Sony H50 teszt: fényképező vagy hifitorony?

A Sony könnyű és szép bridge-kamerájába egy tizenötszörös átfogású, korrekt minőségű objektív került, de sajnos itt meg is állt a fejlesztők lendülete. A jól sikerült külsőségek mögött álló elektronika messze van a tökéletestől, és ezen a rengeteg, fényképezéstől távol álló opció sem segít. Mit kell még tudni a Sony DSC-H50-ről?

A Sony amatőr fotósoknak szánt új gépe egyszerű, elegáns és meglepően könnyű. A fekete ház komorságát ellensúlyozzák a fémes berakások, a forma jól eltalált, a gép jó fogású. A kijelző kihajtható és egy elmés megoldással lefelé és felfelé is elforgatható, az lcd képe nagyon szép. Felülnézetből egy szokványos programválasztó tárcsa a legfeltűnőbb, rögtön ezután feltűnik a vakupapucs hiánya is: külső villanót nem lehetséges ehhez a fényképezőgéphez csatlakoztatni.

A hátfalon lévő gombok női kézhez vannak tervezve, a négyállású joysticket körbefogó tárcsa pedig egyértelműen rossz elgondolás. A precizióstól messze lévő karika használatát egy kisebb kézmérettel rendelkező hölgy valószínűleg hamarabb megszokná, tesztelőnknek folyamatos kínszenvedés volt. A gépházon lévő gombok összességére a szép, de használhatatlan jelző illik. A leggyakrabban használt billentyűket, például a lejátszás gombot csak körömmel lehet megnyomni. A zoom billenőkapcsolója viszont jól sikerült, két sebességű, gyorsan reagál, igaz lehetne határozottabb, nagyobb a kezelőszerv.

A menürendszer jelentősen eltér a megszokottól, nyakatekert, több irányból közelíthető. Nem egyértelműen rossz, de a logikája nem fényképezőgépre emlékeztet. Fényképezés közben az érzékenységet egy gombnyomással, tekeréssel, még egy gombnyomással, megint tekeréssel és nyugtázással lehet állítani: ugye, leírva is hosszú?! És ugyanez igaz programtól függően a záridőre és rekesznyílásra is. Az érzékenységet automatára állítva pedig a nagyon informatív "Auto" feliraton kívül semmi sem mutatja, hogy 200 vagy 1600 ISO értékkel dolgozunk éppen.

A gép egésze egy túlbonyolított médiacenterre hasonlít. A felvétel készítését arcelismerő és mosolyfigyelő opció is segíti. Az árnyékok kompenzálására kitalált rendszert is kipróbáltuk, bár ennek csupán minimális hatását érzékeltük a végeredményen. Az utómunkára a H50-esen belül számtalan lehetőség van, a retusált, átméretezett képeket zenével, feliratokkal is le lehet játszani. Sajnos a gyártó nem a szabványos, elterjedt mini-USB csatlakozóval, hanem egyedi porttal látta el a készüléket, feltehetően azért, mert csak így sikerült egyetlen csatlakozóra helyezni az adatok, a videó és a hang átvitelét. Ez pedig azért rossz, mert ha a gép saját adatkábele elveszik, csak a gyártótól lehet újat rendelni, nem lehet pótolni egy bármelyik boltban beszerezhető dróttal. Még egy apró, de jellemző figyelmetlenség: számítógépre csatlakoztatva és bekapcsolva a fényképezőgép mindenáron kitolja az objektívet, az időközben felrakott objektívsapkát letolva magáról - bár ilyen megoldással találkoztunk rivális típusoknál is.

Objektív megítélés

A tizenötszörös nagyítást biztosító Zeiss-objektív nem sikerült rosszul, nagy átfogásához képest jól teljesít, még az általunk nemrég kipróbált Olympus SP-570UZ-hez képest is. A végállások felé megjelennek a tipikus problémák, egy kis vignettálás és torzítás, a szélek lágyulása, nagylátószögnél mindez csipetnyi kromatikus aberrációval fűszerezve, de összességében nem lehet rá panasz. Az objektív egy kis módosítással, több alkatrésszel együtt egyébként az előd H9-ből került át ebbe a modellbe.

Az új Cyber-shot optikai képstabilizátora kiválóan dolgozik, és választani lehet, hogy állandóan, vagy csak az élességállításkor és exponáláskor lépjen működésbe. Az élességállítás már kevesebb dicséretet érdemel, hiszen kevés fénynél vagy homogén felületeknél nemegyszer előfordult, hogy rövid hezitálás után életlen tartományban állt meg az objektív. Az alapcsomag részét képezi még egy nagyméretű napellenző is, amit egy adapterrel az objektív elején található menethez csatlakoztathatunk.

Tesztelőnk hasonló fotókat próbált készíteni, mint pár hete az Olympus 570-essel a repülőnapon, de még egy nem túl gyors mozgású permetező repülőről öt képből egy sem sikerült értékelhetőre. A zoom gyors, a képfeldolgozás gyors, viszont az exponálás és az élesség lassú: összességében elmondhatjuk, a H50 nem egy sportfotózásra termett fényképezőgép, bármit is állít a marketinganyaga.

Képtelen képminőség

Habár az alcím kissé túlzás, mégis igaz, hogy a Sony gépének legkritikusabb pontja az képminőség. A tesztfotókat utólag visszanézve ISO 100-200 körül nem olyan feltűnő a dolog, csakhogy itt nem egy kínai gyár első próbálkozásáról van szó! A veterán, sokak által kedvelt Sony F707-es kamerának volt legalább ilyen képminősége, pedig az már jópár éve volt - az a típus még 2001-ben debütált. Kissé kásás, de élesített, erősen zajcsökkentett, de mégis mindenhol alaphangon zajos fotókat produkál a gép. A többfázisú csökkentés ellenére ISO 400, de főleg 800 felett a zaj eluralkodik, és nagyjából használhatatlanná teszi a képeket. Igaz, mindezt akár 9 megapixeles méretben is elmenthetjük, sajnos kizárólag JPG formátumban - RAW-fotózásra nem érdemes gondolni -, és még az alkalmazott tömörítés mértékét sem lehet szabályozni.

Mini-hifi objektívvel

Egy hetes fotózás nyomán szerzett benyomásaink alapján úgy találjuk: a H50-essel a Sony nem egy hagyományos fényképezőgépet, hanem egy videós-fotós-zenés hifitornyot alkotott, még távirányító is jár hozzá. Ha nem egy igényes amatőröknek szánt gépként értékeljük, akkor izgalmas kísérlet. De fényképezőgépként - az elvárások, a tapasztalatok alapján - komoly kihívásokkal küzd. Egy fényképezőgép megítélése azonban szubjektív dolog: a tesztképek magukért beszélnek, nézzék meg és döntsenek!

A Sony Cyber-shot kiskereskedelmi ára Magyarországon bruttó 78 ezer forint körül mozgott a teszt megírásakor.

Bere Mario