Autóval a Károly-hídon - Rátgéber-blog Prágából

Az egyik legsikeresebb és legkedveltebb magyar kosáredző, Rátgéber László 15 év után úgy döntött, elhagyja a Pécs nőikosárlabda-csapatát, és a Szpartak Moszkva trénere lesz. A magyar női válogatott szövetségi kapitányaként is (kiválóan) dolgozó szakember - óriási bravúrral kijuttatta a nemzeti együttest a 2009-es lettországi Európa-bajnokságra - az [origo]-nak írt huszonhetedik blogbejegyzését Prágából keltezte.

Bent vagyunk a legjobb nyolc között az Euroligában, ami önmagában nem nagy szenzáció, ez a minimum, még az sem bravúr, hogy mindezt két mérkőzésen abszolváltuk, van azonban két körülmény, amely örömre ad okot. Az egyik, hogy nagyon simán - és remek játékkal - vertük péntek este az USK Prahát, a másik, hogy a Pécs is ugyanúgy kettős győzelemmel jutott a Final Four előszobájába. Hogy ne legyen teljes az örömöm, arról a Sopron "gondoskodott": számomra meglepő módon kikapott Krakkóban, de mákszemnyi kétségem sincs afelől, hogy szerdán Honti Katáék megszerzik a szükséges második győzelmet.

92-78-as sikerünk látszólag nem fölényes, de ha hozzáteszem, hogy 90-64-nél behoztam a cserék cseréit, miközben odaát Lindsay Whalen, Evanthia Malci és a többi nagyágyú is a pályán maradt, akkor mindjárt más a leányzó fekvése. Megemlítendő, hogy nagyban emelte a találkozó színvonalát csapatunk tánckarának fellépése - Sabtaj jutalomból hozta el a lányokat, hadd lássanak világot.

Ritkán vagyok elégedett, de ahogyan az első félidőben kosaraztunk - 58-40 volt a nagyszünetben az állás -, kedvemre való volt. Sylvia Fowles a bemelegítésnél zsákolt hármat budapesti fotós barátom kedvéért, aztán az első negyedben 12 pontot dobott, és leszedett öt lepattanót, azt csinált a palánkok alatt, amit csak akart. A java azonban ezután következett. Diana Taurasi úgy döntött, tart egy kis bemutatót, s meg sem állt a sziporkázással addig, amíg a bírók két gonosz ítéletükkel fel nem idegesítették. Akkor elszakadt nála a cérna, belekönyökölt Malci hasába, én meg gyorsan lekaptam a pályáról, nehogy baj legyen belőle. Persze, addigra már bőven eldőlt a meccs, Di neve mellett pedig 26 pont, 9 lepattanó, 8 gólpassz, 2 labdalopás és egy blokk állt.

Szóval, csodálatosan sikerült ez a háromnapos prágai kirándulás, s ennek csak egyik - talán nem is a legfontosabb - oka a sima továbbjutás és a látványos játék. Ennél sokkal fontosabb, hogy pesti újságíró barátaim és az emlékezetes pécsi svábtalálkozó prominensei - Smici (Schmidt), Heki (Heckenberger) és Németh Józsi, valamint Smici élete párja - is velem töltötték ezt a három napot, megragadván az alkalmat a Tiffán Imre borász barátom által küldött, folyékony halmazállapotú ajándék átadására.

Jártunk az U Vejvodu nevű, hajnali négyig nyitva tartó érzelmi kombinátban, s megmutathattam prágai törzshelyemet, az u Zlatnome Tigru-t, az Aranytigrist a díszes kompániának. Itt fogyasztotta évtizedeken át a Pilsner Urquellt Bohumil Hrabal, a kedvenc íróm is, meg mi is, vagy tucatnyian.

