A védekező futball diadalát hozta a focivébé

A 18. világbajnokságon nem szakadt meg az a sorozat, hogy valamelyik jelentős futballmúltú ország nyerte meg a tornát, sőt ezúttal a dobogóra is csak olyan válogatottak léphettek fel, amelyek korábban már voltak világbajnokok. A résztvevő nemzeti csapatokra a minimális kockázatvállalás volt jellemző, és a válogatottak többsége a védekezésre fektette a hangsúlyt, ami sokak szerint nem használ a sportágnak - de mi nem osztjuk ezt a véleményt.

Ami magát az eseményeket illeti, a nyitómérkőzés még nem azt ígérte, hogy a későbbiekben kevés gólra lehet számítani, hiszen az első találkozón a németek 4-2-re verték Costa Ricát - a Nationalelf később is igyekezett látványos támadófutballt mutatni, amivel kicsit ki is lógott a sorból a tornán. Jürgen Klinsmann gárdája a vébé egyik kellemes meglepetését okozta, nem csoda, hogy a gólkirály is soraiból került ki Miroslav Klose személyében, aki ötször volt eredményes - ilyen kevés találattal 1962 óta nem lehetett gólkirályi címet szerezni.

A germánok az egész országot "belelkesítették", és bár az olaszok elleni elődöntőt drámai körülmények között elbukták, a bronzérmes gárdát több mint egymillióan ünnepelték Berlinben. A németekkel ellentétes taktikát követtek az olaszok, ami persze nem meglepő, figyelembe véve a talján tradíciókat, de Marcello Lippi még a szokottnál is szorosabbra vette a hátsó alakzatot. Ennek köszönhetően a squadra azzurra az egész viadalon csak két gólt kapott, amelyből az egyik öngól volt, a másik pedig tizenegyes!

Nem csoda, hogy a vébé legjobb kapusa, Gianluigi Buffon lett, más kérdés, hogy Fabio Cannavarót csak a torna második legjobb játékosának választották meg. Külön érdekesség, hogy a vébé egyik főhősővé előlépett Marco Materazzi úgy került be a kezdők közé, hogy Alessandro Nesta megsérült - ez tette lehetővé az FC Internazionale bekkjének rendszeres szereplését, amit aztán a döntőben egy remek fejesgóllal hálált meg.

Materazziról azonban a legtöbb embernek valószínűleg nem ez a gól, hanem egy másik "fejes" jut eszébe, amit nem is ő, hanem Zinedine Zidane "követett el". A francia klasszis a finálé hosszabbításában belefejelt az őt verbálisan provokáló olasz bekk mellkasába, és ezzel méltatlanul zárta le fantasztikus pályafutását.

Jellemző a mai sztárközpontú felfogásra, hogy ezzel együtt is őt választották a vébé legjobbjának, pedig tulajdonképpen csak az egyenes kieséses szakaszban játszott jól, ott sem minden meccsen. A spanyolok és a brazilok ellen valóban remekelt, de ehhez az is kellett, hogy a középpályán Patrick Vieira és Claude Makelele rengeteget dolgozzon helyette.

Zidane fejelése a döntő óta visszatérő téma

A legjobb négy közé még a portugálok jutottak be, és a luzitán együttes több emlékezetes meccset is vívott, egyénileg azonban nehéz lenne bárkit is kiemelni tőlük. Talán csak Cristiano Ronaldóról érdemes külön szólni, de nála sem egy parádés gól vagy fantasztikus csel maradt a legemlékezetes jelenet, hanem az, amikor reklamálásával "kiállíttatta" Wayne Rooneyt az angolok ellen - majd kikacsintott a kispadra... A luzitánok a hollandok elleni csoportmeccsel is beírták magukat a vébék történetébe, hiszen azon a találkozón négy piros és 12 sárga lapot osztottak ki.

A negyeddöntőben való kiesés hatalmas csalódás volt az angol és a brazil együttesnek is, ám e két gárda az egész torna során nem tudta azt nyújtani, amit vártak tőle, így korai búcsújuk teljesen megérdemelt volt. Az argentinok esetében már más a helyzet, hiszen az albiceleste a csoportmeccsek során többször is felvillantotta valós tudását (gondoljunk csak a szerbek legázolására), majd Mexikó elleni fantasztikus meccset játszott, és a házigazdák elleni negyeddöntőben is csak balszerencsével esett ki - hiszen a tizenegyesrúgásokat mindenképpen ide kell sorolnunk.

A fenti három csapatnál a szövetségi kapitány nem úszta meg a világbajnoki csalódást, a spanyol mester viszont maradhatott a kispadon - pedig Luis Aragonés gárdája már a lgjobb nyolcba sem került be, a hispánok továbbra is maradtak az örök ígéret kategóriában.