Rácz Sándor: A Nagy-budapesti Központi Munkástanács

 

- Mi történt a munkástanács-rendelet után?

- A kormány 25-ére meghívta az elnököket és a gyárigazgatókat. Erre a Bali Sanyi ment el, mert én Veszprémben voltam a megyei munkástanács megalakulásán, ők üzentek, hogy vegyek részt az alakuló ülésükön. A gyár Packardján mentem le; elég elkeseredett hangulatban voltam, őszintén elmondtam nekik, hogy a kormány milyen játékot űz velünk. Volt egyébként egy másik munkástanácsülés is, ahol részt vettem: a gyár óbudai Vörös Csillag Gyáregysége üzent, hogy baj van az ottani munkástanáccsal, mert csupa kommunista van benne, és nem arra mennek, amerre a munkások szeretnék. Én kimegyek, összehívom az embereket, megköszönöm az eddigi munkástanács munkáját, és mondom: akkor most válasszák meg azokat, akiket akarnak. Tíz perc alatt végeztem is az egész választással. Szóval visszajövök Veszprémből;

27-én újabb tárgyalás a kormánnyal. Ezt a küldöttséget már én vezetem. Bevisznek bennünket a tárgyalóba; egy ovális asztal megterítve: Kádár felesége meg egy másik nő sürgölődik, resztelt májat szolgálnak fel. Én leülök a fal melletti kanapéra, előveszem a táskámból a lókolbászt meg a kenyeret, amit Szelvényi nyomott még délelőtt a kezembe, és ott falatozom egyedül. Ezt a vacsorát, a Kádárét már nem fogadom el. Közben bejön Marosán, és elkezd pattogni, hogy: "Na, híres vasasok! Mi, pékek, sütjük a kenyeret, a híres vasasok meg sztrájkolnak. Nem biztos, hogy az mind munkás, aki cejgnadrágban van..." De senki nem reagált rá, hát visszabújt a szobájába.

11-kor jött Kádár - én aztán előhozakodom a kérdéseimmel: "Mi a véleménye Kádár úrnak arról, ami történt? Nagy Imréék elrablása, a sztrájk, a munkások elítélése...?" Erre felpattan, hogy ő ezt nem bírja idegekkel. Ugye, most nem engedtem, hogy előre kifaggassanak bennünket, nem tudott felkészülni, így a mosoly le is hervadt az arcáról. Ezzel aztán vége is lett a tárgyalásnak.

- Nem is tárgyaltatok többet?

- De, még egyszer, december 6-án. De ekkorra már nagyon elmérgesedett a viszony a kormánnyal. Ugye, a párt is szervezkedett, meg a KMT is egyre erősödött. Megalakultak a szakcsoportok: a sajtó- és tájékoztatási Sebestyén Miklós, a szervezőcsoport Tőke Ferenc vezetésével, aztán a gazdasági szakcsoport és a többi. 28-án akartuk megjelentetni a Munkásújságot Obersovszky Gyula szerkesztésében. Már megkezdődött a próbanyomás, amikor telefonált Sándor József, hogy ezt a kormány ellenséges lépésnek venné. Jól van, mondom, akkor leállítjuk a nyomást - lássák a jóindulatot. Így csak egy stencilezett Tájékoztató jelent meg, ha jól emlékszem, három számmal, az utolsó tán december 5-én.

Ekkoriban van az is, amit nagyon fontosnak tartok: felkeres engem egy ősz hajú úr - a nevét azóta sem tudom -, és átad nekem vagy negyven gépelt oldalnyi szöveget a kibontakozás útjáról. Főleg gazdasági kérdésekkel foglalkozott ez az írás, de politikai kérdésekben is használható volt. A letartóztatásomkor vitték el az irodámból, és Molnár János könyve a KMT gazdasági programjaként emlegeti. Szóval ez eredetileg nem a mi programunk volt, meg hát semmi nem valósult meg belőle, de sok mindenben egyetértettünk vele, és megvitatásra akartuk javasolni, de erre már nem került sor.

- Mik voltak a főbb elképzelései ennek a programnak?

- Például olyasmik, hogy a nem nyereséges üzemeket szerződéssel át kell adni a dolgozóknak... Szóval, ami ma már szintén kormányprogram.

- A kormánnyal való birkózásnak milyen további lépései voltak?

- Először is az, hogy nagyon kapacitáltak bennünket: vegyük fel a kapcsolatot a szakszervezetekkel. A SZOT-osok még október 23-a előtt kint jártak Jugoszláviában, és az ottani tapasztalatok alapján kidolgoztak egy munkástanács-tervezetet, de én nem akartam, hogy a SZOT maga alá tapossa a munkástanácsot, meg Gáspár Sándorral amúgy sem akartam szóba állni, mert ő már a Rákosi-érában eljátszotta a maga szerepét mint SZOT-vezér. De nagyon nyomtak bennünket a szakszervezetek felé.

A másik lépés a két tüntetés volt: a nőtüntetés meg a december 6-i, a kormány melletti tüntetés. A december 4-i nőtüntetésre egyébként a KMT nem adta előzetes beleegyezését, mert sokan azt mondták: provokáció - beléjük lőnek, aztán bennünket terhel a felelősség. Én ezzel nem értettem egyet, de a többség akaratához kellett igazodnom. Nagyon megható és szép lett végül ez a tüntetés: az asszonyok, lányok az ismeretlen katona sírjához mentek a Hősök terén; ott elővették kabátjuk alól a nemzetiszín zászlókat, kibontották, és egy-egy szál virágot helyeztek el a síron - úgyhogy a végén egész virágkazal borította; annyi volt a virág, hogy a közepén kivágott zászlókat ebbe a kazalba szúrták le az asszonyok. A Tájékoztatóban meg is dicsértük őket, hogy elégtételt adjunk, amiért előtte nem álltunk melléjük.

