"Mindenki hozzánk méri magát" - interjú a spanyol futballszövetség elnökével, Ángel María Villarral

A régi magyar klasszisok nélkül a spanyol labdarúgás ma nem lenne az, ami, állítja a  Spanyol Labdarúgó Szövetség huszonkét éve hivatalban lévő elnöke, Ángel María Villar, aki a héten az MLSZ meghívására Budapesten járt. A FIFA és az UEFA alelnökének szavaiból kiderült, nem nézi jó szemmel, hogy a Barcelona és a Real Madrid ennyivel a többi spanyol csapat fölé nőtt, de mint mondja, szinte semmi befolyása nincs a spanyol klubfutballra.    

- 1964-ben Spanyolország megnyerte az Európai Nemzetek Kupáját, majd évtizedeken át semmi sem sikerült. 2008-ban aztán Európa-bajnok, tavaly pedig világbajnok lett a válogatott. Mi a spanyol titok, és miért nem sikerült negyvennégy éven át nyerniük?
- Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években elért nagy győzelmeink egybeesnek a Barcelona sikersorozatával. A világbajnok válogatottunk kezdő tizenegyében hét jelenlegi Barca-játékos lépett pályára, a válogatott gyakorlatilag ugyanabban a tiki-taki stílusban futballozik, tele van csereszabatos labdarúgókkal a keret, ha valaki kiesik, a helyére álló ugyanabból a kottából focizik, zökkenőmentes a váltás. De a dolgok túlzott leegyszerűsítése lenne, ha a Barcelonával azonosítanánk a válogatottat. A Barca akadémiájához, a La Masiához hasonlóan színvonalas utánpótlás-képzés folyik szerte az országban, Madridtól Sevilláig, Bilbaótól Valenciáig és La Corunáig.

- Igen, de most nem annyira a klubokra lennénk kíváncsiak, hanem arra, hogy mi történt az ön több mint huszonkét éves vezetése alatt, hiszen ön Európa legrégebben hivatalában lévő futballszövetségi elnöke.
- Először is ki kell bírni huszonkét évig, másrészt van egy titkom: dolgozni, dolgozni, dolgozni.

- Ennyi az egész?
- Van még egy fontos adalék: a szerencse. Anélkül nem megy. Bármennyire is jók voltunk a Németország, illetve a Hollandia elleni döntőben, mindkétszer 1-0-s győzelemről volt szó, ráadásul a vb-döntőn a hosszabbításban nyertünk, az ilyen meccsek másképp is eldőlhettek volna. De a szerencse általában azok mellé szegődik, akik a munkájukkal ezt kiérdemelték.

- Látszólag könnyű dolga van, hiszen a spanyol klubokban olyan színvonalas munka folyik, hogy a mindenkori szövetségi kapitánynak csak csemegéznie kell a sok klasszis közül.
- Ez csak részben igaz. A klubokban folyó nívós munka megkérdőjelezhetetlen, de azt is látni kell, hogy a szövetségünk a klubok utánpótlás-nevelését remekül keretbe foglalja a különböző korosztályos válogatottakban. A Eb- és a vb-győzelmünknek megvoltak az előzményei. Az U17-es világbajnokságon 2009-ben és 1997-ben harmadikak, 2007-ben és 2003-ban másodikak, az U20-as vb-n 1999-ben elsők, 2003-ban másodikak voltunk. Rengeteg pénzt költöttünk ezekre a csapatokra, kiváló edzők dolgoztak ezekkel a labdarúgókkal. Kiváló edző nevelésével fantasztikus labdarúgók nőttek ki ezekből a korosztályos válogatottakból, akik ott vannak a jelenlegi felnőttcsapatban is.

Forrás: [origo]

- Mi volt az ön számára a legnagyobb élmény a világbajnokság alatt?
- Az, hogy húszmillió spanyol kitódult az utcákra ünnepelni július 11-én éjszaka, miután legyőztük Hollandiát. Ezt nem lehet kifejezni, ennek nincs értéke, ez felbecsülhetetlen. Ezt látni kell, szavakkal leírhatatlan.

- Mire gondolt, amikor a bíró lefújta a döntőt?
- Azon melegében még fel sem fogtam, hogy világbajnokok vagyunk. Két nappal később kezdtek el folyni a könnyeim, amikor először láttam a televízióban a fiesta képeit, húszmillió honfitársam örömmámorát. Olyan kielégülést éreztem, a jól végzett munka örömét, az erőfeszítéseim visszaigazolását, amit csak nagyon kevesen érezhettek eddig a történelemben. Ez volt számomra a csúcs. Persze ott van az is, hogy a világban mindenütt a spanyol csodáról beszélnek, hogy futballban most mindenki hozzánk méri magát, ezek mind nagyszerű dolgok.

