Kevés kiemelkedő teljesítmény fűződik a nevéhez, Damon Hill mégis olyan eredményeket tudhat magáénak, amelyek emlékezetessé teszik őt a Forma-1 történetében. Alain Prost és Ayrton Senna után Michael Schumacher elsőszámú ellenfele lett az 1990-es évek derekán, de világbajnok végül csak akkor lett, amikor az újonc Jacques Villeneuve volt az egyetlen kihívója.
Hill többször szembenézett a halállal, de már fiatalon eldöntötte, hogy a veszély ellenére sem adja fel a versenyzést, jobban félt attól, hogy 60 éves korára nem lesz mit felmutatnia az életben. Az 1996-os világbajnok, ma ünnepli 60. születésnapját, és
attól biztosan nem kell tartania, hogy érdektelen pályafutást tudhat magáénak.
Annál is inkább, mert Hill remek példája annak, hogy a versenysportban zajló, mindenki számára látható harcok csak a felszínét képezik annak a küzdelemnek, amit egy embernek az élete során meg kell vívnia, főleg akkor, ha egy legendás, de tragikusan korán elhunyt édesapa nyomába lép, és ez egy életre meghatározza a karakterét.
A Forma-1 hőskorát meghatározta a halál élménye, Sir Jackie Stewart rendszeresen beszámol arról, hogy folyamatosan temetésekre járt, és a pilóták között senki sem tudhatta, hogy viszontláthatják-e barátaikat azután, hogy beültek az autóba.
Hill édesapja, Graham Hill minden idők egyik legsokoldalúbb versenyzője volt,
mai napig az egyetlen, aki megnyerte a Monacói Nagydíjat, a Le Mans-i 24 órás versenyt és az Indianapolis 500-at is, na meg Damon Graham Devereux Hill 1960-as születése után kétszer az F1-es világbajnokságot.
Ő és Damon édesanyja, Bette átélte a II. világháború megrázkódtatásait és ahogy Damon a „Watching the wheels” című önéletrajzi könyvében fogalmaz,
„a békeidők háborúja”, vagyis a versenyzés is meghatározta a családi életüket.
A kis Damon első nyilvános, 1961 júliusában, a keresztelés alkalmából készített fotóján a korszak leghíresebb autóversenyzői körében látható, természetesen egy kisautóba ültetve. Édesapja mellett Bruce McLaren, Stirling Moss, Tony Brooks, Jo Bonnier és Wolfgang von Trips, látható, közülük csak ketten nem haltak meg a közeljövőben, de Moss és Brooks élete is csak hajszálon múlott.
Graham Hillt nem versenyautóban érte a halál, 1975. november 29-én repülőbalesetben vesztette életét az általa alapított Embassy-csapat öt tagjával együtt. A tragédia teljesen átalakította az addig jómódban élő Hill-család életét, a legtöbb vagyontárgyukat eladták, hogy kezelni tudják a hirtelen megugró adósságokat, és a szeszélyes életet élő, de családját szerető édesapa halála is sokkolta őket.
Damon eleinte nem vonzódott az autóversenyzéshez, könyvében elárulta, hogy gyerekként zavarta, amikor a fotósok arra kérték, pózoljon autók mellett,
és édesapja halála után is elitista közegnek érezte az autósportot, az akkori, punkegyüttesekben zenélő karakteréhez jobban passzolt a motorversenyzés. Édesanyja félszavakból is megértette, hogy fia ezzel akar foglalkozni, áldását adta, Damon pedig az érettségi után mindenféle mezőgazdasági munkákat elvállalt, hogy motorokat tudjon vásárolni, később építkezéseken és futárként is dolgozott.
Klubszintű motorversenyeken kisebb sikereket elért ugyan, de érezte, hogy ebből nehéz lesz megélhetést faragni, és jóval veszélyesebb is volt az autósportnál, ezért vonakodva ugyan, de hallgatott édesanyja szavára: 1984-ben elment a franciaországi Winfield versenyzőiskolába. Ezt a brit Mike Knight üzemeltette, és a sok francia pilóta mellett egy honfitársának is ösztöndíjat akart biztosítani, így került Hill a látótérbe, aki az autósportok terén már ekkor korosnak számított. 24 évesen, de gokartos előélet nélkül is majdnem megnyerte az akadémia házi bajnokságát.
