a "durva" festésmódban dolgozik-e. Pályája kezdetén, Leidenben Rembrandt is "fijnschilder"-ként, "finom festőként" kezdte.

Ezt egy tronie - a korai önarckép orientalisztikus öltözékben - példázhatja: a dolog lényege, hogy minden egyes ecsetvonás "lefedi" a tárgy egy-egy megkülönböztethető részletét, például a kutya szőrszálait, a rojtok szálait vagy a csúcsfények csillogó pontjait. Ez persze részben a korízléstől is függött - sikerei csúcsán, az 1630-as évek végétől kezdve Rembrandt is mind szabadabban bánt az ecsettel.

Animáció: a finom festés példája: Rembrandt: Önarckép keleti öltözékben. Olaj, fa, 1635, Párizs, Musée du Petit Palais

Az ún. nyers modor példájaként egy híres kortárs, a haarlemi Frans Hals (1582-1666) egy csaknem egyidejű portréját idézném, amelynek működését egy rövid animációval szemléltethetjük.

Claesz. Duyst van Voorhout 1635-ből való portréja ragyogóan érzékelteti a fekete szatén csillogását. Hogyan csinálja? A kép láttán óhatatlan késztetést érzünk arra, hogy közelről is megfigyeljük a festett felületet - a csaknem monokróm kép viszonylag kevés, könnyű kézzel felvitt, a fekete, a szürke és a fehér árnyalataiból vett laza ecsetvonásból tevődik össze. Ilyenkor csupán a festői mozdulatok szervezettségét és ökonómiáját észleljük - hogy aztán, ismét visszahátrálva a képtől, a helyreálló illúzió bűvöletében találjuk meg a művészi technika igazolását. Csak akkor tudjuk valóban élvezni a festő boszorkányos ügyességét, ha a fókuszváltások e játékát újra és újra lejátsszuk.

Animáció: a nyers festés példája: Frans Hals: Claesz. Duyst van Voorhout portréja, 1635, olaj, vászon, New York, Metropolitan