A finn síugró legenda, aki egy pillanatra emberi alakot öltött

A múlt század nyolcvanas évei a magyar sport-televíziózás aranykorának számítottak. Legalábbis egy akkor felcseperedő kamasznak (és sok ezer társának), mert a Magyar Televízió – az egyetlen ebben az országban – rengeteg hazai és nemzetközi sporteseményt közvetített. Köztük az északi sívilágbajnokságokat és a hagyományos síugró Négysáncversenyt Németországból és Ausztriából. Én ezeken a közvetítéseken nőttem fel, szerettem meg a repülő emberek fantasztikus versenyeit és a finn Matti Nykänent, aki vasárnap 55 éves korában halt meg Finnországban.

Alig vártam, hogy a bemondónő konferáljon: „kedves nézőink, most közvetítést adunk Innsbruckból, a síugró Négysáncversenyről, a riporter: Dávid Sándor (Vitár Róbert):" Jött a „Kapcsolás" felirat, vagy az Intervízió szignálja, aztán bámulhattuk a világ legbátrabb sportolóinak nemes versengését.

A finn Matti Nykänennel soha nem találkoztam személyesen.

Akkor sem, amikor 2017 februárjában szülőhazájában, Lahtiban részt vehettem az északi sívilágbajnokságon a síugrás nagysánc versenyén.

Matti Nykänen ugrása Szarajevóban az 1984-es téli olimpián Forrás: AFP/Staff

Nem tudom, hogy ott volt-e, de mindenki beszélt róla. Ő volt minden finn második legnagyobb sportolója (az első helyet még mindig Paavo Nurmi birtokolja, aki ugyanúgy megkapta a repülő finn becenevet, mint Nykänen.)

Finn barátaim Nykänenről mindig a csodálattal kevert megvetéssel meséltek, mert ugyan tényleg a világ egyik legnagyobb sportolója volt, de magánéletbeli problémái és az alkoholhoz fűződő sajátos viszonya miatt soha nem lehetett róla úgy beszélni, hogy emberi gyengeségei, vagy a nőkkel történő erőszakoskodásai ne kerüljenek felszínre.

De ezt az a tizenéves kamasz, aki megkövülten bámulta Nykänent a tévében még nem tudhatta. Ma sem tudjuk, hogy pontosan hol és mi romlott el a repülő finn életében, aki az 1984-es szarajevói téli olimpián robbant be igazán a sportvilágba – ott csak egy aranyérmet nyert – majd négy évvel később, 1988-ban, Calgayban megnyerte a normálsánc, a nagysánc versenyét, bónuszként meg győzött a csapatversenyben is a finn válogatott tagjaként.

Egy téli olimpián ennél többször nem nyerhet érmet egy síugró.

Már 1982-ben, azaz 19 évesen egyéni vb-t nyert az oslói északi sívébén, de a legnagyobb álma nem vált valóra, mert az 1989-es Lahtiban rendezett vb-n nem tudott egyéniben nyerni. Pedig Lahtiba már négyszeres olimpiai bajnokként érkezett. Végül ott meg kellett elégednie egy csapat aranyéremmel, mert a normálsáncon a dobogóra sem került – ott az NDK-beli Jens Weissflog diadalmaskodott – a nagysáncon pedig honfitársa, Jari Puikkonen vert rá hat pontot.

A csapattárs, Jari Puikkonen köszönit az ifjú olimpiai bajnokot, Matti Nykänent az 1984-es szarajevói téli olimpián Forrás: AFP/Staff

Akkor azt mondták, hogy ezt a kudarcot nem tudta elviselni (pedig az Ari-Pekka Nikkola, Jari Puikkonen, Matti Nykänen, Risto Laakkonen összetételű finn válogatott simán nyerte meg a csapatversenyt) és visszavonult.

25 éves volt ekkor.