Hill innen a brit Formula-Fordba került, futamokat nyert és az összetettben is az élmezőnyben szerepelt, majd úgy volt, hogy Ayrton Senna nevelőistállójánál, a West Surrey Racingnél folytatja a pályafutását, de a csapatot megroppantotta, hogy pilótájuk, Bertrand Fabi egy tesztelésen halálos balesetet szenvedett.
Amikor Bert meghalt, meghoztam a tudatos döntést, hogy nem hagyom abba ezt az egészet."
„Nem csak a versenyzést, hanem valami izgalmas dolog űzését. Akkor élek igazán, amikor síelek, versenyzem vagy ilyesmi. Sokkal jobban félek attól, hogy hagyok mindent elúszni, és úgy leszek 60 éves, hogy rájövök, semmit sem valósítottam meg” – idézte Hillt 1994-ben Alan Henry a „Damon Hill: From Zero to Hero” című könyvében.
Hillt és generációját természetesen sokkolta Senna 1994-es halála is. A brit pilóta ekkor már a brazil legenda csapattársa volt, és az ő vállára nehezedett a Williams összes terhe, miután a megtűrt másodpilóta szerepéből neki kellett felvennie a harcot Michael Schumacher ellen. Ez persze csak a helyzet sportszakmai részét jelenti, Hillt, a Williamst és a sportágat is megrázta Senna elvesztése.
„A szerelők és a mérnökök csak ültek némán, teljesen összezavarodva. Valamiért úgy éreztem, hogy felszólalok, és azt mondtam, ’szeretném, ha tudnátok, hogy mindig meg fogok bízni az autóitokban’ – idézte fel az önéletrajzában. – Visszatekintve ez volt a pillanat, amikor elkezdtem érezni, hogy felelős vagyok vinni a terhet, bármi is áll az utunkba. Ahogy az édesapám is tette a Lotusnál 1968-ban.”
F1-es pályafutása előtt Hill nem ért el kiemelkedő eredményeket, a világbajnoki címe mellett mindössze egyszer lett bajnok még a motoros korszakában. Ugyan az 1988-as szezon során a 3. helyet érte el a brit F3-ban, a pénzügyei nem álltak össze ahhoz, hogy komolyan tovább lépjen, ezért a brit túraautó-bajnokságban és Le Mans-ban is szerencsét próbált, majd a nevének is köszönhetően bekerült a Formula-3000-be. Pole pozíciói akadtak és versenyeket is vezetett, de győzni nem tudott.
Hill tempója felkeltette a Williams akkori társtulajdonosa, Patrick Head figyelmét, és az is szerencsés volt a versenyző számára, hogy honfitársa, Mark Blundell elmondta neki, a Brabham versenyzője lesz, így Hill számára megüresedett a tesztpilótai állás a didcoti csapatnál. Ezt meg is kapta, 1991-ben már F1-es tesztpilóta volt, versenyzett még a F3000-ben is, de sikerek nem vártak rá.
A Williamsnél viszont rögtön a mélyvízbe került, a technológiailag hihetetlenül fejlett FW14-es finomításán dolgozott,
gyakran reggeltől estig vezetett. Az autó később Nigel Mansellt a világbajnoki címhez segítette, számítógép-vezérlésű aktív felfüggesztése, kipörgésgátlója, ABS-e és automata sebességváltója is volt, így Hill kiismerhette az F1 történetének egyik legjobb autóját.
A tesztpilótai állást akkoriban is parkolópályának tekintették,
és nem meglepő, hogy versenyzőként Hill versenyezni is akart, de saját bevallása szerint mindenki őrültnek tartotta, amikor 1992-ben elfogadta a csőd felé tartó Brabham ajánlatát. Alig fért be az autóba, nem tudott rendesen sebességet váltani, de úgy érezte, meg kell mutatnia, hogy képes versenyezni is az F1-ben. Nyolc nagydíjból hatszor nem tudott kvalifikálni a futamra, Silverstone-ban és a Hungaroringen viszont rajthoz állt, mielőtt a csapat lehúzta a rolót.
Mansell pont a Magyar Nagydíjon megnyerte az 1992-es világbajnokságot, de nem tudott megállapodni a pilótákkal híresen mostohán bánó Frank Williamsszel, ezért 1993-ra a CART-ba szerződött, így hirtelen kellett egy pilóta a csapatnak az egyéves kihagyás után visszatérő Alain Prost mellé.