A másik, a kommunista tüntetés 6-án volt: vörös zászlókkal, dalolva vonultak fel, és 4 óra körül érkeztek a Nyugati elé, épp amikor Angyalföldről, Újpestről odaértek a munkások, akik aztán jól elagyabugyálták a tüntetőket. Mi éppen ekkor, 6-án délután voltunk benn a Parlamentben; a Memorandumot vittük. (Ez jelent meg a Magyar Füzetek 7. számában.) Kádárék a nyakamba akarták varrni a zavargást. "Álljon meg a menet - mondom -, az a felelős ezért a provokációért, aki engedélyezte a tüntetést!" Korán volt még a kormány mellett tüntetni, vörös zászlókkal felvonulni! A Memorandumra másnap, 7-én kellett volna elhangzania a válasznak a rádióban, de Kádárék egy szót se szóltak róla.

8-ára összehívtuk az Országos Munkástanács küldöttértekezletét. Tőke Ferenc szervezte, és csak én tudtam az előkészületekről, mert tanultunk az előző esetből. A MÉMOSZ-székházban volt az értekezlet, reggel 9-kor kezdődött. Én nem mentem be, mert a KMT-nek az volt a véleménye, hogy ne én elnököljek: befolyásolnám a küldötteket. (Elfelejtettem mondani: 6-án kértem a KMT-t, hogy szavazzon újra az elnöki tiszt betöltéséről, mert többen azt mondták, hogy merev és inzultáló vagyok a kormánnyal szemben, nem lehet velem tárgyalni - de ismét engem választottak.) Szóval megkezdődik az ülés, és úgy 10 óra tájban felhív Sándor József, hogy ne merjük megtartani az értekezletet, mert a kormány nagyon ellenzi. Mondom neki, hogy hát én itt vagyok az irodában, nem tudom, van-e ilyen ülés vagy nincs. Aztán dél körül jött egy másik, egy sokkal fontosabb telefon: Salgótarjánban lövik a munkásokat, ötvennél több halott! Én azonnal kihívatom a salgótarjáni küldöttet, hogy ismer-e egy ilyen és ilyen nevű embert, és hogy megbízható-e. (Azt nem mondtam meg neki, hogy miért kérdezem, mert előbb tájékozódni akartam.) A küldött teljesen megbízhatónak mondta a telefonálót, úgyhogy én felhívtam a szovjet parancsnokságot meg aztán a kormányt is: ki a felelős a sortűzért? Semmit nem feleltek a kérdésemre. Bementem a terembe, ahol már többen kérdezgették: hol van Rácz Sándor, miért nincs itt? Kimegyek az emelvény elé, elmondom, hogy miért nem én elnököltem, és elmondom a salgótarjáni hírt is. A teremben - ezt éreztem - amúgy is feszült volt a hangulat; sorra szólaltak fel az emberek, és aztán egyhangúlag elfogadtuk a javaslatot: 48 órás sztrájk! 9-én reggeli 8 óráig hírzárlatot rendeltünk el a döntésről, nehogy a küldötteket lekapcsolják útközben. A KMT fogalmazott egy felhívást a világ munkásaihoz, amiben kérjük, hogy támogassák a magyar munkásokat a félelem nélküli életért folytatott küzdelmükben; ez azután bejárta a világsajtót. Tulajdonképpen a 11-12-i sztrájk és felhívás volt az utolsó szavunk. Nem volt már mit mondanunk Kádáréknak, akik tárgyalás helyett belénk lövetnek. Tudod, én úgy érzem, hogy a Nagy-budapesti Központi Munkástanács mint egy pecsét hitelesítette az egész forradalmat: hogy ez nem huligánok, hanem a munkások felkelése volt.

(Megjelent: Beszélő összkiadás. Budapest, 1992. 3 kötet, valamint Szuronyok hegyén nem lehet dolgozni! Szerk.: Kozák Gyula, Molnár Adrienne. Budapest, 1993.)

1956. november 12-én, majd 13-án a testület létrehozására tervezett alakuló értekezletet a kádári hatalom megakadályozta, november 14-én az Egyesült Izzóban területi és üzemi munkástanácsok küldöttei megalakították a Nagy-budapesti Központi Munkástanácsot (KMT). A testület december 9-i feloszlatásáig küzdött a forradalomban kivívott eredmények védelmében. A KMT állt a november 4-e után újra kibontakozó spontán országos sztrájkmozgalom élére, felhívást fogadott el budapesti kerületi munkástanácsok megválasztására, kísérletet tett Országos Munkástanács megalakítására, felvette a kapcsolatot a még létező forradalmi vagy a forradalmat támogató szervezetekkel (Írószövetség, Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa stb.). Egyre bővülő kapcsolatokat épített ki a vidéki üzemi és területi munkástanácsokkal. A forradalmi követelések érdekében több alkalommal tárgyalt a Kádár-kormánnyal, programját Bibó István november 6-i tervezete alapján határozta meg. Vezetője Rácz Sándor és Bali Sándor volt. Létezése és tevékenysége a kettős hatalom kialakulásának veszélyével fenyegette a kormányt. A tárgyalások eredménytelensége és a fokozódó terror ellen tiltakozva a KMT 1956. december 11-12-ére 48 órás általános sztrájkot hirdetett. Válaszul Kádárék másnap törvényen kívül helyezték a területi munkástanácsokat, majd 11-én letartóztatták a kormánnyal való tárgyalásra érkező Rácz Sándort és Bali Sándort.