Élete a visszavonulása után is nyitott könyv maradt – egy olyan mű, amelyet senki sem olvasott szívesen, mégis, mindenki beszélt róla. Öt válása, a nőkhöz való sajátos viszonya, a családon belüli erőszak és az állandó ivászat Matti Nykänent akkor is a felszínen tartotta, amikor ő már régen az egyik finn mocsár mélyére süllyedt. Éppen az ő élete volt a példa azoknak, akik egy laza szófordulattal aggatták rá a finn emberekre, hogy azok semmi mást nem csinálnak, mint isznak, verik a nőket és depressziósak. Matti Nykänen legnagyobb „bűne" az volt, hogy az ő példáján keresztül valóban azt hihettük, hogy az összes finn ember ilyen – pedig nem. Vannak köztük ilyenek is.

Vannak, akik a messzi északon, az amúgy varázslatos Lappföldön nehezen bírják az évi 180 napos havas tájat, a téli nappali sötétséget, a mínusz 20-30 fokos állandó hideget.

De Finnország nem egyenlő Matti Nykänennel – miközben dehogyisnem. Matti Nykänen maga volt Finnország, a legismertebb finn emberek egyike a világon, aki az egyetemes sportban legalább akkora sztár volt, mint amilyen Michael Schumacher, vagy Carl Lewis.
Matti Nykänennel utoljára az Eddie, a Sas című filmben találkoztam. Abból az alkotásból sem lehetett kihagyni. Bár a film minden idők legrosszabb, de legkedvesebb síugrójáról, a brit Eddie Edwardsról szólt, Nykänennek muszáj volt benne szerepet adni, hiszen az 1988-as Calgaryban rendezett téli olimpián „egymás ellen" versenyeztek. A rendező, Dexter Fletcher egy svéd (egy svéd alakít egy finnt, ráadásul a nemzet egykori büszkeségét, mekkora skandalum ez már) színészt, Edvin Endrét kérte fel, hogy játssza el a nagyképű, barátságtalan finn versenyző szerepét. Aki aztán a film végén - amolyan slusszpoénként - egy liftben együtt utazva Eddie-vel hirtelen megnyílt és teljesen emberi alakot öltött.

Egyetlen pillanatra.

Akik látták a filmet, igazolhatják, hogy a svéd tökéleteset alakított. Miközben a világ jót nevetett a mozikban a Sas bárgyúsággal kevert kedvességén, ügyetlenségén és szörnyülködött Nykänen viselkedésén,

az itt csak mellékszereplőként megjelenő egykori világsztárnak szinte biztosan tőrdöfés volt ez az egész.

Egy kicsit egész Finnországnak is, bár erről nyilvánosan soha senki nem beszélt. Pedig Nykänen életéről is készült egy film – gyaníthatóan azonban ezt sokkal kevesebben látták, mint az Eddie, a Sast.

Matti Nykanen az 1988-as Calgaryban rendezett téli olimpián, ahol három aranyérmet nyert a repülő finn Forrás: AFP/Bob Pearson

Mindezeket azonban a nyolcvanas években a tévé előtt ülő és Nykänent tátott szájjal bámuló fiatalember (és a sok ezer másik fiatalember) nem tudhatta. Nem tudhatta, hogy kevesebb mint 30 évvel a visszavonulása után arról ír cikket, hogy öt hónappal az 56. születésnapja előtt Finnországban meghalt Matti Nykänen. Sportolóként a világ egyik legbátrabb férfije volt, aki halált megvető bátorsággal ugrott el az oslói, szarajevói, szapporói, vagy oberstdorfi sáncról. Emberként azonban gyáva, önmagát és a függőségét legyőzni képtelen gyenge férfi, aki nőket vert, aki börtönben ült, aki ivott, ivott és ivott – rendületlenül.

Mégis, az összes emberi gyengesége és gyarlósága eltörpül majd amellett, ahogy a sáncasztalról elugorva szállt a fenyőfák és havas domboldalak felett.

Örökre.