Hosszas tesztelés után Hill kapta az állást, így ő lett a brit csapat brit pilótája, a francia motorszállító, a Renault embere, Prost mellett.
Hill mellett szólt az is, hogy olcsóbb volt Martin Brundle-nél, ráadásul összekötötte a csapatot a videojátékokat gyártó SEGA európai kirendeltségével, így tudtán kívül jó helyzetbe hozta magát.
Ennek a következménye lett a mókás figura, ami úgy nézett ki, mintha az autóban ülő pilóták helyett Sonic, a sündisznó nyomná a pedálokat.
A Magyar Nagydíjon Hill történelmet írt, az F1-ben ő volt az első gyermek, aki édesapjához hasonlóan futamot tudott nyerni, ezt később a világbajnoki cím kapcsán is megismételte, és a mai napig is csupán Keke Rosberg és Nico Rosberg tudta követni a példájukat. Az első sikert rögtön két másik követte, és a mesterhármas után még akár a bajnoki cím is kinézhetett volna a számára, de végül Prost negyedszer is világelső lett, Hill pedig 3. helyezett Senna mögött.
Az 1994-es szezonra a Williams megszerezte Sennát, Prostnak pedig hiába volt kétéves szerződése, nem volt hajlandó újra egy csapatba kerülni a nemezisével,
így Hill kontraktusát ismét meghosszabbították egy évvel (ez egészen pályafutása utolsó, jordanes ajánlatáig így is maradt). Senna végül mindössze három versenyen indult a Williamsnél, a tragikus imolai hétvégére 0 ponttal készült, miközben Michael Schumacher a Benettonnal mindkét futamot megnyerte, és a brazil pilóta kiesései miatt még Hill is jobban állt nála az összetettben.
Senna elvesztésének pontos oka máig ködbe vész, Hill az önéletrajza alapján úgy gondolja, hogy a brazil legenda egyszerűen elvesztette az uralmát az autója fölött, nem tudva, hogy Schumacher azért olyan gyors mögötte, mert kevesebb üzemanyag van a Benettonban, amiről máig azt gyanítják, hogy szabálytalan műszaki megoldásokat használt, például kipörgésgátlót, miközben a Williams nehezen vezethető volt az elektronikai segédletek betiltása után.
Hill egyedüli Williams-pilótaként indult Monacóban, de kiesett, Schumacher így zsinórban négy győzelemnél tartott, míg Hill csak egy 2. és egy 6. helyet tudott felmutatni. A Spanyol Nagydíjon látszólag megtört a jég, Hill győzött, de ehhez az kellett, hogy Schumacher sebességváltója beragadjon, és csak a 2. helyre érjen oda, a következő két futamon ismét a német pilóta ünnepelhetett. Hill csapattársa átmenetileg az újonc David Coulthard lett, később azonban a Renault nyomására a Williams visszacsábította Mansellt.
„A néhány év során, amit a Williamsnél töltöttem, sohasem tekintettek rám lehetséges elsőszámú pilótaként, és voltak, akik nem hitték, hogy képes vagyok a világbajnoki címért küzdeni Schumacher ellen. Lehet, hogy igazuk volt, de akkoriban azt vártam volna, hogy a csapat beáll mögém, úgyhogy nem erre a hírre számítottam” – emlékezett vissza Hill az akkori időszakra.
Hill szerint Senna is panaszkodott arra, hogy a Williamsnél nem fogadták be, és ő sem értette, hogy a halálos baleset után miért nem állnak be mögé. Úgy érezte, csak átmenetileg fontos a csapatnak, ennek tudta be azt is, hogy a szezon végére ismét visszahozták Coulthard helyére Mansellt.
„Nekem úgy tűnt, hogy Jerezt újabb bizonyítékként könyvelték el arra, hogy képtelen vagyok legyőzni Michaelt, és el fogjuk bukni a világbajnokságot ahelyett, hogy elfogadták volna, hogy az egyik kezemet megkötve próbálom legyőzni azt az embert, aki később a sportág történetének legsikeresebb versenyzőjévé vált.”
Az 1994-es világbajnokság később zavarosan folytatódott, Schumachert kétszer kizárták, két futamtól pedig eltiltották, így mesterségesen felhozták Hillt, aki az utolsó előtti versenyen, a szakadó esőben rendezett Japán Nagydíjon tisztes küzdelemben legyőzte a német pilótát, így a világbajnoki cím sorsa az utolsó futamon dőlt el. Hill a szuzukai eseményekre úgy emlékszik, hogy a tudatalattija átvette az irányítást, és hasonló élményről számolt be, amit Senna is átélt az 1988-as Monacói Nagydíj időmérőjén.
