Kollégám, aki már olvasta az első részt (Déli pályaudvar) és a másodikat (Nyugati pályaudvar), kétnaponta türelmetlenül kérdezte tőlem, hogy mikor jön a folytatás? Mert ha nem zavar, akkor eljönne velem. Társasága nem volt ellenemre, így a Keleti környéki kulináris különlegességeket ketten fedeztük fel.
Bevallom, ezt a felfedező utat vártam a legjobban:
a Keleti környékén két olyan étterem is van, amely a felső kategóriás gasztronómia képviselője.
Ígérem, be is térünk az egyikbe ebédelni, sőt, hamarosan azt is elmondom, hol van jelenleg Budapest legnívósabb, egyben legjobb ár-érték arányú ebédje. Csak egy kis türelem, mert a vágányok mellett végre felfedeztem azt, amiért ez az egész sorozat megszületett. Egy restit. Pontosabban, egy éttermet, amely lehetne éppen resti is.
A Baross étterem a pályaudvar sarkában üzemel.
Étlapján külön feltüntetik, hogy melyek azok az ételek, amelyek 15 percen belül készülnek el,
tehát gondolnak azokra, akiknek csak két fertályórányi idejük van a vonat indulásáig. Másrészt a terem belső berendezését látva (na, nem a székekre és az asztalokra gondolok) nyugodtan leforgathatnák itt a Kőszívű ember fiai című film felújított változatát.
A főúr – és nem pincér – kedvesen fogad, szinte kéri, hogy fényképezzek, amit örömmel teljesítek. Elmeséli, hogy a nyári menekültáradat nem tett jót az étteremnek, amióta ismét normális üzemmódban megy a Keleti, csak lassan találnak vissza a vendégek. Körbenézek, dél van, és valóban nem esznek sokan.
Pedig az árak barátságosak, a legdrágább bélszín sincs 3500 forint. A mindenki által keresett rántott sertésborda hasábburgonyával a 15 percen belüli kategóriában található 2150 forintért. Hogy miért éppen ezt az ételt pécéztem ki? Hamarosan elmagyarázom.
Búcsúzunk a Barosstól, mert indulunk az Alpár utca felé. A közel 6 perces út alatt öt kínai gyorséttermet és három török giroszost számoltam össze. Kollégám már éhes, kérdi, hova megyünk? Mondom, várjon egy csöppet. Az Alpár utcába érve látom csodálkozó tekintetét: ide hoztál?
Mondom újfent, várjon egy csöppet. Megjegyzem, a pályatársnak igaza van, mert külső ránézésre az Olimpia étterem nem az a hely, ahol tömegek állnának meg. Holott,
ha tudnák, hogy mi van odabent, biztosan nagy lenne a tülekedés.
Az a jó ebben az étteremben, hogy itt elmarad az emberáradat. Ahogy negyedórával később a mellettem ebédelő Mautner Zsófia megjegyezte: ide tényleg csak az jön, aki tudja, hogy miért érdemes eljönnie.
Hogy ne csigázzam tovább a kedélyeket, elmondom, hogy az Olimpia étterem főztje alapján réges-régen megérdemelne egy Michelin-csillagot. Jó, ez lehet, hogy túlzó és szubjektív megállapítás, de vállalom ennek minden ódiumát. Kétféle étkezés lehetséges: van a vacsora, amely egy igazi társasági élmény, és 180 perc alatt sosem fejeződik be.
Étlap nincs, csak egy nagy táblára írják fel az alapanyagokat, és a vendég a séfre bízza, mit hoz ki ezekből
– nyughatatlan és mindig sietős embereknek ez nem való. És van az ebéd, amely három különálló fogásból áll. Ha valaki mind a három fogást megeszi, az sem fizet többet 3000 forintnál (ebben az ital nincs benne), kivéve akkor, ha egy-egy fogás rejt magában néhány forint pluszköltséget; általában kettőszáz forinttól ezerig tart a szórás.
A csütörtöki menüből mi a ráklevessel (hivatalos neve rákconsommé, meleg pisztrángterrine, roppanós zöldségekkel) kezdtünk, majd útelágazáshoz értünk. Kollégám a rozéra sült kacsamellet választotta, én pedig a keleméri báránymájat vörösmustárlevéllel, kelbimbóval és szecsuani mártással. Tudták? Kelemér kis falu Borsod-Abaúj-Zemplén megyében.
A végén még érkezett egy burgonyás túrómousse, thai bazsalikomos fagylalttal és citromzselével, illetve egy barackos palacsinta, sörbettel. Mindehhez három pohár házi szörp és egy kis házikenyér, a számla végösszege pedig 7600 volt forint kettőnknek.
Szinte már látom a kedves olvasó felhördülését, hogy mik ezek az ételek, illetve, hogy mennyire drága mindez. Kezdjük akkor az elején. Olykor én is zavarban vagyok, amikor egy-egy furmányosan (némi francia beütéssel) megfogalmazott ételről próbálom megfejteni, hogy az micsoda.
