Két világbajnokság, két válogatott

Puskás klubszinten is szép sikereket aratott, számos trófeát nyert, de világhírnevet a magyar válogatottban szerzett magának. Az Aranycsapat éveken át a világ legjobb válogatottja volt, de teljesítményére a koronát az 1954-es vb-döntőben nem tudta feltenni.

A Gallowichot váltó háromtagú válogató bizottság (a testület tagja volt Kléber Gábor és Mandik Béla mellett a későbbi legendás kapitány, Sebes Gusztáv is) uralkodása alatt érte el Puskás Ferenc első mesterhármasát a válogatott színeiben, az időpont 1948. október 24-e, a helyszín Bukarest, az ellenfél (vagy inkább szenvedő fél) pedig Románia együttese volt.

A következő erőpróbán viszont már Puskás volt az áldozat: a bolgárok elleni, szófiai találkozón a hazaiak középhátvédje, Trnkov folyamatosan rugdosta, provokálta csapatunk legjobbját, akinél a második félidőben elszakadt a cérna: egy ütéssel vett elégtételt az őt ért sérelmekért, amiért a találkozó játékvezetője, a román Tica Iliescu kiállította. (Az 1-0-ra elveszített összecsapáson viselte harmadszor, utoljára a magyar válogatott szerelését Kubala László.)

A Magyar Labdarúgó Szövetség egy évre eltiltotta Puskást a válogatottban való szerepléstől, ám a testület később enyhítette az ítéletet, így a csatár a válogatott következő, áprilisi fellépésén már ismét ott lehetett a társai között. Az év őszén Puskás parádézott: októberben és novemberben három mérkőzésen öt gólt szerzett a válogatottban (a Megyeri úton 5-1-es győzelemmel és két találattal vágott vissza a bolgár Trnkovnak az egy évvel korábbi kiállításért), így az esztendő végén parádés mérleggel, 24 mérkőzésen lőtt 29 válogatott góllal büszkélkedhetett, melyet aztán 1950-ben jócskán tovább javított: következő öt fellépésén a nemzeti színekben nem kevesebb, mint 12 alkalommal volt eredményes!

A csehszlovákok elleni mérkőzésen ünnepelte Puskás a 25. válogatottságát, és természetesen több ajándékkal is kedveskedtek neki a szövetség és a válogatott vezetői. A legenda szerint mindezt látva Puskás édesapja így szólt fiához: "Van pofád ennyi mindent elfogadni ezért a játékért?" Sejthető, kitől örökölte a humorát...

Az 1952-es esztendő nemcsak az egész magyar sport, de a labdarúgó-válogatott számára is a helsinki olimpia jegyében telt: az ötkarikás tornát Románia legjobbjai ellen kezdte a magyar válogatott a selejtezőben, és ez a 90 perc majdnem a végállomást is jelentette: Turkuban csak kínkeservesen, 2-1-re tudtunk győzni, egyértelműen ez volt az együttes legnehezebb mérkőzése az olimpián. A folytatás jóval simábbra sikeredett, az olaszokat 3-0-ra (ez volt a magyar válogatott első győzelme Itália ellen 1925 óta, igaz, ellenfelünk messze nem a legjobb összeállításában szerepelt az olimpián), a törököket 7-1-re, a címvédő svédeket pedig 6-0-ra verte válogatottunk (Puskás a három találkozón három gólt szerzett), így jöhetett a döntő, a jugoszlávok ellen.

A finálé igen nehezen indult a magyar csapat számára: Puskás 11-est hibázott, a plávik (soraikban olyan remek játékosokkal mint Vladimir Beara, Ivan Horvat, Zlatko Cajkovski, Vujadin Boskov, Bernard Vukas, Stjepan Bobek, Rajko Mitic, Branko Zebec - utóbbi kettő 14 gólt szerzett a tornán) pedig remekül tartották magukat. Egészen a 71. percig, amikor egy szép magyar akció végén Puskás Beara kapujának bal alsó sarkába lőtt. A hajrában aztán még Czibor Zoltán is betalált, így Sebes Gusztáv együttese 2-0-ra győzött, és megszerezte a magyar labdarúgás történetének első olimpiai aranyérmét.

Az Aranycsapat tagjai (a jugoszlávok elleni döntőben pályára lépett gárda csak egy helyen tért el az egy évvel később Angliát a Wembleyben 6-3-ra legyőzött tizenegytől) hősként tértek haza Finnországból, a kapitányt, Puskás Ferencet pedig akkor már egyértelműen a világ legjobbjai között emlegették.