A bajnoki cím végül nem az övé lett, miután Adelaide-ben összeütközött Schumacherrel. Eleinte úgy vélte, hogy motoros múltja miatt húzta a rövidebbet.
„Én a motorversenyzésből jöttem, ahol sohasem ütközünk másokkal a győzelem érdekében, de a gokartosok között ez gyakoribb. Vajon [Schumacher] az ütközést választotta? A Williamsnél korábban nem is merült fel a gondolat, hogy mindkettőnket kiejtve akar nyerni. Ha szándékos volt, mindannyian ártatlanok voltunk, mert először én hittem azt, hogy rosszat tettem az előzés megpróbálásával.”
Hill később, 2007-ben a Motorsport Magazine-nak azt mondta, Schumacher manőverét szándékosnak tartja, ez az álláspont már akkor kialakult benne, amikor megmutatták neki a felvételt arról, hogy Schumacher az ütközésük előtt nekiment a betonfalnak és a két autó összeérése előtt belenézett a tükörbe is. A brit pilóta csalódottan nyugtázta, hogy Schumacher megúszta, de az önéletrajza szerint „nagyrészt azt is éreztem, hogy miután elvesztettük Ayrtont, ez a bajnokság már egyébként is tönkrement. Mindannyian azt akartuk, hogy zárjuk le a szezont, és én is elégedett lehettem azzal, hogy legalább mindent megpróbáltam a győzelemért, Ayrtonért és a Williamsért.”
Az 1995-ös szezon jó szerepléssel indult Hill számára, de műszaki hiba miatt az élről kiesett az idénynyitón, és az immáron Benetton-Renault-val küzdő Schumacher győzött. Az egész szezonját az jellemezte, hogy a Spanyol Nagydíj kivételével vagy dobogós lett vagy kiesett, utóbbiból viszont túl sok volt. Silverstone-ban és Monzában nekiment Schumachernek, a Hockenheimringen pedig a falnak ment, bár később kiderült, hogy ezt műszaki hiba okozta.
Addigra viszont a közvélemény ismét leírta Hillt, még Mick Jagger is élcelődött rajta a németországi Rolling Stones koncerten, Schumacher pedig két versennyel a szezon vége előtt, a Csendes-óceáni Nagydíjon megnyerte a világbajnokságot. Hill teljesen szétesett, Okajamában rossz helyen állt meg a kerékcserénél (erre válaszul bevezették, hogy a szerelők kézzel mutassák, hol kell megállni, ezt ma mindenki használja az F1-ben), Szuzukában pedig kicsúszott, és felütötte a fejét a pletyka, hogy Heinz-Harald Frentzen érkezik a helyére.
Mindez azután történt, hogy
Hill ismét megnyerte a Magyar Nagydíjat és a Hungaroringen a Williams szerződéshosszabbítást ajánlott neki,
ezúttal már nagy fizetéssel. Ez Hill szerint jót tett az önbizalmának, de a szezon további versenyei közül csak az utolsót nyerte meg, amikor Schumacher már világbajnok volt.
„Patrick és Frank hangulata nem javult attól, hogy tudták, leszerződtettek 1996-ra, és megértettem, ha úgy érezték, egy megtört embert igazoltak le.”
A német pilóta viszont az év végén átnyergelt az akkor még küszködő Ferrarihoz,
így Hill megkapta élete esélyét, hiszen az 1996-os Williams annyira kiemelkedően jó autó volt, hogy mindössze újonc csapattársát, a korábbi IndyCar és Indy 500 győztes Jacques Villeneuve-öt kellett legyőznie. Ez 97-78 arányban sikerült, de csak az utolsó futamra, és addigra már eldőlt, hogy tényleg Frentzen váltja Hillt.
„Az emberek nem csak azt kérdezgették, hogyan tudnám elveszíteni a világbajnoki címet, azt is mondták, hogy igazából semmit sem bizonyítok, mert bárki el tudná vezetni az FW18-ast és győzne. Amikor minden jól megy, túl könnyűnek tűnhet, de én elvégeztem a piszkos munkát is – emlékezett vissza Hill. – Én úgy láttam, megérdemlem, hogy könnyedén mennek a dolgok.”