Mesélte is anno a pécsi Enoteca Corso étterem séfje, hogy
amikor a kedves vendég meglátja ezeket, akkor először megkérdezi, hol van a rántott sajt,
majd amikor szembesül azzal, hogy az nincs, se szó, se beszéd, kifordul. Jogos a problémafelvetés, mert a consommé helyett még mindig az erőlevest keressük, a bulgur helyett meg jobb lesz a galuska. Itt utalnék vissza a már korábban emlegetett hagyományos rántott sertésbordára, hasábburgonyával.
Az Olimpiában ezekből a hagyományos ételekből nem kapunk. De ha nyitottak vagyunk az újdonságok befogadására, egészen biztosan úgy állunk fel az ebédlőasztaltól, hogy ide még visszatérünk. Ami pedig az árakat illeti, a 7600 forintos, kétszemélyes ebéd első hallásra soknak tűnik, főleg ha tudjuk, hogy a Keleti környékén könnyen találunk 599 forintos kínai menüt is.
Azokhoz képest az Olimpia tényleg drága. Cserébe az ételeket szinte művészien teszik a tányérra, és itt tényleg minden frissen készül (a fogásokra viszonylag hosszú időt kellett várni). Az ízekre figyelve szerintem nem drága – persze mindez ízlés és pénztárca kérdése. Már csak akkor lenne teljes a tökély, ha az Olimpia elfogadná a kártyás fizetés lehetőségét, erre azonban évek óta hiába várunk.
Említettem már, hogy az Olimpia az utcáról egy „tizenkettő egy tucat” étkezőhely benyomását kelti. Ugyanez a helyzet a pályaudvar másik oldalán, a Rosenstein étteremmel a Mosonyi utcában – ugye, sokaknak elsőre nem egy remek konyhával, hanem a rendőrséggel kapcsolódik össze a cím? Korábban több alkalommal is megfordultam ezen a helyen, ahol az udvarias (de nem tolakodó) kiszolgálás mellett azt is nagyon megszerettem, hogy a tulajdonos Rosenstein Tibornak és családjának mindig akadt egy-két személyes és kedves szava az emberhez.
Nagyon szimpatikus, hogy bármikor ott jártam, a családfő vagy a felesége egészen biztosan ott ült az előtérben lévő tulajdonosi asztalnál. E tekintetben óriási a hasonlóság a szintén nyolcadik kerületi Fülemüle étteremmel, amelyet a Singer család üzemeltet a Kőfaragó utcában. Az ottani tulajdonos, Singer András halálának pillanatáig személyesen fogadta a vendégeket, legyen az kedd, vagy szombat, dél vagy este. Most már az özvegye vette át ezt a feladatot.
Nekem mindig megnyugtató, ha ott látom a gazdát, ez egyfajta bizalmi kérdés.
Nem véletlenül vallja Rosenstein Tibor, hogy az étterem nem csupán egy lakomahely, hanem a lélek és a szellem feltöltődésének helye is egyben. Ezért fontos a számukra az, hogy a családból mindig legyen ott valaki, aki beszélget a betérőkkel.
A Rosenstein étterem nem a fine dining konyhát viszi, de a hagyományos ételek mellett itt is mindig találunk egy-két különlegességet. A lilahagymás majonézes burgonyával tálalt rántott csontos karaj maga a mennyország, de nekem a császármorzsájuk az, ami utánozhatatlanul finom.
A tányéron egy cseppnyi Ausztria jelenik meg, nincsen olyan vendég, akit a kétféle házi lekvárral és a mindig frissen sütött smarnival ne lehetne levenni a lábáról. Bár a Rosenstein inkább a felső középkategóriás árakat vonultatja fel, az ide betérő ember sosem érzi úgy, hogy kidobott pénz lett volna, amit itt elköltött. A gazdag húsleves, császármorzsa, ásványvíz összeállítású ételsor például alig több mint kétezer forintba kerül.
Mivel erre a pályaudvarra érkezik be a legtöbb nemzetközi vonat, jó lenne, ha a hozzánk özönlő turisták tisztában lennének azzal, hogy a Keleti környéke nem csak a gyorséttermekből vagy az olcsó kínai étkezdékből áll. A pályaudvar mellett természetesen a ma már megszokott és keresett gyorséttermek és pékségek is randevút adnak egymásnak.
A McDonald’s, a Burger King és a Kentucky csak pár lépésnyire vannak egymástól, az állomás alatti aluljáróban pedig a minőségi pékségtől (Lipóti) a filléres süteményeket áruló, az elmúlt harminc évből itt felejtett bódékon át mindent megtalálunk. A Bethlen Gábor utca és a Baross tér sarkán egykoron legendás volt a hentes és a grillhúsválasztéka.
A bolt előtt műanyag asztalon frissnek látszó hegyes és erős zöldpaprikák sorakoztak. Mára az üzlet kissé megkopott,
a grillpult sem annyira tetszetős, mint pár évvel ezelőtt.
Olcsónak viszont olcsó, és ma már ez sem utolsó szempont. De az sem, hogy Budapest talán legfontosabb pályaudvarának környékén azért találni kulináris gyöngyszemeket.
Sorozatunk negyedik részében a Kelenföldi pályaudvar környékét vizsgálom. Nagyon kíváncsi leszek a végeredményre, mert az előzetesen hírek alapján nincs ott semmi, ami beindítaná az utazó nyálelválasztását.