Megérzünk egy ízt vagy illatot, és felidéz bennünk egy pillanatot, egy érzést. Ha étteremben eszünk, az csupán egy kisebb – persze, egyáltalán nem elhanyagolható – része az élménynek, hogy finom az étel. Azon kívül ott van még a hely hangulata, az is, hogyan fogadtak bennünket, mennyit kellett várnunk, míg a felszolgáló kiérkezett, ő kedves volt-e vagy semleges, netán ellenszenves, a vércukorszintünk a szék alá esett már kétszer, mire megérkezett a fogás, vagy hamar kihozták az ételt. Ha minden passzol, akkor emlékezetes vacsoránk lehet. Gál Kristóf szerint a zene az, ami a legjobban rögzíti, és később emlékeinkben felidézi az adott pillanatot.
Az E-Motion Pictures promófilmje:
A környezetből vett hangok használata a zenében nem új ötlet, ezt már egészen azóta alkalmazzák, amióta a technika lehetővé teszi
– kezdi Gál Kristóf zeneszerző.
A környezeti hangok, zajok nagyon széles spektrumon mozognak, így egy-egy jól elkapott hangulattal mindig van lehetőség újszerű, egyedi dolgokat alkotni. Ilyen például a természetfilmekben használt tengeri atmoszféra megteremtése, ott ehhez gyakran használnak különböző eszközöket. Ilyen például a fésű fogainak pattogtatása, amit David Attenborough filmjeiben is alkalmaznak.
Gyerekkorunkban mindent megfogtunk, a szánkba vettünk, ezért amikor felnőttként ránézünk egy ismeretlen tárgyra, felületre, akkor tudjuk, milyen lehet a tapintása. Nálam úgy működik, hogy
ha meglátok bármit, akkor azonnal hallom a fejemben a hangját, és már tudom, hogyan is lehetne megszólaltatni. Hogy a konyhánál maradjunk: ez ahhoz hasonlít, mint amikor a látvány alapján elképzelünk egy textúrát, egy ízt, egy ízhatást.
Ránézünk a citromra, és tudjuk, hogy savanyú, ha beleharapnánk, összehúzná a szánkat, a hamburgernél sós ízt várunk, a palacsintánál édeset, és harapásra puhát.
Vagy amikor egy séf új fogást talál ki, és már az előtt, hogy elkészítené, az alapanyagok láttán tudja, milyen lesz a végeredmény, a kész étel ízhatása.
Hogyan lesz helye a zenében ezeknek a zajoknak? Melyik zörejből melyik hangszert lehet leképezni?
Amikor elkezdek dolgozni a felvételeken, már van egy alapvető elképzelésem, de a munkafolyamat közben az eszközök hangjai alakítják a felhasználási lehetőségeket, így a zenét is. A felvett súrlódások, zörejek, hangok szépen dolgoznak, és jellegzetességük miatt végül megfelelő helyre kerülnek. Van, amelyik inkább ütőshangszer-szerepbe, van, amelyik a vezető dallam szerepébe.
Itt nem arról van szó, hogy fogunk egy tálat és egy kanalat, majd megkérem a séfet, hogy üssön egy adott ritmust, hanem a normál használat – jelen esetben a főzés és tálalás – közben keletkező zajokat veszem fel.
Ilyen, amikor felverik a habot a tálban, összeütődnek a főzési folyamat közben használt tárgyak, de maga az emberi kéz, ahogy érintkezik a tárgyakkal, alapanyagokkal, mint például sószóráskor vagy kenyérdagasztáskor.
A hűtőszekrény és az indukciós lap folyamatos hangot ad ki, ez alkalmas egyfajta aláfestésre, a Stand zenéjében is ebből lett a fő dallam kísérete. A rövid, koppanásszerű hangok adják a ritmust, így például
a sütőajtó bezárásából és a zárkattanásból lett az alapritmus.
Hogyan veszi fel a hangokat, és utána hogyan szűri ki a környezeti zajokat, hogy csak a szükséges zörej maradjon meg?