Frank Williams általában keményen tárgyalt a pilótákkal, Hill is annak köszönhetően kapott lehetőséget, hogy Mansell nem engedett, és inkább átigazolt az USA-ba. Nem ez volt az első alkalom, hogy a Williams aktuális világbajnokával nem folytatódott a közös munka. Hill a könyvében felfedte, távozása után évekig úgy érezte, hogy az 1995 végi formahanyatlása miatt kiábrándultak belőle, de később azt is lehetségesnek tartotta, hogy a BMW 2000-es érkezését készítették elő Frentzen leigazolásával, aki a szintén német szponzorhoz, a Sonaxhoz is passzolt.
Hiába haladt a világbajnoki cím felé, Hill nem kapott ajánlatokat élcsapatoktól az 1997-es szezonra. A vadonatúj Stewart és az Arrows közül az utóbbit választotta, mert nem akart egy teljesen tapasztalatlan istállónál vezetni, ráadásul Tom Walkinshaw csapata a tervezőlegenda, John Barnard érkezésével, komoly fizetéssel és az ígéretes Bridgestone-gumik exkluzív használatával csábította őt.
Hillnek az is imponált, hogy egyéves szerződést köthetett, mert az volt a terve, hogy Adrian Newey után a McLarenhez megy,
de ez végül meghiúsult, mert 1997 során Ron Dennis csupán a győzelmekért akart fizetni neki, ez pedig elfogadhatatlan volt Hill számára. Dennis ezt a trükköt 2001-ben Mika Häkkinennel is megpróbálta eljátszani, a kétszeres világbajnok sem állt kötélnek.
Hill a leafieldi csapathoz vitte az 1-es rajtszámot, de ez teljes zsákutcának bizonyult: a szezon elején még az is kérdéses volt, hogy az autó elég gyors-e a 107%-os szabály teljesítéséhez. Hazai pályán, a Brit Nagydíjon sikerült először a pontszerzés, Hill számára az egyetlen fénypont a különösen emlékezetes Magyar Nagydíj volt, ahol mindössze 3 kilométer és egy filléres alkatrész választotta el pályafutása legnagyobb győzelmétől.
„Az emberek még mindig emlegetik nekem a magyarországi versenyt, klasszikus Dávid és Góliát harc volt, és különösen emlékezetes egy szép emlék miatt.
Remekül rajtoltam, besoroltam Michael Schumacher mögé, majd néhány kör után láttam, hogy hólyagosodnak az abroncsai
és nincs tapadása. A 10. körben jobban gyorsítottam ki a célegyenesre és bevetődtem mellé az 1-es kanyarba. Megelőztem Michaelt, és nem ütköztünk össze!”
„Tudtam, hogy nincs vesztenivalóm, de ennél többről volt szó. Ahogy teltek a körök, azt éreztem, hogy ami történik, az túltesz a legvadabb álmokon is, de persze nem folytatódhatott. Egy körrel a vége előtt a hidraulika elromlott, 5-ös fokozatban ragadtam, és próbáltam befejezni az utolsó kört úgy, hogy ne essen le túlságosan a fordulatszám, mert akkor lefullad a motor.”
Az Arrows ekkor volt a legközelebb ahhoz, hogy győzzön, ezt Hill is tudta, és hiába kínált neki Walkinshow ugyanakkora pénzt, mint a szintén kétes versenyképességű Sauber, végül a Jordant választotta,
ha már a McLaren nem jött össze. A brit világbajnok kétéves szerződéssel készült pályafutása utolsó szakaszára, ami lélekben az 1998-as Belga Nagydíjon ért véget. Hill az óriási káoszt kihasználva, csapatutasítás segítségével megszerezte a Jordan első és a saját pályafutása utolsó győzelmét, ezzel iszonyúan felbosszantva Schumachert.
„Miután véget ért, úgy éreztem, hogy ez kemény volt, és nem tudom, milyen sokáig csinálom még ezt. Három órát ültem az autóban, bőrig áztam, átfáztam, és óriási koncentrációra volt szükség.”
Hill végül a két élcsapat pilótáitól eltekintve csak Villeneuve-től kapott ki 1 ponttal, pályafutása utolsó szezonjában, 1999-ben viszont mindössze 7 pontot gyűjtött, és nagyon alulmaradt a 3. helyezett Heinz-Harald Frentzen ellen.
