A Hosszú út hazáig (Long Road Home) igaz történetet dolgoz fel Martha Raddatz bestsellere alapján. A sorozat egy szakasznyi amerikai békefenntartóról szól, akik Bagdad egyik külvárosában csapdába estek 2004. április 4-én, nem is élték mind túl az összecsapásokat.
Eric Bourquin őrmester hazatért, és jó tíz évvel később a széria egyik tanácsadójává vált, ilyenformán újra átélte az Irakban történteket. A szériában a The Fresh Beat Band című tinisorozatból ismert Jon Beavers alakítja őt, kettejükkel beszélgettünk.
Milyen érzés volt visszanézni a történéseket?
Eric Bourquin: Egészen megkapó, de valahol ijesztő is, hisz újra végig kellett néznem a barátaim halálát, ami elég mély sebeket tépett fel. Ezzel együtt hálás vagyok, hogy láthattam, mert ez azt jelenti, hogy mindenki más is láthatja, mi történt ott velünk.
Mi volt az első gondolata, amikor megkeresték azzal, hogy megfilmesítenék ezt az egészet?
E. B.: Ambivalens érzéseim voltak, egyrészt arra gondoltam, hogy nem akarom még egyszer átélni ezt az egészet, másrészt az is bennem volt, hogy
jó, ha feldolgozzák, ami velünk történt.
Valahol vicces, hogy amikor 2004-ben ott ültem a kocsiban, amelyre egyszer csak elkezdtek lőni, az elején még azon poénkodtunk, hogy ki fog majd minket játszani a filmváltozatban.
Könnyebb volt amúgy eljátszani egy valós személyen alapuló karaktert, mint egy kitaláltat?
Jon Beavers: Nem mondanám, hogy könnyebb volt, de persze voltak előnyei. Eric nyilván segíteni tudott abban, hogy elmondta, egy adott, megtörtént helyzetben miként reagált, de persze magam felé jóval nagyobb elvárásaim voltak, minél pontosabban meg akartam jeleníteni őt. Azt hiszem, ugyanígy voltak ezzel a kollégáim is, legalábbis azok biztosan, akiknek volt lehetőségük beszélni azzal, akit játszottak.
Mennyit készült a szerepre?
J. B.: Körülbelül négy hónapig forgattunk, és nagyjából ugyanennyi időt vett igénybe a felkészülés is, elég intenzív kiképzést kaptunk. Fort Hoodban,
a történetben helyet kapó texasi kiképzőközpontban gyakorlatoztunk, így könnyebben magunkévá is tudtuk tenni a sztorit,
hisz a helynek is megvan a hangulata, és az ottani katonák közül is van még, akinek van személyes története. Megtanultunk mindent, a fegyverek használatát éppúgy, mint azt, hogy miként kell fedezni a másikat, ha behatolunk egy épületbe.
E. B.: Legalábbis megtanultátok, hogyan kell eljátszani, hogy mindez kifelé is jól mutasson, ugyanakkor hiteles is legyen.
J. B.: Igaz, tizenöt percnél tovább valószínűleg nem maradnék életben egy valódi háborúban, a forgatáson is csak ennyi időt bírtam ki anélkül, hogy panaszkodtam volna az ügynökömnek.
E. B.: Nekem mindenképpen érdekes volt viszontlátni a történetnek helyet adó Sadr Cityt, még ha csak egy díszletről is volt szó. Észak-Amerikában viszont ez volt eddig a legnagyobb épített díszlet, szó szerint el lehetett veszni a városban. Újra láthattam itt a bajtársaimat, mármint ezeket a srácokat beöltözve. Nézzék csak meg, ha Jonra ráadnának egy sisakot, a szakasztott másom lenne!
Beleszólhatott egyébként abba, hogy ki játssza önt?
E. B.: Nem, de nagyon izgatott voltam miatta, így a sorozat alkotója, Mikko Alanne (vele itt beszélgettünk – a szerk.) szinte ünnepélyes keretek között tudatta velem. Jon Beaversnek hívják az illetőt, van ez a sorozata, a Fresh Beat Band, mondta, én meg egyből tudtam, kiről van szó, mivel a négy gyerekem közül kettő is nézte a Nickelodeonon. Elsőre elég viccesnek tűnt, hogy pont őt választották az alteregómnak.
Van azért hasonlóság a valódi személyek és az őket játszó színészek között?
J. B.: Én komolyan azt gondolom, hogy ennek a sorozatnak a castingja, a színészeket kiválogató Cami Patton munkája több díjat érdemelne. A kollégáim mind elsőrangú színészek, de amellett, hogy megtiszteltetés számomra velük dolgozni, azt is ki kell emelni, hogy a kiválasztásuknál mennyire ügyeltek a részletekre. Nemcsak a külső hasonlóságokra figyeltek, de arra is, hogy a színész személyisége a lehető leginkább tükrözze a katonáét.
E. B.: Számomra
a forgatás egyik legmegrázóbb pillanata volt, amikor jó barátom, Chen hadnagy halálát vettük fel.
Az őt játszó Kenny Leu száz százalékig magáévá tette azt, hogy nemcsak egy ütközetben meghalt katonáról, hanem egy számunkra nagyon is fontos emberről van szó, és teljes alázattal, nagyjából négy órán keresztül feküdt ott talpig vérben – miközben a többiek szünetet tartottak, kimentek a mosdóba, ettek egy szendvicset, visszavedlettek színésszé.
Mi a legfontosabb üzenete a szériának, önök szerint mitől tud más lenni, mint a többi háborús széria?
E. B.: Talán az egy fontos üzenet, hogy a háború nem egy menő dolog, nem olyasmi, amitől vagánynak tűnik az ember. Az amerikai közönségnek végre látni kell ezt is, azt hiszem, eljött az ideje. Látniuk kell, hogy a katonák nem a politikusok véleménye és szándéka szerint cselekednek, hanem ahogy az adott helyzet, általában a káosz diktálja.
J. B.: Valóban sok film és sorozat született, főleg az Egyesült Államokban, amely dicsőíti a háborút, ez a sorozat azonban korántsem erről szól. Tulajdonképpen nem is egy háborús történet, hanem egy emberi sztori, ettől talán a nézők is jobban tudnak azonosulni a karakterekkel.
Mindig veszélyes, ha politikai hivatkozási pontnak tartjuk a háborút,
nem szabad a karosszékben, a rádió vagy a tévé előtt ülve rábólintani egy hadüzenetre, mindig bele kell gondolni, hogy végül is ki fizeti meg az árát az egésznek. Egy részét pont azok a családok, amelyek otthon maradnak, ezt a Hosszú út hazáig szerintem igen jól bemutatja.
A Hosszú út hazáig vasárnaponként megy a National Geographic műsorán. A sorozatról itt írtunk az első két rész alapján, a készítőjével és egyik színészével itt beszélgettünk, később még közlünk egy interjút Martha Raddatzcal és Michael Kellyvel is.