Tudatos nőnek tűnsz: mindig tudtad, mi érdekel az életben?
Egyértelmű volt, merre vezet az utam, az iskolában a humán tárgyak érdekeltek, és kiváló tanáraim voltak Szentesen. Tizenévesen még sokan bizonytalanok, önmagukkal is harcban állnak, engem viszont a középiskola szabaddá, magabiztossá tett: nagyon jó korban kerültem nagyon jó közösségbe.
A média vonzott általában, vagy az újságírás, rádió, tévé?
Én egyértelműen tévézni szerettem volna, ez volt a célom. Picit sablonosnak tűnhet, hogy már gyerekkoromban erre készültem, de nálam valóban ebbe az irányba mutatott minden. Viszont egy idő után nem akartam Szentesen egy csupa lány osztályba járni, és messze is volt Salgótarjántól – öt és fél órát kellett vonatozni –, így inkább Pesten tanultam tovább a Vörösmartyban, ahol ugyanaz a szellemiség és nyitottság vett körbe. Kitágult a világ, sokakkal összeismerkedtem, vittek külföldre is.
És az egyetem?
Televíziós akartam lenni, ezért mentem kommunikáció szakra előbb Fehérvárra, aztán a Szegedi Tudományegyetemre. Utána a gyakornoki időt le kellett tölteni valahol, de a Televízióba akkor, 1999-ben szinte lehetetlen volt bejutni.
Most is nehéz ott érvényesülni,
de a lényeg, hogy a Roxy Rádióhoz hívott az ottani főszerkesztő: felvettek, egy nyarat végigdolgoztam szerkesztőként, hírolvasóként. Megszerettem, ráéreztem az ízére, mert az a világ is rabul ejti az embert, majd továbbmentem a Budapest Rádióba, ott viszonylag hosszú időt lehúztam – többek közt Fiala Jánossal.
Vele kijöttél?
Folyton zrikált, de egy idő után rájöttem, hogy alapvetően jóindulatú beszólások voltak ezek. Sokat tanultam belőlük. Ő amúgy a stúdión kívül is ugyanolyan szókimondó és nyers, mint amilyennek hallani a rádióban, férfiakkal, nőkkel is, nem válogatja meg a fegyvernemet... Legutóbb a Volton futottunk össze, megismer, köszön, ha találkozunk.
A fizetés milyen volt akkoriban?
A rádiózásból nem tudtam megélni, pedig már Budapesten éltem albérletben, sok kiadásom volt, és megpróbáltam saját lábra állni, nem akartam a szüleimre támaszkodni. Ambíció pedig volt bennem, ezért elmentem egy távközlési céghez PR-osnak. Belekóstoltam a multinacionális világba, találkoztam érdekes emberekkel, de
eszem ágában nem volt lemondani a gyerekkori álmomról.
Egyszer aztán megjelent a felhívás, hogy a Magyar Televízió képernyősöket keres: ott voltunk több ezren, és végül hármunkat válogattak ki hosszú procedúra után.
Mire vettek fel?
Bemondónak kerültem a Magyar Televízió Szabadság téri épületébe. Azt csináltam egy darabig, utána jött a Jelentés című magazinműsor, majd egy európai uniós, játékos műsor, amikor pedig D. Tóth Kriszta elment Brüsszelbe tudósítónak, az ő híradós helyére kerestek valakit Pálffy István mellé. Egy casting után felvettek, Nika György volt akkor a főszerkesztő. 2004 júniusában köszöntem be először. 2006-ban kerültem át a Dunához, akkor már Pálffy egyedül vezette a fél nyolcas Híradót az MTV-ben.
Vele milyen a kapcsolatod?
Nem volt könnyű elfogadtatnom magam vele, de ezzel nem vagyok egyedül. Távolságtartó, nehéz ember volt, és ezen megállapítás ellen szerintem ő sem tiltakozna. Én viszont olyan ember vagyok, aki képes könnyen elfogadtatni magát másokkal, ami jól jött, eddigi életem során is
elég gyakran kellett új közösségbe beilleszkednem.