Hill az utolsó szezonra teljesen elvesztette a fonalat, olyannyira, hogy már a nyáron esedékes hazai versenye, a Brit Nagydíj után, de lehetőleg minél gyorsabban ki akart szállni az autóból. Ennek oka elsősorban nem az eredménytelenség volt, eluralkodott rajta a félelem, hogy baj éri, és az ő családja is olyan nehéz helyzetbe kerül, ahogy édesanyja és ő maga is gyermekként, amikor édesapja meghalt.
A kemény üzletember Eddie Jordant viszont nem olyan fából faragták, hogy a szerződés ellenére elengedje Hillt, akihez ragaszkodott a főszponzor is, ezért a versenyző két szék között a pad alá esett.
Egy rémálomszerű csapdába kerültem, mert azonnal abba akartam hagyni, de féltem az anyagi következményektől. Akkor csak az számított nekem, hogy túléljem, és gondoskodhassak a családomról,
és ne kényszerítsem őket arra a sorsra, amit én éltem meg az apám elvesztésekor. Rémisztő volt, hogy mi történhet velem, ha folytatom a versenyzést, de ugyanúgy megijesztett, hogy milyen elképzelhetetlen jogi következményei lehetnek annak, ha nem tartom be a megállapodás rám eső részét.”
A különös helyzetre az is rájátszott, hogy Hill a nürburgringi versenyen ijesztő balesetbe keveredett, majd hazafelé a repülője hibát jelzett, és amikor megpróbáltak közel kerülni az irányítótoronyhoz, hogy kiderüljön, ki tudták-e nyitni a futóművet, majdnem összeütköztek egy hőlégballonnal. A párhuzamok egyre dermesztőbbek voltak édesapja pályafutásával, ezért nem meglepő, hogy az utolsó, Japán Nagydíjon önként feladta a versenyt, amikor úgy látta, biztosan nem szerez pontot.
Hill érzéseinek hátteret ad, hogy már F1-es pályafutása előtt megszületett első gyermeke, Oliver, akit Down-szindrómával diagnosztizáltak,
a később autóversenyzőként is próbálkozó Joshua szintén nehezen látta meg a napvilágot és két lány édesapjaként is meg kellett állnia a helyét. Visszavonulása után nyugodt életre vágyott, de súlyos depresszióba zuhant, amelyen terápia segítségével lett úrrá. Ennek részeként dolgozta fel, hogy milyen viszony is fűzi őt apja emlékéhez, valamint a saját életéhez.
„Meg kellett válaszolnom a kérdést, hogy én csak Graham Hill megismétlése vagyok, a második felvonás? Vagy az első Damon Hill? Kétségtelen, hogy ha apám nem halt volna meg úgy, ahogy, az életem teljesen másként alakult volna. Abban a pillanatban, amikor lezuhant a repülője, egy tudatalatti folyamat indult be, ami a világbajnoki címig vezetett engem. Efelől nincs kétségem” – írta a könyvében.
Versenyzői pályafutása után Hill próbálkozott az üzleti életben, a brit versenyzők klubja (BRDC) elnökeként levezényelte Silverstone megújítását, segítette fia végül abbahagyott versenyzői karrierjét, közreműködött egy alapítvány létrehozásában és működtetésében tanulási nehézségekkel küzdő gyermekek javára, és bár Schumacher sikerszériája alatt kiábrándult a Forma-1-ből, a Sky Sports szakértőjeként ismét felfedezte magának a sportágat.
Furcsa pályafutás az övé, aligha sorolható a Forma-1 történetének legnagyobb alakjai közé, emberként vívott küzdelme viszont kivételes karakterről árulkodik. Talán az sem véletlen, hogy életművének nem konkrétan az 1996-os világbajnoki címet tartja.
„Gyakran azon kapom magam, hogy töprengek, most mit tehetnék még – mondta az F1 hivatalos podcastjában. – Általában bosszankodok, mert úgy érzem, sokkal többet lehetne és keresek valamit, amibe belefoghatnék. Amikor viszont szakítunk időt arra, hogy visszatekintsünk [rájövök], hogy mennyi mindenben részem volt. A Forma-1-es pályafutásom hihetetlenül rövid volt, arra vagyok a legbüszkébb, hogy legalább véghez vittem valamit. Sok időt vesztegettem el arra, hogy eljussak odáig, de nem mindet, és amikor odaértem, kihoztam belőle a lehető legtöbbet.”