Életbe lép a Kiotói Jegyzőkönyv

Hosszú évek politikai és gazdasági csatározását követően 2005. február 16-án életbe lép a ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményéhez csatolt Kiotói Jegyzőkönyv, amely az emberi tevékenység által a légkörbe juttatott szén-dioxid-mennyiség világméretű csökkentését írja elő. Több évtizedre volt szükség ahhoz, hogy a gátlástalan természetrombolás szemléletét legalábbis részben felváltsa a környezeti értékekért felelős gondolkodásmód.

Az üvegházhatás elnevezés Jean-Baptiste Fourier francia matematikus nevéhez fűződik, aki hőtani jelenségeket vizsgálva 1824-ben megállapította, hogy a Föld légköre egy edényt lefedő üveglaphoz hasonlóan viselkedik: a bejövő fényt átengedi, a kimenő hő egy részét visszatartja. 1896-ban Svante Arrhenius - későbbi Nobel-díjas svéd kémikus - arra a megállapításra jutott, hogy az emberi tevékenység által a légkörbe juttatott szén-dioxid melegíti a földfelszínt. Az ipar rohamos fejlődése következtében a légkörbe juttatott szén-dioxid mennyisége a XX. század folyamán nagyságrendi növekedést mutatott. Ezt a Hawaii szigetén felállított Mauna Loa Obszervatórium mérési adatai is alátámasztották, ahol 1957-től folyamatosan nyomon követik a légköri szén-dioxid változását.

A riasztó eredmények a tudományos kutatásnak is új lendületet adtak, és világszerte aktivizálták a kibontakozó környezetvédelmi mozgalmakat. 1968-ban huszonöt ország nyolcvan tudósa megalapította a Római Klubot. A szervezet jelentései komoly mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy megszülessen és a széles nyilvánosság előtt is teret kapjon a gondolat: a légkört szennyező, progresszív ipari növekedés nem folytatható határtalanul.

A Környezet és Fejlődés Világbizottság 1987-es jelentésében bevezette a "fenntartható fejlődés" fogalmát, elismerve, hogy bolygónk ökoszisztémájának tűrőképessége véges, ezért az emberi tevékenységet ésszerű határok közé kell szorítani. Egy évvel később a Meteorológiai Világszervezet (WMO) és az ENSZ Környezeti Programja (United Nations Environment Program, UNEP,) életre hívta az Éghajlatváltozási Kormányközi Testületet (Intergovernmental Panel on Climate Change, IPCC) azzal a céllal, hogy tanulmányozza az ember által okozott éghajlatváltozást és annak kockázatait. A több száz elismert kutatóból álló szervezet jelentései azóta is folyamatosan tájékoztatják a közvéleményt azokról a változásokról, amelyek bolygónk időjárási rendszerében lejátszódnak. Elemzéseik és kutatásaik jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a kilencvenes években megjelenjen és tért hódítson a globális felmelegedés elmélete, amely rendszerbe foglalta az egyre gyakrabban jelentkező, de azidáig csak lokális problémaként kezelt rendkívüli időjárási eseményeket.

A harcos környezetvédő szervezetek és a nemzetközi tudományos közvélemény nyomására 1992-ben megrendezésre került Rio de Janeiróban az ENSZ Környezet és Fejlődés Világkonferenciája. A rendezvény mérföldkőnek számít a klíma és környezetvédelem történetében. Az itt megfogalmazott Nyilatkozat részletesen foglalkozik az üvegházhatású gázok korlátozásával. A megszülető Agenda 21 c. tervezet felvázolta a fenntartható fejlődéshez kapcsolódó alapelveket, célokat, teendőket, és körvonalazta a megvalósításhoz szükséges intézményrendszert.

Az ezt követően megszülető ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény (UNFCCC, Framework Convention on Climate Change) útnak indításával a nemzetközi politika szintjére emelkedett az éghajlatváltozás kérdése.

A riói konferencián résztvevő országok megállapodtak abban, hogy a továbbiakban rendszeres egyeztetést folytatnak, így született meg a Conference of Parties (COP) tárgyalássorozata, melynek harmadik fordulóját (COP-3) 1997-ben a japán Kiotó városában rendezték meg.