Nem sokat reméltem a Kelenföldi pályaudvar környékén tett gasztronómiai felfedezőúttól. Egészen pontosan semmit. Bár a legutóbbi, Keleti pályaudvarnál készült írásom alatt megjelent kommentek ajánlottak néhány helyet, végül úgy hozta az élet, hogy mindenből jutott nekem. Ahogy Kabos Gyula annak idején legendásan előadta: kaptam ebből is egy kicsit, meg abból is egy kicsit. Persze az állomáson semmit sem. Ott minden régen bezárt.
A Kelenföldi pályaudvar állomásépülete a magyar vasút egyik szégyene. Bár a pályaudvar peronjait felújították, az indóházhoz nem nyúltak hozzá.
A falakról hullik a vakolat, itt-ott a salétrom bont virágot.
A bejárat felett még ott van a karácsonyi égősor, minek azt leszedni, hamarosan itt van megint az év végi ünnep. Bent több jel emlékeztet arra, hogy valamikor itt enni is lehetett. A sarokban egy bódé tetején ott virít az Utasellátó felirat.
Odakint felbukkan a Resti szó is. Egy lépéssel odébb a kedves vendégek figyelmét arra hívják fel, hogy az üzlet november 28-án végleg bezárt. Melyik évben? Ki tudja, de nem is fontos ez. A végtelenbe nyúló hosszú aluljáróban egyetlen bódéból árulnak szendvicset, csokit, nápolyit és üdítőt. A szemeteskukákat a nyolcvanas években tették le ide, azóta sem mozdították. Az egy házzal odébb lévő, csillogó-villogó új aluljáróban (a 4-es metró végállomásánál) mindössze két pékség árválkodik. Ha enni szeretnék, innen menni kell, nem vitás.
A katarzisra még egy kicsit várni kell, de ígérem, megéri a történetet továbbolvasni. Eredetileg ugyan csak a pályaudvaroktól maximum 5 percnyi séta távolságban lévő helyeket kerestem, de többen felhívták a figyelmemet Erzsi mama konyhájára, amely a pályaudvartól háromszor öt percnyi sétára esik.
Nem mondom, hogy elsőre könnyen megtaláltam a helyet, de a végén már csak mennem kellett a tömeg után.
Bár a közeli torony harangja még a delet sem kongatta el, máris ordított a belső feszültségtől a picinyke étterem. Értsd: tele volt, de rendesen.
Szerencsémre az egyik sarokban volt egy szabad asztal, ott húztam meg magam. Kék-fehér kockás abrosz, barátságos fogadtatás. Még le sem vettem a kabátom, máris előttem gőzölgött a tésztás húsleves. Erzsi mama menürendszerben dolgozik, e mellett lehet rendelni étlapról is, de a déli órákban erre senki sem vállalkozik.
A közelben lévő irodák összes dolgozója itt nyüzsgött,
miközben az ajtó mellett újabb és újabb vendégek vártak arra, hogy leülhessenek. Amint egy asztal üres lett, vércseként csaptak le rá a várakozók - a türelmetlenebbek magukkal vitték az ételt.
A leves és az ezt követő rántott csirkemell sült krumplival nem okozott csalódást, igaz, azt sem mondhatom, hogy ennél jobbat még sohasem ettem. A krumplin érződött, hogy negyedórával korábban volt forró, a húst viszont tényleg frissen sütötték.
Abban a pillanatban, amint elfogyott a tányéromról az étel, mentem is fizetni, elvégre szolidaritás is létezik a világon. Meg az előtérben tobzódó tömeg nem vette volna jó néven, ha még negyedórát elüldögélek az asztalnál.
A 990 forintos ár ezért az ebédért teljesen rendben volt.
Mire kijöttem az alagsorban lévő helyiségből, odakint szakadt az eső és fújt a szél, így a folytatást egy másik alkalomra halasztottam.
Egy héttel később szép napsütésben kerestem a sokak által szintén ajánlott olasz éttermet. Ennek a helyén egy pékséget találtam, ahol az eladó magyarul alig beszélt, de felajánlotta, hogy ha horvátul értek, akkor mehet a diskurzus.
Ellenben az egy házzal odébb, a Vasút utcában lévő Lakat presszó kedves felszolgálónője azt mondta, hogy mellettük van egy hentes, nézzem meg azt. Egykor valóban hentesüzlet volt ez, ami ma már inkább húsokat sütögető talponálló lett.
A tulajdonosnő és a fia pár évvel ezelőtt száműzte innen a nyers húsokat, azóta etetik a népet rendületlenül. Beszélgettünk kicsit,
kiderült az is, hogy a II. világháború előtt ez volt Dél-Buda egyik híres lóhúsüzlete.
Ebben maradtunk. Na meg abban, hogy az általam keresett olasz étterem tényleg megszűnt. Ami az Etele téren maradt, az egy kis kuckóban megbúvó kínai (menü 595 forint) és egy burgeres, amely nemrég kezdte meg működését. Itt már elhangzott a bűvös szó is: a Rétisas.