Maga a felvétel egyszerű módon történik, gyakorlatilag mikrofonnal rögzítem a nyers hangokat, mintha egy diktafonnal vennénk fel emberi beszédet. Technikailag ott bonyolódik egy kicsit a dolog, hogy a különböző tárgyakhoz, felületekhez és a rögzítendő hanghoz a legalkalmasabb mikrofont kell alkalmazni, hogy minél jobban a jellegzetes karakterét tudjam megörökíteni. Lehet térmikrofon, iránymikrofon, vagy amit sokat alkalmazok, felületi kontaktmikrofon. Ez utóbbi jellegzetesen aprólékosan rögzíti a hangokat magára a tárgyra helyezve, mert közvetlenül annak rezgéseit veszi fel. Ettől lesz olyan érzésünk, mintha nagyon közel, mellettünk történne a zörej.
Például annál a jelenetnél, ahol a videóban a felszolgáló felveszi a rendelést, és a jegyzettömbre ír, közvetlen a papírlapra van ragasztva egy lapos mikrofon.
Ezeket a speciális mikrofonokat, eszközöket mindig magamnak készítem az éppen aktuális körülményekhez.
Több ismert a capella együttesnél a kíséret nélküli nyers énekhangot a felvétel után effektezik. Ebben az esetben erről nem volt szó, ugye?
Részemről az alapvető koncepció – és egyben kihívás – ezekben a zajokból komponált zenékben, hogy a
felvett hangokat semmiféle utómunkálattal nem manipulálom, kizárólag vágom, és hangerőt állítok rajta,
és magát az egész zenét egy fizikai térbe helyezem. Így nem számítógéppel generáltak a dallamok, akkordok, hanem azok a valóságban is úgy szólnak, ahogy a kész anyagban halljuk. Ez alól egy kisebb kivétel volt, amikor a hangot egyszerűen lassabban játszottam le a tűzbe eső faszén esetében.
Ez a nehézsége is, mert nem egyszerű olyan hűtőszekrényt találni, ami mondjuk egy indukciós főzőlappal pontosan azonos dúr hangsorban szól.
De ez is a szépsége. Megtalálni az igazán odaillőt, megtalálni mindennek a helyét, megtalálni azt az egyet, amire igazán szükség van.
Ennio Morricone, a spagettiwesternek zeneszerzője is sok eszközt használ a filmzenék megalkotásához.
Éppen ő az egyik kedvenc zeneszerzőm. Előszeretettel használ mindenféle eszközt a zenéiben, legyen az írógép vagy egy trombita fúvókája. És persze nem a tárgy saját hangjának megjelenítésére használja, észre sem vesszük a zenében, hogy valójában az egy írógép hangja. Sok esetben ezek az eszközök adják vissza a legjobban azt az atmoszférát, azt az érzést, amit a zeneszerző a hatással el szeretne érni. Gondoljunk csak
a thrillerekben használt hegedűvonóval történő nyikorgatásra különböző tárgyakon, vagy a lemezlapok zörgetésére.
Az ember hátán feláll a szőr, pedig nem hangszer, nem is arra találták ki, hogy hangot adjon ki.
Hogy áll a konyhával, ha éppen nem zörejeket vesz fel?
Szeretek főzni, de azt nem mondanám, hogy tudok. A zeneszerzéshez hasonlóan ebben is mindig új dolgokat szeretek kipróbálni, kicsit itt is komponálni.
Megtalálni a legkevesebből a legtöbb ízt, a tökéletes harmóniát.
Sokszor a néhány, de megfelelő réteg – csakúgy, mint a zenében – alkotja meg számomra a tökéletes ízt, mint például a lasagne.
De azt hiszem, hivatásszerűen inkább maradok a zenénél:
szeretek a hangokkal, hangszerekkel, hangulatokkal kísérletezni, szokatlan módon alkalmazni, mert kifogyhatatlan lehetőségeket tartogat az alkotásra, és ezáltal arra, hogy a legjobban tudjam magam kifejezni, meg tudjam mutatni, és megőrizni azt, ami számomra fontos. A zene az, ami a legjobban rögzíti azt a pillanatot – ezúttal a konyhában is.