Bárdossy László m. kir. miniszterelnök az elsők között volt, akit háborús főbűnösként a népbíróság elé állítottak. A senki által meg nem választott, leginkább szovjet súgásra felállított Ideiglenes Nemzeti Kormány 81/1945. M.E. számú, és 1945. február 5-én kihirdetett rendelete határozott a háborús bűnösök felelősségre vonásáról és a népbíróságok felállításáról.
Nem éppen jogállami módon, de
már a jogszabály megalkotása és hatálybalépése előtt működtek a népbíróságok, a szovjet hadsereg által elfoglalt területeken,
sőt, az úgynevezett Néptörvényszék elnökének kinevezett dr. Major Ákos és tanácsa már azt megelőzően kiszabott halálos ítéleteket, hogy arra pro forma meglett volna a törvényes alap.
A jogszabály egyébként visszamenő hatállyal rendelkezett a háborús és emberiség elleni bűntetteket elkövetők felelősségre vonásáról. Bárdossy László ügyében a Budapesti Népbíróság 1945. október 19-én nyitotta meg az első tárgyalást.
A vádirat négy pontban indítványozta a volt miniszterelnök elmarasztalását;
az 1941. áprilisi délvidéki bevonulásért, az 1941. júniusi, a Szovjetunió, illetve az 1941. decemberi, az Egyesült Államok elleni hadba lépés, továbbá szélsőjobboldali szervezetekben történt közreműködés miatt.
Ironikus módon, nem tették vád tárgyává az 1941. évi XV. törvénycikk, a harmadik zsidótörvény előterjesztését és elfogadtatását, amely a nürnbergi törvények szellemében már faji alapon határozta meg, hogy ki a zsidó.
Az egykori horthysta hadbíróból a kommunista párt jogászává avanzsált Major Ákos volt a per tanácsvezető bírája, a politikai ügyész vádképviseleti tisztségét pedig Szalai Sándor látta el a Bárdossy-perben.
A jogi hibáktól sem mentes népbírósági tárgyaláson Bárdossy végig higgadtan érvelt,
fölényes diplomáciai és politikai műveltségének köszönhetően nem egyszer hozta zavarba a tanácselnököt, aki vitatható tárgyalásvezetési stílussal kompenzálta a vádlott nem egyszer megnyilvánult intellektuális fölényét.
Az egyik tárgyaláson maga Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt elnöke is megjelent. Érzékelve Bárdossy intellektuális fölényét,
a pártfőtitkár magához hívatta Majort, és arra utasította, hogy ne szálljon vitába Bárdossyval,
hanem rövid kérdésekkel és határozott tárgyalásvezetéssel fojtsa belé a szót, ha szükséges. A népbírósági tanács végül valamennyi vádpontban bűnösnek találta Bárdossy Lászlót és kötél általi halálra ítélte.
A halálos ítélet végrehajtásának módját a Nemzeti Főtanács kegyelemből golyó általi halálra változtatta.
Az ítéletet a Markó utcai fegyház udvarán hajtották végre, 1946. január 10-én.
A Bárdossy-per megítélése, illetve a volt miniszterelnök háborús bűnösségének kérdése a mai napig megosztja a történészeket, ténykedése - annak történeti távlata ellenére is - időnként aktuálpolitikai vitákat gerjeszt.
1941. március 27-én Belgrádban katonai puccs távolította el a néhány nappal korábban a német szövetséggel egyenértékű háromhatalmi megállapodást aláíró jugoszláv kormányt. Az új, angolszász orientációjú kabinet hiába deklarálta lojalitását a Harmadik Birodalommal szemben, a hír hallatán éktelen haragra lobbant Adolf Hitler elhatározta Jugoszlávia katonai lerohanását.
A Führer úgy értékelte, hogy a belgrádi puccs az ekkor már gőzerővel előkészületek alatt álló Unetrnehmen Barbarossa, a Szovjetunió elleni támadás tervét veszélyeztető fordulat. A német diplomácia megkereste a magyar kormányt
és felajánlotta a katonai közreműködést Jugoszlávia ellen, újabb területszerzést helyezve kilátásba.
Viszont az 1940. december 12-én Belgrádban aláírt örökbarátsági szerződés megoldhatatlan dilemma elé állította Gróf Teleki Pál miniszterelnököt.
Amikor április 2-án Londonból megérkezett a brit háborús kabinet üzenete, hogy Magyarország katonai fellépése Anglia hadüzenetét fogja kiváltani,
Teleki, nem látva más kiutat a helyzetből, öngyilkos lett.
