A nyelvem csak egy kukac - utánzás az élővilágban

A természetes szelekció azoknak az élőlényeknek kedvez, amelyek a leginkább összehangoltan képesek élni a környezetükkel. Ebbe beletartozik az is, hogy külső megjelenésükkel mennyire tudnak alkalmazkodni élőhelyükhöz, illetve életmódjukhoz. Az élőlények jelentős részénél - legyenek ragadozók vagy zsákmányállatok - nagyon fontos szerepet tölt be az álcázás. A ragadozók azért igyekeznek álcázni magukat, hogy könnyebben jussanak zsákmányhoz, a prédaállatok pedig azért, hogy ne váljon belőlük ennivaló. Az álcázás egyik legelterjedtebb formája a mimikri.

A mimikri fogalma szűkebb értelemben csak más élőlények utánzását takarja, tágabb értelemben azonban az is mimikrinek tekinthető, ha egy élőlény az őt körülvevő élettelen környezeti tárgyak színéhez, formájához vált hasonlóvá az evolúció folyamán. Nem tudatos folyamatról van szó, a természetes szelekció "válogatta ki" a túlélés szempontjából előnyös alakokat és mintázatokat. Mivel néha nehéz meghúzni a határt a szorosabb és a tágabb értelemben vett mimikri között, a továbbiakban mimikrinek nevezzük az élettelen tárgyakhoz való hasonulást, illetve az így megvalósított álcázást is. A laikus érdeklődő számára a mimikri legismertebb típusa a védekező álcázást szolgálja, holott a mimikrinek rengeteg további formája létezik. A következőkben ezek közül mutatunk be néhány meglepő és látványos példát.

Bot vagy sáska? - Védekező (defenzív) mimikri

A védekező mimikri célja, a zsákmánnyá válás elkerülése, többféle módon valósítható meg. Az egyik legegyszerűbb, egyúttal leghatásosabb út az élőlény számára, ha fölveszi környezete színét és textúráját, s ily módon szinte eltűnik a potenciális ragadozók elől. Erre rengeteg példát ismerünk az állatvilágban, a leghíresebb álcázóművészek talán a lábasfejűek (Cephalopoda), a tintahalak és polipok. Ezek a tengerekben, óceánokban élő puhatestűek nemcsak környezetük színét képesek akár egyik pillanatról a másikra tökéletesen utánozni, hanem sokszor még a kövek és egyéb tereptárgyak alakját és felületét is.

A rovarok közül álcázóképességükkel kiemelkednek a botsáskák (Phasmatodea), illetve az imádkozó sáska (Mantis religiosa). A botsáskák rendszerint faágakat utánoznak döbbenetes tökéletességgel, az imádkozó sáskák pedig sokszor élő vagy elszáradt levélre emlékeztető formájúak. Ezek az állatok viselkedésükkel teszik tökéletessé velük született álcájukat. A botsáskák képesek hosszú órákat mozdulatlanná dermedve tölteni, a levélutánzó imádkozó sáskák pedig időnként olyan mozdulatokat tesznek, mintha a szellő lengetné a leveleket, azaz őket.

A gerincesek közül talán a kétéltűek és a hüllők álcázása a legtökéletesebb. Gyakran emlegetett példa a kaméleon, amely azonban nemcsak az álcázás kedvéért változtatja a színét, hanem ezzel üzen a fajtársainak is. A madarak és az emlősök viszonylag egyszerű álcázási módszereket alkalmaznak. A tojók szürkés-barnás színe rendszerint jól beleolvad a környezetbe, ami a költés ideje alatt nem csupán az anyaállat, hanem a fészekben alatta rejlő tojások védelmét is szolgálja. Több állatról, így például a hermelinről (Mustela erminea), a sarki rókáról (Alopex lagopus) vagy a hófajdokról (Lagopus lagopus) ismert, hogy télen levetik sötét nyári szőrzetüket, tollazatukat, és fehérre cserélik, hogy jobban beleolvadjanak a hófehér környezetbe.

Az álcázás érdekes esete, amikor a környezet viszonylag gyors megváltozása hatására eltolódik a populációban meglévő színváltozatok aránya. Ennek híres példáját, a nyírfaaraszolót keretes írásunkban ismertetjük, de erre utalnak azok a friss eredmények is, amelyek az észak-amerikai sötét bundájú farkasok számának várható növekedését jósolják (bővebben lásd Kutyák által terjesztett mutáció festette feketére a farkasokat című cikünket).

