A nép és a nyelv eredete
Mindezek alapján következik, hogy a nép eredete nem szükségszerűen azonos a nyelv eredetével. Hogy még világosabban fogalmazzak: a magyar nép eredete nem szükségszerűen azonos a magyar nyelv eredetével. A kettő összefügg, de hogy hogyan - éppen ez az, amit vizsgálni kell.
Nyelv és történelem
Előbb azonban még meg kell különböztetnünk a nyelvcserét a nyelvi érintkezés eredményétől. Minden nyelvre igaz, hogy egy másik nyelv hatása alá kerülve annak elemeivel, elsősorban szókészleti elemeivel, de más hangtani, nyelvtani elemeivel is gazdagodik; átalakul ugyan, de nem szűnik meg. Az egyik, az eredeti nyelv helyébe nem lép a másik.
Minden nyelvben vannak jövevényszavak, kölcsönzések, vagy pontosabb kifejezéssel nyelvi másolatok. A másolt elem ugyanis az eredetiben is megmarad, míg a kölcsönzés azt a képzetet kelti, mintha a kölcsönadótól úgy kerülne valami a kölcsönvevőhöz, hogy a kölcsönadónál nem maradna ott. A nyelvi kölcsönzés, másolás származhat egy uralkodó, magas presztízsű nyelvi formából, származhat egy alacsony presztízsű, például leigázott nép nyelvéből, és végül származhat szomszédos nyelvből, amelynek szavait a szükség, a kereskedelem, az érintkezés okán veszik át.
A magyar nyelv több ezer éves története alatt számos nyelvvel érintkezett, az indoeurópai, különösen az iráni, majd a török, a szláv, a német és más nyelvek gazdagították, de átalakulva is megmaradt magyar nyelvnek. Ki gondolná ma, hogy asszony szavunk iráni, pontosabban alán (magyar nevükön jász), úr szavunk török, szolga szavunk szláv, sógor szavunk német és király szavunk szláv közvetítésű germán - éppen Nagy Károly nevéből származik (ahogy egyébként a német Kaiser ('császár') meg Caesar nevéből). A nyelvi kölcsönzés, másolás általában történeti érintkezésre utal. Ugyanakkor bár biztosan voltak a magyaroknak alán, vagyis jász asszonyaik, török uraik, szláv szolgáik és német sógoraik, a magyar nyelv nem vált sem alánná, sem törökké, sem szlávvá, sem németté, megmaradt, ami volt, megmaradt magyarnak.