Nem vagyunk kapcsolatban, bár nemrég Balatonkenesén összefutottunk, mind a ketten a piacra mentünk épp, kis kosárral a kézben. Szívélyes volt, más, mint régen, a híradók keretein belül.
Melyik férfi társműsorvezetővel jöttél ki legjobban?
Tulajdonképpen minddel... Gundel Takács Gáborral könnyű kijönni, mert remek televíziós szakember, és egy igazi úriember, ráadásul jó humora van. Azt szeretem. Gyerekkoromban otthon nálunk is jó hangulat volt, és utána is igyekeztem magam körbevenni szellemes emberekkel... jó, ha ember saját magán is tud röhögni. Bősze Ádámmal is jól megértjük egymást, noha megvan a külön világa, ahová nemigen enged be másokat, de nem is kell mély barátságot kötnünk egymással, elég, ha jó kollégák vagyunk. Sokáig Borsa Miklóssal híradóztam, és Harsányi Leventével is dolgoztam, többek között.
Vele jól kijöttél?
Ő is vicces, persze ízlések és pofonok, hogy kinek mi jön be. Ő másfajta humort képvisel, de megtaláltuk a hangot, semmiféle súrlódás nem volt.
A Nagy Könyvre hogy emlékszel?
Kár, hogy már nincs... amúgy az első nagy szórakoztató-kulturális tévés produkció volt, amelyre felkértek. Még megvannak DVD-n a kisfilmek, amiket a felkért szereplők készítettek. Kicsit olyan volt, mint a Virtuózok, egy ügyet képviseltünk, azaz egy általában nem szeretett dolgot próbáltunk szerethetővé tenni. Akkor a kötelező olvasmányokról volt szó, a Virtuózok pedig a klasszikus zenét népszerűsíti. Ezek fontos műsorok, akárcsak a Mindentudás Egyeteme, ahol a tudományos témákat próbáltuk megkedveltetni.
A Duna tévés időszakod milyen volt?
Akkor még nem volt egységes közmédia, és a Dunán elég nagy szabadságot kaptam, és sok lehetőséget. Többféle területen kipróbáltam magam. Jó néhány kulturális műsorban, aztán tematikus napokat szerkesztettem, vezettem, portréműsorom is volt, szinte azt csináltam, amit akartam. Kivételesen összetartó, alkotó közösség volt. 2011-ben azonban Belénessy Csaba visszahívott az M1 híradójába, ami akkor is még nagy szó volt.
És a Balatoni nyár? Az már könnyebb műfaj volt.
Nekem jutalom. Kikértek a híradótól, ahonnan nehezen, de elengedtek. A gyerekeket levittem Révfülöpre: hajnalban keltem adásra, délelőtt élő műsor, majd forgatás másnapra, de délután jórészt velük lehettem, strandoltunk, fagyiztunk, bicikliztünk. Kautzky Armand volt a műsorvezetőtársam, vele szintén jól kijöttem. Egy kicsit sem éreztem tehernek a balatoni munkát, a hajnali ébredést, pedig a technikai körülmények nem voltak ilyen jók, mint Budapesten, és az időjárás is beleszólt a munkába. Több páros vezette a műsort, én három hetet voltam lenn, a többin folyamatosan híradóztam.
Híradós bakira emlékszel?
Volt persze jó pár, különösen a helyszíni kapcsolások rizikósak. Ilyenkor a reagálásnál jól jön, ha páros műsorvezetés van. Egyszer régen volt egy emlékezetes eset, amikor azt mondta Pálffy, talán engem tesztelve, hogy „melegszik és nedvesedik”, mire én azzal replikáztam, hogy „az időjárás-jelentést majd Reisz Andrástól hallják”.
Pistának voltak ilyen húzásai...