A nyírfaarszoló lepke és az ipari forradalom

A nyírfaarszoló lepkének (Biston betularia) ma egy pöttyös világosszürke és egy fekete változata van, 1850 előtt azonban Angliában a nyírfaaraszolók zöme még világosszürke volt. Az iparosodással egyre több sötét pigmenációjú (melanisztikus) fekete nyírfaaraszolót találtak az egyik legnagyobb és legszennyezettebb angliai iparvidék, Manchester közelében, míg 1950-re már a lepkék 90 százaléka sötét színű volt Angliában.

A folyamatot ipari melanizmusnak nevezték el, és a következőkkel magyarázzák: az ipari forradalom előtt a fák törzsét világos színű zuzmók borították, így az itt megpihenő sötétebb színárnyalatú lepkék könnyebben észrevehetőek voltak, a madarak feltehetően a fekete lepkéket ették meg. Az ipari forradalom idején viszont a zuzmók az iparosodott vidékeken elhaltak a fákról, a sötét fakérgeket pedig még jobban befeketítette a korom. A sötét háttér miatt a sötét lepkék észrevétlenebbek maradtak a fák törzsén, így ekkor a madarak főleg a világosabbakat ehették meg. A szigorúbb környezetvédelmi törvények életbe léptetése után újra a világosabb lepkeváltozat került túlsúlyba. Noha - mint később kiderült - ez meglehetősen leegyszerűsített változata a történetnek (az evolúciót tagadó kreacionista tanok képviselői bele is kapaszkodtak a gyenge pontokba), a lényeg azonban cáfolhatatlan: alig száz év elegendő volt, hogy az alkalmasabb színváltozat irányába tolódjék el az egyensúly.

Bates-féle védekező mimikri

Zengőlégy (felül) és darázs (alul)

A védekező mimikri másik különleges változata olyan nem rokon fajoknál - főként lepkéknél - figyelhető meg, amelyeknek közös ragadozóik vannak, s emiatt egymás figyelmeztető jeleit utánozzák. A Müller-féle mimikri esetén az utánzó és az utánzott példány hasonló kellemetlen tulajdonságú (rendszerint rossz ízű). Az utánzó faj haszna, hogy az evolúció során nem kellett új figyelmeztető jelzéseket "kifejlesztenie" (összetartó, konvergens evolúció). Az utánzó és az utánzott faj a hasonlósággal egyaránt jól jár: mivel a ragadozó sokkal több hasonló egyed közül szedi esetleges zsákmányát, egy-egy fajból jóval kevesebben esnek áldozatul.

A Müller-féle mimikri legjobb példái a Heliconius nembe tartozó lepkék

Ritkaság, de előfordul például, hogy az egyébként halálos zsákmányállat utánozza a kevésbé veszedelmes mintát. Ez a helyzet a korallkígyók (Micrurus) és hamis vagy álkorallkígyók (Erythrolamprus) esetében. A halálos mérgű korallkígyókra (lásd fent) néhány madárfaj vadászik. A kígyónak nincs sok haszna abból, ha támadás után a ragadozója is elpusztul, hiszen akkor az egyes madarak "nem tanulnak" a leckéből. Az ideális a kígyó számára az, ha a madár egyáltalán nem támadja meg őt. Ezért több halálos mérgű korallkígyófaj kevésbé veszélyesnek álcázza magát, mint amilyen valójában, az álkorallkígyók mérge pedig jóval gyengébb a korallkígyókénál, ezért ideális mintául szolgál a korallkígyóknak. Az evolúció során ezért a halálos mérgű fajok vették fel a kevésbé veszélyes fajok mintázatát. Azért, hogy legyen még egy csavar a dologban, az álkorallkígyókat egy teljesen ártalmatlan kígyó, a királysikló (Lampropeltis triangulum) is utánozza. Ez viszont már az említett Bates-féle mimikri esete: a királysikló a mérgező minta utánzásával szerez védelmet magának.

Álkorallkígyó (Erythrolamprus)

Az emberek zöme úgy hiszi, hogy mimikri csak az állatvilágban létezik, pedig a védekező mimikri megfigyelhető a növényeknél is. Nyikolaj Vavilov szovjet-orosz botanikus és genetikus figyelte meg a múlt század elején, hogy egyes gyomnövények kísértetiesen kezdenek hasonlítani a termesztett kultúrnövényekhez. A rizsföldeken élő kakaslábfűnek (Echinochloa oryzoides) nemcsak a kinézete, de a magja is könnyen összetéveszthető a rizsével. A kutatók úgy vélik, hogy a hasonlóság a folyamatos gyomlálás miatt alakult ki: a rizshez egyre inkább hasonlító gyomnövények élték túl az emberi beavatkozást.