Horthy Miklós április 3-án a Teleki kormány külügyminiszterét, a rutinos diplomatának tartott Bárdossy Lászlót nevezte ki miniszterelnöknek.
Bárdossy, aki miniszterelnöksége mellett megtartotta a külügyi tárcát is,
ugyancsak elvetette a közreműködést Jugoszlávia lerohanásában,
de hozzájárult a délszláv állam ellen támadást indító német csapatok magyarországi átvonulásához. A beavatkozáshoz még akkor sem járult hozzá, amikor április 6-a, a német támadás megkezdése után a jugoszláv légierő többször is bombázta az ország déli vidékét.
A magyar magatartás április 10-én, az önálló horvát állam kikiáltásának napján változott meg.
Bárdossy úgy értékelte, hogy új helyzet állt elő, Horvátország kiválásával ugyanis de facto megszűnt Jugoszlávia,
így érvényét vesztette a Jugoszláviával megkötött örökbarátsági szerződés is. A délvidéki magyarság védelmére hivatkozva, a kormányzó és a kabinet hozzájárulásával, április 11-én a honvédség erre kijelölt alakulatai megkezdték a délvidéki bevonulást.
Nemzetközi jogászok máig megosztottak abban a kérdésben, hogy a magyar beavatkozás a két állam közötti korábbi megállapodást sértő agressziónak tekinthető-e vagy sem.
1941 májusára egyre több jel mutatott arra, hogy Németország a Szovjetunió megtámadására készül. Amikor 1941. június 22-én hajnalban a Wehrmacht három hadseregcsoportja átlépte a szovjet határt,
a hír hallatán a magyar kormány arról döntött, hogy megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval,
de megőrzi a nem hadviselő fél státuszát.
Bárdossy ekkor még elutasította az aktív katonai részvétel mellett kardoskodó Werth Henrik vezérezredes, a Honvédvezérkar főnöke, valamint a honvédelmi miniszter, Bartha Károly kardcsörtető agitációját. Werth memorandumában azzal érvelt a katonai beavatkozás mellett, hogy Románia két hadsereggel is részt vesz a Barbarossa hadműveletben, valamint – szerinte – erre kötelezi Magyarországot a szövetségi hűség is.
A vezérkari főnök úgy vélte, Románia katonai részvételével jó pontokat szerez a németeknél,
ez pedig kockára teheti a második bécsi döntéssel Magyarországnak ítélt erdélyi területek jövőjét,
valamint kizárja a románokkal szembeni további revíziós igényeket. Bárdossy azonban nem volt hajlandó feladni elutasító álláspontját.
Érdemes megjegyezni, hogy a Barbarossa hadművelet megtervezésénél maga Hitler sem vette számításba magyar csapatkontingensek részvételét.
Joseph Goebbels propagandaminiszter ezzel kapcsolatos naplóbejegyzésében egyenesen örömét fejezte ki a magyar felajánlkozás elmaradása miatt, mondván, hogy a „kapzsi magyarok” részvétele esetén újabb – szerinte érdemtelen – területi követeléseket támaszthatnának. Tehát, 1941 júniusában semmiféleképpen sem volt szükségszerű Magyarország hadba lépése a Szovjetunió ellen.
Mind a mai napig nem világos, hogy a részvételtől amúgy ódzkodó Bárdossy miért hallgatta el a kabinet és a kormányzó előtt Kristóffy moszkvai magyar nagykövet június 24-én kézhez kapott bizalmas táviratát.
A csak a háború után nyilvánosságra került diplomáciai jelentés szerint Vjacseszlav Molotov szovjet külügyi népbiztos (külügyminiszter) azt közölte Kristóffy követtel, hogy a Szovjetuniónak nem volt, és a jövőben sem lesz észrevétele Magyarország Romániával szembeni jogos területi követeléseivel szemben, amennyiben az ország nem lép be a Szovjetunió elleni háborúba.
Egyben a szovjet kormány jó szándékáról biztosította a magyar kormányt. Noha történelmietlen a mi lett volna, ha kérdést feltenni, és bizonyos, hogy Magyarország geopolitikai helyzete miatt sem kerülhette volna el a háborúba sodródást, Molotov szóbeli jegyzéke még inkább alátámasztja azt, hogy 1941-ben nem lett volna szükségszerű az ország belépése a háborúba. 1941. június 26-án máig nem teljesen tisztázott hátterű bombatámadás érte Kassát.
(A legnagyobb valószínűség szerint szovjet gépek tévedésből bombázták a várost. A közeli határ túloldalán volt egy szlovák katonai repülőtér, feltehetően erre akartak csapást mérni.)