- Ez volt a döntő után. De mire gondolt, amikor az első mérkőzésüket Durbanben 1-0-ra elveszítették Svájc ellen?
- Mint egykori futballista, akit sokat látott és sok mindent megélt, csak egy-másfél órán át aggódtam a meccs után. Utána arra gondoltam, az élet megy tovább, jön a következő mérkőzés, öt nappal később Honduras, majd újabb négy nappal később Chile, és ellenük már kötelező a győzelem. El kell felejteni a lejátszott meccset, és kész. Egyébként miután elhagytam a díszpáholyt, hazamentem a szállodámba, és még egyszer megnéztem a mérkőzést a tévében. És azt láttam, hogy remekül játszottunk, számtalan helyzetet alakítottunk ki, csak éppen nem rúgtuk be azokat. Másnap elmentem meglátogatni a játékosainkat a csapat szálláshelyén, Johannesburgban, és láttam, hogy az edző, Vicente Del Bosque és a fiúk is teljesen kiheverték a vereséget, és készek arra, hogy megverjék Hondurast.

- Megfordult-e a fejében, hogy korábban sohasem nyert még világbajnokságot olyan válogatott, amely elveszítette az első meccsét a vb-n?
- Nem, mert nem tudtam erről.

- Del Bosque vajon meddig marad még a posztján?
- Én sohasem az aktuális világverseny után, az eredmény függvényében hosszabbítom meg a szövetségi kapitány szerződését - ha meghosszabbítom -, hanem mindig előtte. Ezúttal is így voltam Vicentével, hadd dolgozzon nyugodtan! És meghosszabbítottam a szerződését a 2012-es Európa-bajnokságig. Ő már beírta a nevét a spanyol történelembe, egy referenciapont a spanyol edzők között, sőt, a világ edzői között.

Forrás: [origo]

- Azért a közelmúltig a spanyol futballt inkább a klubok jelentették, mint a válogatott. Mintha behozhatatlan előnyt szerzett volna a két óriás, a Barcelona és a Real Madrid, amelyek 130-130 millió euróval részesülnek a Primera División televíziós jogdíjaiból, a Valencia és az Atlético Madrid 50-50 millióval, a többiek pedig még kevesebbel. Jól van ez így?
- A klubok közgyűlése tavaly úgy döntött, hogy kollektív módon értékesítik a jogokat. Ebbe nekünk, a szövetségnek, semmi beleszólásunk nincs. Hogy ez jó-e vagy rossz, azt nem tudom megítélni. Amikor én futballoztam, 1971-től 1981-ig a spanyol élvonalban, az Athletic Bilbao csapatában, még jóval kiegyensúlyozottabbak voltak az erőviszonyok. Meggyőződésem, hogy egy bajnokság annál vonzóbb a közönségnek, minél kiegyenlítettebb a nívó, minél élesebb a küzdelem. Az én időmben győzelmi eséllyel álltunk ki a Barcelona vagy a Madrid ellen, és sokszor meg is vertük a két nagyot. Manapság már egy döntetlen is elképesztő sikernek számít a Bilbao számára az óriások ellen. Ez az alapvető különbség a hetvenes, nyolcvanas évek spanyol bajnoksága és a jelenkor között.

- És ön ehhez mit szól?
- Nincs mit szólnom. A pénzek elosztásáról a liga közgyűlése döntött, ebbe nekem nincs beleszólásom. Nekem azt az álláspontot kell képviselnem, amit a spanyol futball képvisel, nekem azt kell mondanom, amit a spanyol futball mond. Az elnök nem fontos, a spanyol futball a fontos. Az én dolgom csak annyi, hogy közvetítsem a spanyol futball szereplőinek véleményét, álláspontját.

- Mi, magyarok, tettünk valamit hozzá a spanyol futballhoz?
- De még milyen sokat tettek! Hogy mást ne mondjak, én Kubala László kapitánysága idején lettem válogatott. Kubala, és persze Puskás a gyermekkorom hősei voltak. Én rajtuk nőttem fel, meg persze Kocsison, Cziboron és a pályafutásom későbbi szakaszában remek kapcsolatot alakítottam ki a nálunk edzősködő Dunai Antallal is. A Bilbao csapatában pedig az európai kupákban szembekerültünk az Újpesti Dózsával, a Ferencvárossal, Dunai mellett Fazekasra, Benére is jól emlékszem. A nálunk megfordult magyar klasszisok nélkül a spanyol futball ma nem lenne az, ami.