Az a tapasztalatom, sokévnyi televíziózás után, hogy minden helyzetből ki lehet keveredni, ha természetes módon reagáljuk le. Ha valaki bénázni, feszengeni kezd, akkor vége – pláne, ha pánikba esik! Ezzel együtt szerettem a híradózást, a gyors helyzeteket, a feszes tempót, a fegyelmezettséget is.
A Játék határok nélkül kínai forgatására hogyan emlékszel?
Majd' három hét kemény meló, fizikai és mentális értelemben. Multikulti környezet, nagyon jó magyar csapat, belevaló, elszánt emberekkel, akik küzdöttek az utolsó vérig. Meg is lett az eredménye, igazán büszkék lehetünk magunkra.
Milyennek találtad a kínaiakat?
Hú, nem volt egyszerű velük. Kezdjük ott, hogy nem beszélnek idegen nyelvet. Így angolul sem, vagy ha mégis, akkor sem igazán érted, ja, és leírni sem tudod nekik, amit közölni akarsz. Szóval a kommunikáció inkább kézzel-lábbal történt. Sokkal több időt kellene Ázsiában tölteni ahhoz, hogy megszokd a gesztusaikat, a reakcióikat, hogy megismerd a szokásaikat, vagy akár csak a színeket, szagokat. Erre az a három hét vajmi kevés volt.
Volt kinn valami jópofa, kínos, vicces, ijesztő sztorid?
Ijesztő az volt, hogy miközben naponta két adást is rögzítettünk, csupa testet-lelket igénybevevő feladattal, vagyis minden sportolónkra szükség lett volna, a bagázs felét a kínai konyha fektette két vállra. Pedig jó szállodában, tiszta környezetben laktunk, étkeztünk, de sokak gyomrát megdolgozta a sok ismeretlen étel, fűszer. Viccesnek a kínai stúdiómunkásokat tartottuk, akikből több tucat lézengett feladatra várva,
még a vécéajtó nyitogatására is akadt ember.
Ezzel ők is tisztában voltak, mi pár nap után vettük észre, hogy a tétlenkedők az épített színpad alá jártak be pihenni napközben. Vicces, hogy az egyébként zenétől, szurkolástól, beszédtől zajos és nyüzsgő hodályban, az állandóan mozgó, dübörgős színpad alatt képesek voltak aludni.
Mi volt a legnehezebb kinn?
Nekem a hőség és a magas páratartalom elviselése. Ezeket amúgy is nehezen viselem, nemhogy terhesen, akkor ugyanis már várandós voltam. Erről ott, Hajnan szigetén csak sejtéseim voltak, bizonyosságot csak a hazajövetel után szereztem, amikor egyből elmentem orvoshoz. Most már épp három hónapos az a pici baba.
A Virtuózokat szép missziónak fogod fel?
Ez egy jól előkészített műsor. Gyerekek vannak benne, akiket nem lehet nem szeretni, ráadásul igen tehetségesek. Bámulatosan játszanak hangszereken, vagy énekelnek. Persze nem csak a klasszikus zenében vannak rendkívüli tehetségek, de mivel ezt viszonylag kevesen művelik, felértékelődik.
Rengeteg gyakorlás és lemondás van mögöttük,
és ezt a műsorunk nem is próbálja meg szebbé tenni: megmutatjuk azt is, hogy a zenei műveltség megszerzése, a hangszeres tudás milyen nehézségekkel jár. A klasszikus zenét sokan avíttnak, régimódinak tartják, mondván, nem elég gyors, nem alkalmazkodik a mai időkhöz, korízléshez, mi ennek az ellenkezőjét próbáljuk bebizonyítani, láthatóan eredményesen, a nézettség kiemelkedő a közszolgálati csatornán. Az is minket igazol, hogy a Dick Clark Productions, a maga területén a világ egyik legnagyobb tévés produkciós cége megvette a Virtuózokat nemzetközi forgalmazásra, és az eredeti készítőkkel is együtt dolgozik a továbbiakban.
A gyerekeidet elengednéd egy ilyen műsorba?
