A magyar csapat eredményei:
Aranyérem
1
Ezüstérem
2
Bronzérem
1
HUNMagyarország
13:30VívásHungary-Kazakhstan
HUNMagyarország
20:05VízilabdaKína-Magyarország
NyílNyíl
Vágólapra másolva!
Van, akinek sikerül, pedig kevésbé tehetséges, van, akinek meg nem sikerül, pedig a vak is látja, hogy emberöltőnként egyszer születik hozzá hasonló. Számos eset van, amikor a sokra hivatott sportoló, esetünkben futballista, nem tud megbirkózni a sors által neki szánt szereppel, és, ahelyett, hogy a feljutna a csúcsra, inkább a brutális önsorsrontást választja. Ennek egyik iskolapéldája Gianlugi Lentini, az olasz foci történetének egyik legnagyobb beváltatlan ígérete.

Ha valakiről egy világbajnok poszttársa mondja azt, hogy "szenzációs játékos volt", akkor különösebb kételkedés nélkül elhihetjük, hogy valóban az volt. Ha a dicséretet Andreas Brehme osztja, akkor meg pláne, mert az 1990-es olaszországi vb álomcsapatába beválasztott német bekknek nem volt szokása két marékkal szórni az elismeréseket.

Brehme, aki az elődöntőben előbb az angolokat ütötte ki - a rendes játékidőben, és a tizenegyes párbajban is betalált -, majd a döntőben ő lőtte az egyetlen gólt, hidegvérrel értékesítve a Maradonával felálló argentinok ellen megítélt büntetőt Gianluigi Lentiniről mondta ezt. Ezt egy olyan játékosról, akire ma már talán csak az AC Milan és az olasz foci legnagyobb szerelmesei emlékeznek. Tegyük hozzá, hogy egy olyan bajnoki meccs után,

ahol a 21 éves szélső az őrületbe kergette a világ egyik legjobb szélső hátvédjét.

Az 1969-ben az Torino melletti kisvárosban, Carmagnolában született Lentiniről egy olyan korban beszéltek csodaváró hangulatban, amikor a Serie A uralta a világot, szakmailag és pénzügyileg egyaránt.

Az Inter német triásza:

A Milanban a holland trió, azaz Rijkaard, Gullit és Van Basten, az Interben a németek, Matthäus, Klinsmann és Brehme, Nápolyban Maradona, Alemao és Careca, a Sampdoriában Mihajlicsenko és Cerezo, az AS Romában pedig Aldair mellett Völler és Berthold adta a három fős légiós kontingenst. A több világválogatottat megtöltő olasz klasszisokról pedig még nem is szóltunk!

Például a Juventus, hogy felvegye a versenyt a két milánói óriással ekkor, azaz 1990-ben szipkázta el a Fiorentinától Roberto Baggiót, hogy csak egyet említsünk a több tucat hazai klasszis közül.

Baggio itt még a Fiorentina lila mezében:

1990-ben a Serie A egyrészt a Milan, Inter kettőst elegánsan beelőző Villi-féle Sampdoriáról, másrészt az újonc Torino bravúrjairól szólt. A feljutás örömittas állapotában a klub elnöke nem sajnálta a pénzt erősítésekre (érkezett pl. Martín Vázquez), és ott voltak a tehetséges saját nevelésű játékosok, mint a későbbi válogatott kapus, Luca Marcheggiani, vagy éppen Gianluigi Lentini, aki az anconai kölcsönből hazatérve 21 évesen a csapat egyik meghatározó játékosa lett.

A mindkét szélen életveszélyes, ballal és jobbal egyaránt nagyszerű szélső segítségével az újonc Toro ötödik lett a bajnokságban.

Ami jegyet jelentett a következő évi UEFA-kupába, ahol egészen a döntőig menetelt a csapat, ahol az Ajax csak idegenben lőtt gólokkal (2-2 Torinóban, 0-0 Amszterdamban) tudta csak legyűrni őket.

Ilyen sikerek után az olasz nagyok persze, hogy szétkapták a lehetőségei határához érkező Torinót. Lentiniért sorban állt a városi rivális Juventus is, azonban a Torino drukkerei jelezték, hogy nagyon rossz néven vennék a váltást.

A Lentiniért folyó licitet így az AC Milan nyerte, és világrekordnak számító 18,5 milliárd líráért át is igazolta a szélsőt. Silvio Berlusconi az aláírás előtt helikopterrel repítette a villájába az ifjú szélsőt, ahol tudatta vele, hogy édes mindegy, mit szeretne, mert az üzlet már megköttetett.