Bárdossy ekkor feladva óvatosságát, meg sem kísérelt magyarázatot kérni,
vagy egy komolyabb vizsgálat lefolytatását elrendelni az ügyben. Másnap, június 27-én az országgyűlés plénuma előtt, napirend előtti felszólalásában bejelentette, hogy a kassai incidens miatt beállt a hadiállapot Magyarország és a Szovjetunió között.
Magatartásának hirtelen történt megváltozása különösen érthetetlen a Kristóffy távirat fényében.
A hadiállapot deklarálásával korábbi szándéka ellenére Magyarország hadviselő féllé vált, ráadásul önként lépett be Hitler oldalán a szovjet elleni hadjáratba.
1941. december 7-én a japán császári flotta hordozóiról felszállt repülőgépek hadüzenet nélkül támadást intéztek Pearl Harbor ellen. Másnap Franklin D. Roosevelt elnök aláírta az Egyesült Államok Japánnal szembeni hadba lépést deklaráló okiratot.
Adolf Hitler, - és őt követve Benito Mussolini – december 11-én hadat üzent az Egyesült Államoknak, a háromhatalmi egyezményre hivatkozással. Bárdossy – értesülve a német és olasz hadüzenetről – mellőzve a Minisztertanács, és az éppen távol lévő kormányzó véleményének kikérését, önhatalmúlag döntött az Egyesült Államok elleni hadüzenetről.
A háromhatalmi egyezmény paragrafusai jogi értelemben még Hitler számára sem legitimálták a hadüzenetet.
Az egyezmény szerint ugyanis a részes államok akkor kötelesek a hadba lépésre, ha valamelyik szerződő felet külső hatalom részéről támadás éri. Márpedig nem Japánt érte támadás az Egyesült Államok részéről, hanem éppen fordítva. A jogász végzettségű, és komoly diplomáciai tapasztalattal rendelkező miniszterelnöknek mindezt ismernie kellett, tehát jobb tudomása ellenére és indokolatlanul sodorta hadi állapotba Magyarországot a világ egyik legerősebb nagyhatalmával.
Az amerikai elnök nem vette túl komolyan az aprócska Magyarország amúgy is szimbolikus hadba lépést a gigászok között kiteljesedő háborúban;
az Egyesült Államok ekkor még nem viszonozta a hadüzenetet.
1942 januárjában beérett az előző évi júniusi Szovjetunió elleni önkéntes hadba lépés szomorú gyümölcse is; a német birodalmi kormány – az 1941 decemberében Moszkva alatt elszenvedett megrendítő szovjet ellencsapás hatására – ekkor már az egész magyar haderő keleti frontra vezénylését követelte.
Bárdossy tárgyalásai eredményeként ezt ugyan sikerült elkerülni, de az ország kénytelen volt kiállítani a későbbi tragikus sorsú 2. magyar hadsereget.
Horthy látta, hogy az Oroszország ellen tervezett német villámháború megbicsaklott,
és ez szétfoszlatta a német győzelem addig remélt esélyeit.
Elégedetlenségét csak növelte miniszterelnöke egyre szembetűnőbb elköteleződése a náci Németország mellett, ezért 1942. március 7-én felmentette tisztségéből Bárdossy Lászlót.
Bárdossy ezután már csak mint országgyűlési képviselő vett részt a közéletben, - 1944 novemberében alapító szerepet vállalva a rossz emlékű Törvényhozók Nemzeti Szövetségében.
1945 tavaszán Németországba menekült.
Svájctól beutazási vízumot kapott, és menekülttáborba helyezték el családjával együtt. Diplomata útlevelére hivatkozva azonban tiltakozott mozgásszabadságának korlátozása ellen, így ügyét a svájci igazságügyi miniszter bírálta el, aki visszatoloncoltatta Németországba. A magyar hatóságok kérésére az amerikaiak kiadatási őrizetbe vették, és 1945. október 3-án – más háborús bűnösök kíséretében - Budapestre szállítatták. A történelmi tények tükrében Bárdossy Lászlót komoly felelősség terheli a harmadik zsidótörvény elfogadtatásában, valamint a Szovjetunió és az Egyesült Államok elleni hadüzenetben. Ez a körülmény sem takarhatja el azonban azt a tényt, hogy az ellene lefolytatott népbírósági eljárás sem mellőzte a Rákosi-korszakban később oly annyira ismertté vált koncepciós elemeket. Személyének és miniszterelnöki tevékenységének megítélése a magyar történetírás egyik még nem teljesen lezárt aktájának számít.