Vendégként már elvittem őket felvételre, de igen, versenyzőként is.
És a Kismenőkbe?
Egy adást láttam csak belőle. Értékes műsor, de nem akarom összevetni, mert más eszközökkel operál egy kereskedelmi tévé és a közmédia. A Virtuózok annyiban mindenképpen más, mint sok más tévéshow – és most nem a Kismenőkre gondolok –, hogy nem a tehetségtelenséget, a sutaságot akarjuk kifigurázni, hanem a valódi tehetséget bemutatni. Ez a lényeg, ez legyen a néző örömforrása, ne pedig az, hogy a zsűri bohócot csinál valakiből.
A kereskedelmi tévék világa nem vonz?
Svábyéknál, a Naplónál voltam gyakornok egy ideig. Később, híradós koromban pedig nem jött ez szóba. Két-három éve, amikor átvett a szórakoztató főszerkesztőség, szerencsére elég sok feladattal láttak el.
Ha beírom a neved a keresőbe, Kóka Jánossal való kapcsolatod jön fel sok cikkben, nyilván sokakat érdekel. Hogy találkoztatok?
Műsorvezető voltam egy konferencián, ahol ő miniszterként előadott. Később a televízióban többször összefutottunk. Vezettem műsorokat, ő meg vendég volt. Többször mondta, hogy kávézzunk egyet, de amire leültem vele kávézni, addigra ő már rég nem volt miniszter. Nyilván érdekes az embereknek, mert egy egykori közszereplő, és egy képernyőn ma is látható nő kapcsolatáról van szó, és az emberek amúgy is jobban szeretnek más életével foglalkozni, mint a sajátjukkal, benne a saját problémáikkal.
A szaftos pletykákra kíváncsiak.
Én nem tartom annyira különlegesnek és szenzációsnak a saját magánéletemet, hogy abba beavassak idegeneket. Tanulságok, tapasztalatok persze vannak, például a mozaikcsalád működtetéséről, de azt sose kérdezik, ... tudod, a „te gyereked és az én gyerekem veri a mi gyerekünket”-szerű helyzetekről van szó.
Élettársi viszonyban vagytok?
Nem, már a férjem. Januárban, a baba születése előtt összeházasodtunk. Nem volt látványos esküvő, két tanú volt csak jelen rajtunk kívül. Látod, ha kereskedelmi tévében dolgoznék, akkor ki kellene tennem a magánéletemet az ablakba, de a közmédiánál ezt nem várják el. Vagy még elfogadható mértékben. Azt tudomásul veszem, hogy egy-egy műsor népszerűsítése okán óhatatlanul meg kell villantanom egy-egy képkockát az életemből.
Mint most.
Amúgy az újságok általában kíméletesek velem. Nincs botrányom, és nem is hívom fel a figyelmet magamra. A munkámat persze lehet kritizálni, olvasom a műsorról szóló kritikákat.
És? Miért beszéltek bele, ha egy ifjú legény épp játszik egy hegedűn?
Nyilván nem én találtam ki, hogy belekotyogok a zenemű előadásába. Arról van szó, hogy ez nem egy hangverseny, hanem egy televíziós produkció. Itt arra is kíváncsiak a tévézők, hogy a szülők, felkészítő tanárok mit gondolnak közben, hogyan izgulnak, tehát meg kell mutatni a háttérben lévő érzelmeket. És rendezői, technikai okai is vannak a megszakításoknak. Mindenkitől elnézést kérek, akit bántott a zene közben elhangzó szöveg... de a középdöntőben és a döntőben végig lehet hallgatni a darabokat, szövegelés nélkül.
Tudod már, mit csinálsz ősztől?
Nem, de én már azért nagyon hálás vagyok, hogy ezt csinálhatom, mert a Virtuózok egy értékes műsor. A televíziós karrier ugyanakkor nehezen tervezhető, és lehet, hogy egy darabig otthon maradok. Az ad magabiztosságot, hogy otthon is van értelmes feladatom.