A döntő napjára megbolydult az élet az osztrák fővárosban, a hazaiak kiesése óta először végre megint olyan a hangulat, amilyet egy Európa-bajnokságra elképzel az ember. Az utcán itt is, ott is jókedvű spanyol és német szurkolók, utóbbiak között mintha a lányok javára tolódna az ivararány, persze az is lehet, hogy a fiúk csak jobban rápihennek az estére.
A metrón már magasra kúszik a fociláz, egy ideig egy spanyol csoport pozannal kísért éneklését hallgatva képzeljük magunkat Ibizára, majd felszáll egy meglettebb férfiakból álló német társaság, és megkezdődik a sajátos dalverseny, melynek tetőpontjaként mindkét tábor a másik nyelvén mond viszlátot az ellenfélnek. Az utasokat is beleértve mindenki jó szórakozik, a biztonsági személyzet - egy fiú és két madárcsontú lány - mégis látványosan előkerül, és elhelyezkedik a két dalárda között. Ott szállok ki, ahol a németek, a mozgólépcsőn újabb spanyol csoport közeledik feléjük a másik irányból. Eszembe jut egykori osztálytársam, aki szórakozásból mindig ráütött a szembejövők kezére, várom, történik-e valami hasonló csínytevés, de nem, a két szélső ember előbb a mellkasán lévő címert, majd a szintegyenlőség pillanatában egymás vállát veregeti meg, mintha előre begyakorolták volna.
A stadion előtt már délután háromkor nyüzsögnek a drukkerek. "Jegy nélkül jöttem ki, de biztos vagyok benne, hogy bejutok a meccsre" - somolyog az egyik spanyol srác, majd elszántan az egy csoportban sziesztázó jegyüzérekre mutat, aztán amikor meghallja háromezer eurós ajánlatukat, hirtelen ledermed, s még percek múlva is úgy áll ott, mint aki kihagyta a sorsdöntő tizenegyest. Egy másik lelátóra vágyó fan igényei mellett humorérzékére is próbálja felhívni a figyelmet, házi gyártmányú hirdetőtáblája szerint két jegyen kívül egy macskára is szüksége volna.
A német szurkolók egyfolytában Ballackról beszélnek. "Ott lesz a pályán" - jelenti ki az egyikük - "inkább élve eltemetné magát, mint hogy még egy döntőt kihagyjon" - bizonygatja mélységes emberismerettel, és valóban, a Nationalelfet az előzetes hírekkel ellentétben fájós vádlijú csapatkapitánya vezeti ki melegíteni.
Aragonés mester 69 évesen repülni tanul
A stadionban is németek mellé kerülök, a csapat bemutatásánál egy emberként üvöltik a fülembe kedvenceik vezetéknevét, az átmeneti halláskárosodás jeleit Hitzlsperger és Mertesacker között észlelem magamon. Mindkét tábor udvariasan végighallgatja a másik tizenegy névsorát, és még Rosetti játékvezető kifütyülésében is egyetértenek. Beszélgetni kezdünk két Ausztriában tanuló német drukkerrel, de úgy tűnik, ezen a ponton már képtelenek kitörni egy bizonyos kategóriarendszerből, mert amikor a bécsi diákélet részleteiről kérdezem őket, sajátos módon a "a mi leszünk az Európa-bajnokok" mondattal felelnek.
Túlesünk a záróünnepségen is, a résztvevő csapatokat négyes csoportokban forgolódó lufigúlák szimbolizálják, a kiesők - hűen a mögöttünk hagyott menetrendhez - szép sorban elszállnak, ezalatt folyvást kosztümös kisgyerekek rohangálnak közöttük, míg a partvonal mentén valamilyen okból ajándékzacskónak öltözött fiatalok állnak sorfalat. Enrique Iglesias élőben büntet az Eb-himnusszal, a hangulatot azonban ez is csak ideiglenes tudja megbénítani, hiszen már érkeznek is az est főszereplői.