Az Aranytigrisben elmeséltem a kevéssé tájékozott fővárosi hírlapíróknak, hogy ez a Slavia Praha-szurkolók törzshelye, s hogy szülővárosom, Újvidék híres, nevezetes futballklubja, a Vojvodina is valamilyen szinten innen ered. Még 1914-ben történt, hogy Újvidéken futballozott a Slavia a helyi egyetemistákkal, ennek örömére meg is alakult a Vojvodina, kölcsönvéve a Slavia színeit, a fele pirosat és a fele fehéret. Két nevet mondok csak szeretett klubom történetéből: Vujadin Boskov és Sinisa Mihajlovic. Utóbbi vezérletével nyert legutóbb bajnokságot a csapat, kereken húsz évvel ezelőtt.

Még az Aranytigris előtt történt, de már a meccs után, hogy beültünk a pesti hírlapírók kocsijába, és olyan jó volt a hangulatom, hogy kiadtam az utasítást: "Irány a szálloda, a Hotel Waldstejn, de kivételesen a Károly-hídon keresztül!" Legalább tizenöt éve ismerjük egymást a fiúkkal, de még mindig nem tanulták meg, hogy folyton résen kell lenniük. Már a híd feljárójánál voltunk, amikor a sofőr rémülten rám meredt: "Laci, de hiszen a Károly-hídon csak gyalogolni lehet!"

Eltartott néhány másodpercig, mire leesett nála a tantusz, az utána következő három mondatot a gyengébb idegzetűek és a kiskorú olvasók kedvéért inkább nem idézném.

Az U Vejvoduban összefutottunk egy spanyol párral, a srác leóni volt, és úgy ismerte a sportot, mint csak egyvalaki. (Szerénységem tiltja, hogy megnevezzem az illetőt.) Képzeljék, kedves olvasóim, hogy teljesen napra kész volt Szalai Ádámból és a Castillából, meg hogy Ádámot beírták a Real Madrid BL-keretébe. Nagy Laciról, a Barca kézilabdázójáról keserűen jegyezte meg, hogy mindig legalább tíz gólt dob, amikor eljönnek a katalánok az Ademar Leónhoz vendégségbe. Ja, és még azt is megtudtuk, hogy Predrag Mijatovic, a Real sportigazgatója lapáton van. Kíváncsian várom, mikor közli az újság.

Ugye, milyen csinosak a vidnojei táncoslányok?

De nézzék el nekem, hogy nem tudok szabadulni attól az élménytől, amelyet a csapatom játéka nyújtott. Most, hogy már több mint négy hónapja együtt vagyok ezekkel a lányokkal - meg Sabtajjal és a vezetői stábbal -, el kell árulnom, hogy nagyon megszerettem őket. Higgyék el, csupa nagyszerű emberből áll a csapat. Diana Taurasi a világ talán legjobb kosarasa jelenleg, Sue Bird egy tündér, és olyan csodálatos irányító, hogy már majdnem azt mondtam magamban, jobb Dalmánál. (Mármint Iványinál, de aztán meggondoltam magam.) Sylvia Fowles egy nagy gyerek, kívánságra zsákol, és ha nekidurálja magát, tíz perc alatt dob tizenöt pontot és leszed tíz lepattanót.

Lauren Jackson külön történet. Amikor októberben megérkezett a hosszúra nyúlt szabadságáról, nagyon morcos volt, mert nehezen lendült formába a műtétje után. Aztán telt-múlt az idő, rengeteget dolgoztunk az edzéseken, majd' megfeszültem, hogy egy mosolyt kicsaljak belőle. Csak nem sikerült. Egyszer aztán charterrel utaztunk Kassáról haza, Moszkvába. Hatalmas protekcióval felcsempésztem egy rekesz villányi rosét a fedélzetre, és nekiláttunk. Nem tudom már, hányadik palack után történt, de egyszer csak hóna alá kapott a 196 centis center, egy csókot nyomott a fejem búbjára, és könnybe lábadó szemmel dadogta: "Coach, én úgy szeretlek téged." Azóta puszipajtások vagyunk.