Minden sült receptet, amiben káposzta van, hajlamosak vagyunk elzászinak hívni. Most ettől dafke is eltekintünk, legyen valami jó hazai neve,
úgy sincs benne semmi, ami idegen a magyar gasztrokultúrától.
De hát az ott gyömbér, ázsiai, ingathatják fejüket páran, de felesleges – az archaikus magyar konyha egyik alapfűszere volt, csak az Amerika felől beszivárgó paprika kiszorította. Pillantsanak csak bele a legendás és mai napig jól használható 1698-as, Tótfalusi által jegyzett szakácskönyvbe: vagy másfél száz említése van a fűszerként és gyógynövényként ugyanúgy ismert gyökérgumónak.
A legnagyobb előnye, hogy sokrétű:
ha keveset használunk, éppen csak kikerekíti az ízeket, ha jól megtoljuk vele az ételt, domináns lesz, ami szintén nagyon finom
végeredményt adhat. Szóval, ha nem elzászi a káposztás receptünk, akkor legyen mondjuk verőcei rakott tök, olyan még úgysem volt. Egyszerű recept, bár időigényes – örömmel gondoltam ki egyszer a boltba ballagáskor, és estére megelégedetten nyugtáztam: ez bizony működik.
Keressük elő a fiókból a családhoz évtizedek óta hűséges bárdot, majdnem minden háztartásban van ilyen.
Sokan egyáltalán nem használják, pedig a régi szénacél ugyan beszürkül és foltos, de jól tartja az élét, és súlyánál fogva több konyhai feladatra is alkalmas.
Képzeljük csak magunk elé ellenségünk fejét, és nyissz, csapjuk ketté a tököt. Rögtön jobb, ugye? Kanállal kaparjuk ki a magokat, majd éles késsel pucoljuk meg a tököt. Krumplihámozóval is lehet, de tapasztalatom szerint egy kézbe illő kisebb penge sokkal hatásosabb. Nagyjából félcentis szeletekre vágjuk, majd a felét terítsük el a kikent sütőedény alján.
Sokan ugyan a zsírmentesebb, homogén vágatú karajt kedvelik, de a picit zsírosabb, zaftos tarja jobb lesz nekünk. 40 dekát felcsíkozunk, remek társa lesz a kolbászhúsnak, ami viszont keményebb dió.
Aki falun, vidéken lakik, és saját maga vagy rokonai ölnek disznót, jobb helyzetben van,
mint a belvárosiak, de mindenkinek kívánom, hogy megtalálja a megbízható hentest a maga közelében.
Szóval a tarja tömegével megegyező kolbászhúst kikészítünk, majd egy jókora serpenyőben együtt összepirítjuk. Zsiradék nem nagyon kell alá, a kolbászból jó sok kisül majd. Nagyjából 3 percig hőkezeljük kis sóval és frissen őrölt fekete borssal, majd 1 deci búzasört öntünk rá, és 5 percig pároljuk.
A húst átkanalazzuk a tökre, vigyázva arra, hogy a zsírt ne vigyük át, különben nagyon tocsogós lenne a végeredmény. A serpenyőből öntsük ki a zsírt, dermesszük ki, jól lesz az reggelire. Ami az edény falán marad, pont elég ahhoz, hogy megpirítsuk rajta a káposztát. Simán belemehetne nyersen is, de
a megsütögetettnek van egy kis plusz íze, pláne ha egy fél marék diót is hozzádobunk.
Reszeljünk egy kis gyömbért, én púpozott teáskanálnyit javasolok. Diszkréten süssük össze a káposztával, majd terítsük el a hús fölött.
Rálocsolunk két deci 30 százalékos tejszínt, meghintjük friss, vágott snidlinggel – ugye, önöknek is nő az ablakban? – majd a maradék tökszeletekkel betakarjuk. Ha rám hallgatnak, azt csinálnak, amit akarnak, de sajtot ne reszeljenek rá. Nem rontaná el, de fölösleges, pláne, ha csak ipari kamutrappista van a kisboltban.
Most jön a lényeg, a sütés. Ez az egyetlen igazán időigényes rész, igaz, közben nincs semmi dolgunk, hisz lefedve 4 órát adunk neki 110 fokon – pont, mint anno Széll Tamás a legendás rakott krumplijának.
A tök hálásabb, mint a burgonya, hiába lesz vajpuha, ennyi idő alatt sem veszti el az alakját,
nem válik kásává, majd csak a villánk hegyén érezzük, milyen lágy.
Ha lejárt a 240 perc, vegyük le a fedőt, csavarjuk fel 220 fokra a sütőt, kapcsoljuk át légkeverésre, és kicsit szárítsuk át, pirítsuk meg a felső tökszeleteket. Amikor úgy 10 perc után kezd barnulni, vegyük is ki, majd negyed óra pihentetés után tálaljuk. Benne lesz az összes tipikus téli íz, nagy barátságban borul össze a kolbász a hússal, a gyömbér a tökkel, a káposzta a dióval.