Surranópályán nyerne bajnokságot a Valencia

A spanyol bajnokságban évtizedek óta szinte minden a két sztárklub, az FC Barcelona és a Real Madrid körül forog. A nagy páros általában ott is van az élmezőnyben, de nem mindig közülük kerül ki a bajnok. Könnyen lehet, hogy az idén sem Madridba kerül az aranyérem, ugyanis a tabellán 32 forduló után a Valencia CF állt az első helyen. Rafa Benítez együttese nem szerepel mindennap az újságok címlapjain: a csapatot elkerülik a zajos botrányok, a pályán viszont - talán éppen ezért - rendre jól teljesít.

Valenciában nagy volt a búslakodás az előző szezon végén, hiszen a csapat csupán az ötödik helyen zárta a bajnokságot, azaz - évek óta először - nem kvalifikálta magát a Bajnokok Ligájába. Ráadásul a holt idényben sem sikerült a Real Madridhoz (David Beckham) vagy az FC Barcelonához (Ronaldinho) hasonlóan világklasszist igazolni, így a legtöbb szakértő a bronzérmet tartotta a maximálisan elérhető célnak a csapat számára, a minél jobb nemzetközi szereplés mellett.

Ehhez képest a Valencia CF 31 forduló után vezette a spanyol bajnokságot, az UEFA-kupában pedig, ha nehezen is, de bejutott a legjobb négy közé. A teljesítmény értékét tovább növeli, hogy a csapat irányítója, egyben a nemzetközi futballpiacon legtöbbre taksált játékosa, Pablo Aimar szinte többet sérült, mint egészséges a szezon során. Joggal kérdezik tehát szurkolók és szakértők egyaránt: mi vagy ki a sikerek titka? A válasz általában két név: Rafa Benítez és Miguel Ángel Mista.

Előbbi úr, ki ne tudná, a csapat vezetőedzője, az eredmények első számú letéteményese. Fő erényének azt tartják, hogy meg tudta újítani a csapat játékstílusát, szakított elődje, Hector Cúper javarészt a védekezésre és a rombolásra épülő taktikájával, amellyel az argentin két egymás utáni BL-döntőbe vezette az együttest. A tréner úgy érezte, abból a taktikából a lehető legtöbbet hozta ki Cúper, és az előző gárda stabil alapjaira új csapatot épített.

Tette mindezt a szurkolók teljes megelégedésére, akik számára sokkal kedvesebb a gárda jelenlegi látványos, támadó szellemű játéka, mint a korábbi, eredményes, de kevéssé attraktív produkció. A támadó focihoz persze csatár(ok) is kell(enek). Sokak szerint azért nem nyerte meg egyik Bajnokok Ligája-fináléját sem a Valencia, mert nem volt egy vérbeli góllövő csatára. Hosszas keresgélés után erre a szezonra Benítez végre megtalálta az ideális megoldást, ráadásul mindez egyetlen eurójába sem került a klubnak, hiszen az illető egy ideje már a csapat játékosa.

Mistáról van szó, aki a mesterrel együtt érkezett három éve a CD Tenerifétől, de sokáig csak kiegészítő embernek számított. Ebben a szezonban azonban állandó tagja a kezdő csapatnak, és a bizalmat alaposan meg is hálálja: 18 góllal a második helyen áll a góllövőlistán Ronaldo mögött, az RCD Mallorca ellen pedig megszerezte élete első mesterhármasát is a legfelső osztályban. Mista a válogatott keretnek is immár stabil tagja, és úgy tűnik, hosszú éveken át megoldhatja a klub csatárgondjait. Ha valamilyen oknál fogva Mista nem játszhat, bevethető a fiatal Xisco, az örökös csere státusából kitörni képtelen Juan Sánchez, valamint a nyáron nagy reményekkel igazolt Ricardo Olivera. A brazil ugyan nem okoz csalódást, de nem ontja olyan mennyiségben a gólokat, mint várták tőle (vagy mint Mista).

A csatársor mögött pedig immár évek óta ugyanaz az összeszokott középpályássor, illetve védelem teljesít szolgálatot. A pálya közepét az Miguel Ángel Angulo (vagy Francisco Rufete), David Albelda, Rubén Baraja, Vicente Rodríguez négyes uralja. Említett urak képességeiről sokat elárul, hogy szinte valamennyien állandó tagjai Inaki Sáez kapitány válogatott keretének. Köztük és Mista között az összekötő kapocs Aimar, és a Bohóc amikor egészséges, rendre beceneve névrokonaivá teszi az ellenfelek védőit.

A védelem még a középpályánál is rutinosabb: a két argentin középhátvéd, Roberto Ayala és Mauricio Pellegrino is túl van már a harmadik X-en, de rutinjuk egyelőre ellensúlyozza megkopott gyorsaságukat. A védősor jobb oldalán általában Curro Torres szerepel, a másik szélen pedig az elnyűhetetlen Amedeo Carboni. Az olasz jövő áprilisban már negyven szál gyertyát fújhat el születésnapi tortáján, mégis talán élete legjobb formájában futballozik. Ráadásul Carboni papa még egyáltalán nem gondol a visszavonulásra: a minap két évvel, 2006-ig meghosszabbította szerződését.

A csapat kapusa ennyire azért nem rutinos, de szintén nem mai gyerek: Santiago Canizares 34 éves is elmúlt már, de még képes hétről hétre csúcsformában védeni.

A csapat tehát ideálisnak mondható keveréke a rutinnak és a fiatalságnak, a sokat megélt és a még sikerre éhes futballistáknak, akik étvágyukat talán már a szezon végén csillapíthatják. Például egy bajnoki címmel.