Oliver Kahn: A szenvedély vitt előre

Az elmúlt évtized egyik legnagyobb kapusegyénisége a német Oliver Kahn volt, aki tavaly vonult vissza a labdarúgástól, de a sportágtól egyáltalán nem szakadt el. A 40 esztendős, 86-szoros német válogatott futballista több projektben is részt vesz, szakkommentátorként dolgozik, és szívesen adja át a tapasztalatait a fiataloknak.

- Hiányzik a profi labdarúgás?
- Nem igazán. Húsz év játék után úgy érzem, elértem azt a pontot, ahol örülök annak, hogy más dolgokat is kipróbálhatok. Persze vannak olyan részletek, amik hiányoznak: a csapatszellem, az ugratások az öltözőben, az energia, az adrenalin s az a remek érzés, amikor közösen nyerünk valamit.

- Miként tölti napjait mostanában?
- Szakkommentátorként dolgozom a német válogatott mérkőzésein, és részese vagyok a "Meg tudom tenni" nevű projektnek, amelyet a Német Gyermekvédő Szervezet indított. Ez a gyerekek, fiatalok motivációjáról szól, ami nagyon fontos a számomra. Rendszeresen ellátogatok iskolákba és beszélek a srácoknak arról, hogy milyen fontos valamilyen személyes célt kitűzni magunk elé, és hogy ezt miként lehet elérni. Ezen kívül több jótékonysági szervezetnek is segítek, hamarosan pedig indul Ázsiában egy tévéshow, amelynek a címe: "A Kahn-elv: soha nem adom fel" lesz. Ez tulajdonképpen egy tehetségkutató műsor, ahol fiatal kapusokat keresünk.

- Hogyan lett kapus?
- Ez egy számomra kedves történet, sohasem unom meg az elmesélését. Amikor elkezdtem futballozni hatévesen, a nagypapám vett nekem egy Sepp Maierről elnevezett kapuskészletet. Nem akartam neki csalódást okozni, ezért én is beálltam a kapuba, és olyan jól éreztem magam, hogy ott ragadtam.

- Mi volt a titka a sikereinek?
- A fegyelmezettségnek nagyon fontos szerepe volt benne. Mindig maximális erőfeszítést nyújtottam az edzéseken, és nem pihentem, amíg el nem értem a célom. A legfontosabb azonban szerintem az volt, hogy igazi szenvedélyt éreztem a labdarúgás iránt. Tudtam: ha ez mind megvan, akkor bármi lehetséges.

- Hogyan tudta motiválni saját magát a hosszú pályafutása alatt a nélkül, hogy ne fásult volna bele?
- Alapvetően a szenvedély vitt előre, de elismerem, hogy sokszor nagyon nehéz volt továbblépnem. Voltak olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy elegem van az egészből, de mindig sikerült új célokat kitűznöm magam elé, és ez elég volt ahhoz, hogy tovább koncentráljak. Ha az ember egyszer megérzi a siker ízét, és látja, hogy a befektetett munkának megvan az eredménye, akkor tovább tud küzdeni.

Egy Kahn-összeállítás, amit eddig másfélmillióan láttak:

- Mi volt a pályafutása legemlékezetesebb pillanata?
- Az 1999-es BL-döntő elveszítése örökre megmarad bennem, de szerencsére a két évvel későbbi siker még ezt is felülmúlta. A 2001-es bajnoki cím megnyerése, amikor Patrick Andersson utolsó percben lőtt találatával lettünk aranyérmesek, szintén feledhetetlen, és a 2002-es, illetve a 2006-os világbajnokságról is gyönyörű emlékeket őrzök.

- Melyik volt a legnagyobb védése?
- A Bajnokok Ligájában 1999-ben a skót Rangersszel játszottunk, és egy alapvonalról beadott labdát a csatár a 16-oson belülről nagy erővel lőtte kapura. Valahogy sikerült odaérnem és a felső kapufára tolnom a lövést. Azt hiszem, ez volt a leghihetetlenebb védésem.

- Voltak olyan csatárok, akiktől tartott?
- Senkitől sem tartottam, de bizonyos focistákat nagyon tiszteltem. Filippo Inzaghi vagy Roy Makaay valahogy mindig gólt szerzett ellenem - szerencsére Makaayt később leigazoltuk, és csapattársak lettünk. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy ők voltak a legjobbak, akik ellen játszottam, de nekik mindig sikerült túljárniuk az eszemen.

- Csak két klubban, a Karlsruhéban és a Bayern Münchenben játszott pályafutása során. Sohasem akarta kipróbálni magát máshol, akár külföldön?
- A 2003-2004-es idényben közel álltam ahhoz, hogy klubot váltsak. Voltak ajánlataim, bejelentkezett a Manchester United és az FC Barcelona is, de végül sohasem jutottam el odáig, hogy komolyra forduljon a dolog, mert a Bayern mindent megadott, amire szükségem volt - a lehetőséget a hazai és a nemzetközi sikerekre. Az is fontos volt a számomra, hogy milyen emléket hagyok magamról. Nem az a típusú focista vagyok, aki sok csapatban játszik, és egyikkel sem tudják azonosítani. A visszavonulásom után mindenki a Bayern játékosaként emlékezik rám, és erre büszke vagyok.

- Miket gondolt a 2002-es vb-döntő lefújásakor? Annyi látszott, hogy nekitámaszkodik a kapufának...
- Igyekeztem rájönni, hogy miként is hibázhattam ilyen nagyot. Fantasztikusan ment a játék az előző hat találkozón, hibátlanul védtem, így a finálé nagyon nagy csalódás volt, és megmutatta, hogy a kapusoknak milyen nehéz a sorsuk. Egyetlen másodpercre sem szabad elveszíteni a koncentrációt, mert nagy árat lehet fizetni érte.

- Milyen érzés volt, hogy önt választották meg a 2002-es vébé legjobbjának?
- Nagy büszkeséggel töltött el, főleg, hogy tisztában voltam vele, milyen ritkaság az, amikor egy kapust díjaznak. Különösen motivált voltam a torna előtt és a BL, illetve a Világkupa megnyerése után az önbizalmam is nagy volt, komoly várakozásokkal utaztam a vébére. Természetesen szerencsére is szükségem volt a trófeához, de ez egy világbajnokságon természetesen. Csak a döntő ne lett volna...

Forrás: www.fifa.com
www.global-soccer.eu