Szegény vidéki fiú csak kapkodta a fejét, azok után meg pláne, hogy Gian Mauro Borsano, a Torino elnöke mindenféle árulónak elmondta, holott viszonylag gyorsan kiderült, hogy az üzlet már hónapokkal korábban megköttetett, ahogy az is, hogy a csillagászati összegnek legalább a harmada a klubvezető számlájára vándorolt, megmentve őt így a csődtől.

Borsano aztán a fél csapatot kiárusította, mire a drukkerek szó szerint megostromolták a klubházat.

Volt, aki inkább beperelte a Torino FC-t, mondván a szezon előtt bérlete már nem ugyanazt éri, mint néhány héttel korábban, ennél viszont kellemetlenebb volt, Borsanónak végül bíróság elé kellett állnia sikkasztásért és hűtlen kezelésért.

Lentini gyors volt, jól cselezett, viszonylag erős is volt, egyetlen hibája, mint a született zsenik esetében oly' sokszor, hogy a taktikai finomságok nem igazán érdekelté. Ő focizni tudott és szeretett, nem tett jót neki, ha holmi taktika mentén gúzsba kötötték. Részben az olasz válogatottban is ezért szerepelt csak 13-szor. Ehhez képest egész jól beilleszkedett a Milanba, első idényében 30 bajnokin 7 gólt szerzett, és végig pályán volt a Marseille-el szemben elveszített történelmi, legelső BL-döntőben.

Két gól a Napoli ellen, az első különösen szép volt:

Ugyanakkor a gazdag nagyvárosban sem tudott kibújni a bőréből, maradt ugyanaz a hosszú hajú, fülbevalós, előszeretettel éjszakázós srác, aki szerette a kalandokat.

Nem a tipikus nagyvárosi kinézet:

Egy ilyen kaland okozta aztán a vesztét. 1993 nyarán egy edzőmeccs után Genovából Torinóba autózott, hogy találkozzon a szeretőjével, aki történetesen az 1990-es vb gólkirályának, Salvatere Schilaccinak a felesége volt... Lentini kihasználta a Porsche erejét, és közel 200 km/h-val száguldott egy korábbi defektjét követően egy pótkerékkel, amivel legfeljebb 80-nal mehetett volna. Az autó ripityára tört, a játékost óriási szerencéjére másodpercekkel azelőtt kiemelték belőle, hogy kigyulladt és porig égett volna.

Óriási szerencséje volt, hogy túlélte a balesetet:

Koponyatöréssel került az intenzívre, ahol két nap kóma után tért magához. A szezon végén térhetett vissza a Milanba, így sem a bajnoki címből, sem a BL-győzelemből nem tudta kivenni a részét.

A 1996-ban úgy távozott a Milantól, hogy a balesetet követő három idényben alig lépett pályára, és mindössze hat gólt szerzett. A baleset utóhatásai látványosak voltak: romlott a memóriája, a látása és a koordinációs készsége.

- mondta róla csapattársa, a francia Marcel Desailly.

Míg Tornióban úgy focizhatott, ahogy az ösztönei diktálták, a Milanban mindent tudományos alapossággal mértek, találtak ki és határoztak meg, amihez (ún. modern futball) Lentini láthatóan képtelen volt alkalmazkodni.

Egy bergamói szezon után visszatért Torinóba, ahol négy idényen át számítottak rá, amibe pont belefért egy feljutás az élvonalba, majd egy újabb kiesés. Három és fél évvel a 12. váogatottsága után, 1996 novemberében még egyszer meghívta a válogatottba Arrigo Sacchi, így egy bosnyákok elleni 2-1-es győzelemmel búcsúzhatott a nemzeti csapattól.

2001-ben Torinóból távozva állandó segítőjétől, Emiliano Mondonicótól kapott ismét lehetőséget. A szakember volt az első edzője Torinóban, majd ő fogadta be az Atalantánál, hogy ismét együtt dolgozzanak a Torónál, végül peig a másodosztályú Cosenzánál is.

A negyedosztályú Cosenza mezében is jól érezte magát:

Amikor azt kérdezték tőle, hogy a világ egykori legdrágább játékosaként milyen érzés 3000 ember néző előtt focizni, csak annyit felelt:

És ezt nem csak úgy mondta, mert, amikor a Cosenzát visszasorolták a negyedosztályba (Serie D), akkor is maradt a calabriai csapatban, mert megszerette a helyieket, és olyan szépen kérték, hogy maradjon. 2008-ban állt odébb, hogy majd 40 évesen egykori torinói akadémista jóbarátjával, Diego Fuserrel karöltve a Serie D-be juttassa a Canellit, mert miért ne.

Ha valaki manapság Carmagnolában jár bármikor leállhat billiárdozni a világ egykori legdrágább játékosának, aki szülővárosában éli a nyugdíjas majdnem szupersztárok csendes hétköznapjait.

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Origo Google News oldalán is!