Ornitológiai fejtegetés előtt (vagy helyett) irány a Burger Station, amely tényleg sokféle hamburgerrel várja a betérni vágyókat. Mondjuk a műanyag asztaloknál és székeknél el tudnék jobbat is képzelni, de örüljön az ember, hogy Kelenföldön van hova betérnie. Mivel szemem előtt ekkor már tényleg csak a Rétisas lebegett, egy kicsi burgert választottam, ami a Ljungström nevet viselte (hogy miért, azt ne kérdezzék), és amire a szakértők talán azt mondanák, hogy meg lehetett enni.
Volt benne hús, sajt, gomba, paradicsom, az egészet meg közrefogta a buci. A képen szerintem jobban néz ki, mint amilyen a valóságban volt, de rossznak semmiképpen sem mondanám. Közel 790 forintot fizettem ki érte, előételnek mindenképpen megtette.
És ekkor indultam el a Rétisas kisvendéglő felé. Először átkeltem a korábban már említett rettenetes aluljárón, amely a pályaudvar alatt húzódik, s amelynek végén hosszú idő óta zajlik egy nagy parkoló építése. A lépcsőknél rögtön jobbra fordultam, és megérkeztem Buda egyik szürreális területére, oda, ahol a Hotel Wien évek óta rohad.
Az egykori kollégiumot felújították, de ma már senki sem lakik benne. Erre valamikor a Fiat szerviz állt, benne sok-sok ügyes autószerelővel - de ez már a múlt, akárcsak ez, a korabeli vendéglátás piciny darabja, egy retroétterem a Rimaszombat utcában. Ez volt a Rétisas vendéglő. Amiről az átellenben lévő egykori hentes ódákat zengett.
Hiányzó betűk a bejárat feletti táblán. Lugas és diófa az ajtó előtt, nyáron tényleg jó hely lehet. Bent a korabeli fekete-fehér színű kockás keramit, gyerekkorom táborainak konyháját idézi. Belépéskor az egyik asztalnál két rendőr ebédelt,
Péntek Imre, a hely tulajdonosa a csinos rendőrnő elé egy akkora adag mátrai borzaskát tett le, hogy a szám is tátva maradt.
(Később megtudom, hogy ez az étel a ház specialitása.)
A hangulat békebeli, nem üvölt a tévé, nem zeng sehonnan semmilyen agyzsibbasztó zene. Leülök, és máris előttem az étlap, a választék hatalmas, a vendéglátás mosolygós és egyáltalán nem tolakodó.
Az árak kifejezetten barátságosak. 2390 forintnál nem találok drágább ételt. Rendelek egy csirkemájjal töltött sertésszeletet rizibizivel. Pár perccel később hallom, ahogy a húst klopfolják a konyhában. Itt minden tényleg frissen készül, és minden nagyon-nagyon finom. Mellettem a rendőrnő küzd a borzaskával, megenni ezt lehetetlen, jó lesz az még a későbbiekben, hosszú a szolgálat.
Péntek úr közben meséli, hogy a Rétisas már 1933-ban vendéglő volt.
Átvészelte a Horthy-korszakot, a II. világháborút, a szocializmust, és nem ártott neki a rendszerváltás
utáni korszak gasztronómiai forradalma sem.
Ide tényleg csak az tér be, aki tudja, hogy ez a hely még létezik. Tavasztól őszig a kerthelyiség tényleg nagyszerű lehet, az árnyat adó hatalmas diófa alatt üldögélni és a békebeli ízeket élvezni. Közben újabb törzsvendégek érkeznek, ezt abból gondolom, hogy Péntek urat mindenki a keresztnevén köszönti.
Még egy fél adag Gundel-palacsintára vágyom, kapom is hamarosan, hibátlan. Különösen a rajta lévő csokoládés öntet. Közösségi oldalamon megosztom, hogy hol vagyok, az ismerősök csodálkozva konstatálják, hogy ez a hely még megvan? Tolulnak a barátok emlékei:
nagy evések és berúgások a hetvenes, vagy éppen a kilencvenes évekből.
A kollégiumi, a sportolói vagy éppen a fiatal zsurnaliszta korszakokból.
A tulajdonosnak nagy büszkeség, hogy hazánk egyik híres séfje, a mindig kritikus Buday Péter is törzsvendég errefelé. „Pedig vele nem könnyű, nagyon nehéz az ízlésének megfelelni, mégsem szólt még egy rossz szót sem” – így Péntek Imre, aki párjával együtt viszi a boltot. Nélkülük a Rétisas is az enyészeté lett volna, pont úgy, ahogy az étterem környékén minden tönkrement már.
Kifelé menet még lefényképezem a Péntek Imre kezében lévő óriási hagymás rostélyost. Sétálok visszafelé az Etele térre.
Magamban végigpörgetem a négy nagy budapesti pályaudvarnál tett gasztronómiai felfedező utat. Eszembe jut, hogy a Kelenföldi pályaudvartól e tekintetben semmit sem vártam. S mégis, itt kaptam azt, amire a négy út közül a legszívesebben emlékezem. Mert a Taknyos Varjúként is ismert Rétisasban kaptam azt, ami miatt
ezt a helyet tényleg Vendéglőnek lehet nevezni.
Így, nagy kezdőbetűvel írva. S ezért már érdemes volt Kelenföldre jönni.
Bónusz, 5. rész: az étkezőkocsi és az érsekújvári resti. Mert ott tényleg van olyan. Komolyan…