A National Geographic mostanában rákapott a dramatizált történetekre, a Mars-ban a dokumentumbetétek, szakértők nyilatkozatai mellett már a színészek által előadott jelenetek is komoly szerepet kaptak, a Géniusz pedig már teljes egészében ebben a formában mesélte el Albert Einstein élettörténetét.
A csatorna most Martha Raddatz bestsellerét vette elő, amely az amerikai katonai évkönyvekben csak fekete vasárnapként emlegetett napot dolgozta fel. A Hosszú út hazáig (Long Road Home) egy szakasznyi békefenntartóról szól, akik Bagdad egyik külvárosában csapdába estek 2004. április 4-én, nem is élték mind túl az összecsapásokat.
A NatGeo láthatóan arra törekedett, hogy bemutassa a háború emberi oldalát, a sisakok, gázmaszkok, védőszemüvegek mögött is felismerhetővé tegye az egyes embereket.
Ezeknek a srácoknak a helyében bármelyikünk lehetne,
hiszen többségük épp csak átesett a katonai kiképzésen, és egy nyugalmas békemisszióra számított a lezárulni látszó iraki háborúban.
Sebesültet, pláne halottat aligha látott ezelőtt bármelyikük is, most pedig mindkettőből kapnak bőven – már az első két részben meghal az egyik bajtársuk, és sejthetjük, hogy nem ő lesz az egyetlen.
Az első epizódban a vezetői tűzkeresztségen áteső Shane Aguero főhadnagy (E.J. Bonilla) karaktere kerül a fókuszba, a másodikban pedig Gary Volesky alezredesé (Michael Kelly), aki csupán néhány órával a harcok kirobbanása előtt vette át a helyi amerikai csapatok irányítását.
Ez a szerkezet a későbbiekben is megmarad, minden epizód más-más figurára koncentrál a szakasz tagjai vagy a megmentésükre indulók közül, az ő szemszögükből járja körül ugyanazt a napot, az amerikai hadsereg fekete vasárnapját.
Annak érdekében, hogy a kiválasztott karaktereket jobban megismerjük, a sorozat felvillantja a múltjukat is, bemutatva azokat, akiket otthon hagytak. A Hosszú út hazáig ugyanis
legalább annyira szól az otthon maradt családtagokról, szülőkről, feleségekről, gyerekekről, mint a bajba került katonákról,
éreztetve, hogy nemcsak az elesettek családja hoz egy háborúban óriási áldozatot, de azok is, akik egy teljesen megváltozott férjet vagy apát kapnak vissza.
Azzal együtt, hogy a katonákat tényleg sikerül emberközelbe hozni – tudunk velük azonosulni egy-egy helyzetben –, a sorozat nehezen kerüli ki a háborús alkotásokra jellemző kliséket.
Már maguk a figurák is valamennyire sablonosak, legalábbis sokszor látottak, annak ellenére, hogy egytől egyig valós személyekről mintázták azokat: van itt óvatos, megfontolt vezető, mellette a harcmezőt sokszor megjárt öreg, aki jól leteremti a zöldfülű bakát, amikor az a háború nagyszerűségéről beszél;
van itt poéngyáros, aki humorral próbál túlélni, amíg más agresszióval reagál a történésekre;
és van itt olyan is, aki a sógorával, imádott felesége kisöccsével érkezett, csakis rá próbál meg vigyázni a háborús terepen.
Persze a tábori kórház véres képeiről, a katonák egymás közötti élcelődéséről, a rejtett tulajdonságok vészhelyzetben történő előtöréséről főleg inkább második világháborús, esetleg a vietnami háborút idéző alkotások juthatnak eszünkbe, de valószínűleg csak azért, mert
az iraki háború időben még túl közel van ahhoz, hogy sokszor feldolgozták volna.
Ehhez a folyamathoz értelemszerűen nagyban hozzájárul a Hosszú út hazáig, kérdés, hogy a választott szerkezet mennyire tudja fenntartani a nézők érdeklődését nyolc részen keresztül, hisz hiába ismerünk meg újabb és újabb karaktereket közelebbről, alapvetően ugyanazokat az eseményeket láthatjuk újra meg újra, csak más-más szemszögből.
A Hosszú út hazáig november 5-én 21 órakor egyszerre debütál a National Geographic és a Fox magyar műsorán. Az Origo a sorozat több szereplőjével és alkotójával is készített interjút, ezeket később közöljük.