Hat hét után véget ért a TV2-n az Ázsia Expressz, péntek este kiderült, hogy Béres Anett és Sáfrány Emese párosa nyerte az ötödik évadot, miután a korábban több hajszát remekül teljesítő Mikes Anna és Krausz Gábor előtt végeztek. A győzelem után az Origónak idézték fel a valójában több hónapja véget ért forgatást.
Számítottatok a győzelemre?
Béres Anett: Az elején, amikor elindult a forgatás és a verseny, eszembe sem jutott, hogy egyáltalán a döntőben leszünk. Az elsődleges célunk az volt, hogy elsőnek ne essünk ki, de gondolom, ez mindenkinek szerepelt a tervei közt. Igazából csak azzal voltunk elfoglalva, hogy megoldjuk a feladatokat. Nyilván
kellett logisztikázni, mert nálunk nem volt férfierő, mi voltunk az egyedüli olyan pár, ahol nem volt fiú.
Emese az erősebb, és nem csak a balesetem miatt: alapjában véve én mindig egy gyenge nő voltam, ő pedig légtornász, aki a saját súlyát tartja a levegőben. Az erőfeladatokat így ő csinálta meg, miközben én például tudtam, hogy ő biztosan nem fog semmit megenni, az ilyen jellegű feladatok rám maradtak. Tudtuk, hogy mit - hogy osszunk el, miközben egymást is egyre jobban éreztük, egyre többet tudtunk segíteni a másiknak.
Sáfrány Emese: Ha az ember kimegy egy versenyre, számít a győzelemre is, mármint nyilván az is benne van a pakliban. Ezzel együtt
nem szerettünk volna úgy nekiindulni a versenynek, hogy túlzott elvárásaink vannak, úgyhogy folyamatosan, lépésről lépésre haladtunk az elvárások felé.
Valóban nem szerettünk volna elsőként kiesni, aztán másodikként sem. Körülbelül, amikor a feléhez értünk a versenynek, akkor bennem már megjelent az a kép, hogy akár még meg is nyerhetjük. Talán onnantól kezdve éreztünk rá igazán a játék lényegére, a versenyzésre. Előtte is élveztük, de ki kellett alakulnia, hogy mi működik jól, hogyan tudunk együtt dolgozni, ki miben jobb. Nem akartuk beleélni magunkat, hiszen női páros még nem is nyert, de igyekeztük mindig a legtöbbet beleadni, mindent megtettünk azért, hogy mi legyünk a befutók.
Többször nyilatkoztátok, hogy meg akartátok mutatni a valós éneteket a nézőknek. Sikerült szerintetek?
B. A.: Igen, azért is vállaltuk el, mert
minket beskatulyázott mindenki, és meg akartuk mutatni, hogy igazából milyenek vagyunk.
Szerintem sikerült, elégedett vagyok azzal, amit láttam. Megmutattuk, hogy milyenek vagyunk, hogy nem vagyunk rosszak. Látható volt, hogy például nem nagyon veszekedtünk – de nem direkt nem, hanem mert alapvetően ilyenek vagyunk.
S. E.:
Azt gondolom, hogy a nézők egy új oldalamat ismerhették meg.
Hiába szerepeltem már több tévéműsorban, itt jobban kijöhetett az emberi énem, ez által nagyon sok előítéletet le tudtunk vetkőzni. Az emberek bizonyos cikkek kapcsán kialakítottak rólunk egy képet, itt pedig a valós énünket látták, ráadásul szélsőséges helyzetekben.
Mi volt a legnehezebb a forgatás során?
B. A.: Igazából nagyon élveztem az egész forgatást, nagyon szerettem kint lenni, a stábbal is jól kijöttünk. Alkalmazkodtunk, nem hisztiztünk, ha meg kellett csinálni valamit, nem húztuk a szánkat. Amitől féltem, de végül az sem volt nehéz, hogy hogyan fogom elbírni a hátizsákot, mert abban tényleg minden benne volt, mindent kellett cipelni –
féltem, hogy a másfél éve eltört gerincem hogy fogja bírni, de nagyon jól bírta.
Nálam volt a gerincmerevítőm, fájdalomcsillapító krém és brutál erős gyógyszerek, de már placebóként is működtek: a merevítőt például egyetlenegyszer kellett csak felvennem, gyógyszert egyáltalán nem vettem be.
S. E.: Nekem a legnehezebb egyértelműen a kisfiam hiánya volt. Ő is nagyon fel lett rá készítve, hogy mi fog történni, anya hova megy, és én is próbáltam rákoncentrálni, hogy miért megyek. Mélypontom nem volt, a legrosszabb igazából az volt, hogy haza kellett jönni. Annyira benne voltam a játék hevében, annyira beszippantott, hogy furcsa volt, amikor vége lett.
Mi volt a legnagyobb élmény, mi adott a legtöbbet?
B. A.: Hát hogy megnyertük… De viccet félretéve, az egész jó volt, megismerni egy új kultúrát. Amikor az ember elmegy nyaralni, nyilván nem a nyomornegyedekbe megy, nem olyan helyekre, ahol a földön kell aludnia. Átléptük a korlátainkat, amit sokszor a tévé egyáltalán nem adott vissza.
Volt olyan, hogy linóleumpadlón, a földön aludtunk, és három csótány mászkált körülöttünk.
Valahogy kibírtuk, és nem azt éreztük, hogy milyen rossz, hogy itt kell aludnunk, hanem azt éreztük, hogy nekünk csak egy éjszakát kell itt kibírnunk, miközben azoknak az embereknek, akik szeretettel befogadtak, ez az otthonuk. Ők így élnek, hogy nincs zuhanyzó, nincs vécélehúzó kar, ilyen helyre csak úgy nem megy el az ember.
S. E.: A legnagyobb élményt az emberi kapcsolódások jelentették a helyiekkel. Annak a megtapasztalása, hogy hogyan élnek, és hogy a rossz körülményeik ellenére milyen barátságosan adnak, milyen nyitottak felénk. Nagyon megindító volt, hogy egy-egy éjszakát milyen helyeken kellett eltölteni. Meglepők voltak a körülmények, de nem hisztiztünk rajta, viszont belegondolni, hogy ők a mindennapokat is így élik, az tényleg nagyon szomorúvá tett.
Mire költitek a nyereményt?
B. A.: Mindketten felajánlottunk félmillió forintot jótékonysági célra, a maradékot pedig a vállalkozásaimra költöttem, hogy további pénzt termeljenek. Hat éve van egy fogyasztószalonom, oda vettem új gépeket, illetve egy bizonyos italt forgalmazok már jó húsz éve, azzal kapcsolatban pedig a visszaváltási szabályok miatt volt szükség új beruházásra.
S. E.: Én is a részemet befektetésre fordítottam. Van egy saját webshopom, annak az árukészletét töltöttem fel, valamint a légtornastúdióm fejlesztésére költöttem. Ezenkívül a joker játéknak a rám eső részét egy alapítványnak adományoztam, gyermeküket egyedül nevelő szülők részére.