Stirlitz visszatér, és tudja

Max Otto von Stirlitz, aki a II. világháború idején a szovjet katonai hírszerzés ügynökeként Németországban dolgozott, valójában kitalált személy, népszerűsége mégis az orosz történelem valódi hőseiével vetekszik. A Filmmúzeum rövidesen leadja a sorozatot, mi pedig fondorlatos módon, titkosszolgálati módszerekkel megkaparintottunk egy értékes kópiát az első részekről, mert porosak az emlékeink. Tudta, hogy Stirlitz Berlin teniszbajnoka volt? Amíg erről meg nem győződik saját szemeivel, nézzen képeket, játsszon velünk és nyerjen Filmmúzeumos pólót!

"Az idő soha-soha meg nem áll / az órák róják szüntelen útjukat" - hangzik a főcímdal eleje, aminek hallatán számos, harminc felüli magyar azonnal mondaná is a megfejtést: A tavasz 17 pillanata, hetvenes évek, kötelező tévézés, gonosz, agyafúrt nácikkal, de még szemfülesebb és okosabb oroszokkal. "A Filmmúzeum fennállásának hat éve alatt ezt a műsort kérték a legtöbben, és most teljesítjük vágyukat" - örvendeztek a csatorna illetékesei.

Nem túl pörgős jelenettel nyit az első rész: Stirlitz nagykabátban, elegáns (mivel fekete-fehér a film, a tippünk sárgásbarna) nyaksálba bugyolálva bóklászik bágyadtan, lassú léptekkel egy hideg, kopár erdőben, bogyókat, rügyeket szagolgat, tűnődve nézi a madarak V alakot formáló röptét. Távolodó emlékek.

Zsebre dugott kézzel ténfereg ide-oda, összehúzott, szomorú szemmel vizsgálgatja a természetet. Ebben a sorozatban nincs kapkodás, nem kell egy 40-50 perces epizód alatt elkapni két sorozatgyilkost, van idő elbambulni, elgondolkodni. A mai tévés krimikben, háborús filmsorozatokban (lásd: HBO: Az elit alakulat) nincs idő semmire, feltűnő például, hogy a szereplők nemigen esznek: nem úgy, mint A tavasz 17 pillanatá-nak első részében, ahol egy éttermi ebéd előtt percekig némán terít a pincér, a szereplők pedig olyan fegyelmezettek, mint egy vallásos, bentlakásos iskola szófogadó növendékei. Láttunk olyat a Helyszínelők-ben vagy akár a 24-ben, hogy csak ülnek a szereplők, és percekig nincs zene, se beszéd?

Az első "pillanat" 1945, február 12.: a józanabb németek már vesztüket érzik, de Hitler bunkerjében Göring, Albert Speer, Schellenberg és több különféle, számunkra ismeretlen tengernagy némán, mereven hallgatják az eszelős tekintetű vezért - akit különben nem is orosz, hanem NDK-s színész játszott. Himmler is végigtrappol egy folyosón, majd korabéli híradókat néznek: peregnek percek a német, az orosz és az angol hírműsorokból - érdekes látni a párhuzamos valóságokat. "Mennyire megöregedett... Sztálin" - mondják maguknak, önvigasztalásképp, hátha ettől a szovjetek elveszti a háborút. Archív képi anyagokkal jól el van látva a sorozat, mindjárt az első részben budapesti filmek pörögnek, látszik a Szabadság-szobor, egy darabka Lánchíd, a szovjet tankokat ünneplő, szerfelett szürke - de zajosan boldog - tömeg. Minden ég, darabokban, csatatér az utca - mint hétfő éjjel az MTV előtt.

A nézőnek nem kell hosszan találgatnia, ki kicsoda, ki lehet az a morcos, zubbonyos alak, ki lehet az a gonosz tekintetű ezredes: a főbb karakterek felbukkanásakor nyílik egy dosszié, benne rövid jellemzéssel, életúttal, ilyesféleképp: "Max Otto von Stirlitz, tiszta fajú árja, északi típus, könyörtelen a Birodalom ellenségeivel szemben, Berlin teniszbajnoka". Egy narrátor alaposan elmagyarázza, hogy mi az, amit látunk, ki az, akit látunk, és mit kell gondolni róla - nyilvánvaló a párhuzam az akkori szovjet mindennapokkal, amikor hasonlóképp elmondták Szergejnek és Irinának, mit is lát voltaképp és mit kell gondolnia róla.

A kódfejtés izgalmas pillanata

A sorozat 1973-ban, a magyar szinkron 1974-ben készült, még Gobbi Hildát is halljuk, azaz valódi csemege ez a régi orosz filmek híveinek, a nosztalgiára hajlamos tévézőknek. Állítólag bő tíz éve, Jelcin elnöksége idején közvélemény-kutatást végeztek arról, hogy az ismert mozihősök közül kit látnának szívesen Oroszország elnöki székében, s a vitathatatlan győztes Stirlitz volt. A nép emlékezetébe nemcsak Stirlitz alakja vonult be, hanem a hihetetlenül leleményes szovjet kém ideálját megformáló színész, Vjacseszlav Tyihonov is. Azt mesélik, hogy a legelső vetítéskor szinte kihaltak Moszkva közterei, megszűnt a bűnözés az utcákon, megnőtt az áramfogyasztás és csökkent a vízfogyasztás - mindenki a képernyők előtt ült. Tatyjana Lioznova rendező szerint maga Leonyid Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára is minden este ott figyelt a televízió előtt.