A 16. századtól egészen a 19. század derekáig a tengeri hadviselést a sorhajók, pontosabban a „csatasorban való hajók” (line-of-battle ship), a kor színvonalának megfelelő, több ütegszintes faépítésű vitorlások uralták.
Horatio Nelson admirális 1805 októberi, a francia hadiflotta felett aratott trafalgari győzelme komoly fordulópontot jelentett a haditengerészet történetében; ezzel ugyanis több mint egy évszázadra Nagy-Britannia szerezte meg az abszolút fölényt a világtengeren.
A 19. század közepétől a gőzgép, a csavarhajtás, majd a gőzturbina, illetve a hátultöltős ágyúk és forgatható páncéltornyok elterjedése forradalmi változásokat hozott a haditengerészetekben. A 19. és 20. század fordulójára alakultak ki azok a klasszikus felszíni hadihajótípusok, amelyek a két világháborút jellemezték; a torpedónaszád, a romboló, a cirkáló, valamint a csatahajó osztályok.
Az egyes típusok közti különbségek részben funkcionális, részben pedig technikai paramétereken alapultak,
utóbbi esetben a méret, a vízkiszorítás, a fedélzeti lövegek kalibere, valamint a hajótest páncélvastagsága jelentette az egyes típusok közötti határvonalat. Amíg például a cirkálóosztályokat a lövegkaliber és páncélvastagság alapján cirkáló és nehézcirkáló típusokra osztották fel (a cirkálók főlövegei 150, a nehézcirkálók pedig 200 milliméteres átmérőjűek voltak) ezzel szemben a legfeljebb 280 mm-es főlövegátmérőjű, és a klasszikus csatahajóknál vékonyabb páncélzatú, de azoknál gyorsabb csatacirkálókat már a csatahajók közé szokás sorolni.
A második világháború idejére megnőttek a méretek és a sebesség is; amíg például az első világháborús csatahajókat a 18-20 000 tonnás vízkiszorítás, 180 méter körüli hosszúság és 18 csomós (33 km/h-s) sebesség jellemezte, addig a második világégés legkorszerűbb egységeire a 30-60 000 tonnás vízkiszorítás, 220–270 méteres hosszúság és 30 csomós (56 km/h) vagy azt meghaladó sebesség volt a jellemző.
E félelmetes tűzerejű óriások a második világháború idején harcoltak utoljára egymással szemben.
Az európai hadszíntéren, az Atlanti-óceánon, 1941 májusában a brit HMS Hood csatacirkáló, valamint a német Bismarck csatahajó, illetve ez utóbbi, és a Tovey tengernagy vezette brit flottakötelék között lezajlott ütközetet, a csendes-óceáni hadszíntéren pedig az 1944 októberi Leyte-öbölbeli csatát, a Kurita és Ozava admirálisok által vezényelt japán, valamint a Halsey tengernagy parancsnoksága alatt álló amerikai flottakötelékek közötti összecsapást tekinthetjük az utolsó klasszikus, felszíni nehézegységek közötti küzdelemnek.
Talán egyetlen felszíni egység sem gyakorolt akkora hatást a csatahajók történetére, mint az 1908 decemberében átadott brit HMS Dreadnought,
amely a haditengerészeti modernitás szimbólumává vált.
Az első világháború korszerű csatahajótípusának elnevezése, a „dreadnought” ennek emlékét őrzi.
Az 1880-as évektől hadrendbe állított gőzhajtású páncélos sorhajókat rendkívül heterogén fegyverzet jellemezte; a forgatható páncéltorony beépítése mellett – a régi korok emlékeként – a korszerűtlen ágyúkazamatákat is megtartották, amelyekbe rendkívül változatos kaliberű lövegeket telepítettek.
Mindez sem a pontos célzásnak, sem pedig a gyors reagálásnak nem segített;
ahhoz, hogy a kazamatákban álló ágyúkkal felvegyék a megfelelő lőpozíciót, az egész hajótestet el kellett fordítani.
Vittorio Cunberi olasz haditengerészeti mérnök vetette fel először azt a gondolatot, hogy a vegyes kaliberű ágyúkról át kell állni a kizárólag egységesen nagy kaliberű, és forgatható lövegtornyokba rendezett ágyúkkal felszerelt hajókra.
A kitűnő ötletet azonban mégsem az olaszok, hanem a brit haditengerészet ültette át a gyakorlatba.
Sir Jacky Fisher, az Admiralitás első lordja azonnal felismerte az úgynevezett „all gun ship” típus óriási jelentőségét, és szervezőmunkájának köszönhetően fogtak hozzá az első valóban korszerű csatahajó megépítéséhez.
Az azonos kaliberű főlövegek tették lehetővé az egynemű lőszerkészlet-felhasználást. 1905 októberében fogtak hozzá a forradalmi Dreadnought megépítéséhez, és 1908 decemberére készültek el a hajó felszerelésével. Nemcsak hogy teljesen új fegyverzetkoncepció alapján építették meg a csatahajót, de a Dreadnought volt az első olyan hadihajó a világon, amelynél turbinahajtást alkalmaztak.
A dugattyús gőzgép turbinára cserélése jelentős súlymegtakarítást és nagyobb sebességet eredményezett. A HMS Dreadnought a turbinahajtásnak köszönhetően elérte (sőt valamivel meg is haladta) az akkoriban hihetetlen 20 csomós sebességet.
A Dreadnought szolgálatba állítása egy csapásra korszerűtlenné tette a korábbi csatahajókat. Az összes tengeri nagyhatalom 1908 után lázas fejlesztésbe kezdett, hogy hadiflottáját korszerű dreadnoughtokkal szerelje fel.
Minden idők egyik leghíresebb hadihajóját, a HMS Hood csatacirkálót, az első világháború legvégén hadrendbe állítani tervezett 28 csomós sebességű német Mackensen csatacirkáló-osztályra adott válaszként fejlesztették ki. (A Mackensen-osztály a háború vége miatt végül is nem állt hadrendbe.)
Amikor 1920-ban a Hood szolgálatba állt, 31 csomós sebességével, 262 méteres hosszával és 42 670 tonna vízkiszorításával ő volt a világ legnagyobb és leggyorsabb nehéz felszíni egysége.
Besorolása szerint ugyan csatacirkáló volt, de nyolc darab 380 mm-es főlövegével inkább valódi csatahajónak számított.
Mondják, hogy a HMS Hood a valaha épített legszebb hadihajó, amely nem csak a Royal Navy, az angol haditengerészet büszkesége, hanem a Brit Birodalom szimbóluma is lett a két világháború közötti időszakban.
1923-24 közötti világ körüli útján öt kontinens kikötőiben reprezentálta Anglia tengerek feletti uralmát. Kétszer modernizálták, először 1929-ben, majd közvetlenül a második világháború kitörése előtt, 1939 nyarán.
Ekkor tervbe vették a Hood viszonylag gyenge fedélzeti páncélzatának megerősítését,
azonban a fenyegető háborús helyzet miatti időszűkében erről lemondtak, és ez később végzetesnek bizonyult.
A második világháború kitörésének idején a HMS Hood a Brit Honi Flotta (Home Fleet) egységeként a skóciai Scapa Flow kikötőjében állomásozott.
Részt vett a német Scharnhorst és Gneisenau csatacirkálók üldözésében, az északi konvojok kíséretében, valamint 1940. július 3-án a gibraltári H-kötelék egységeként Mers-el-Kebirnél a francia hadiflotta megsemmisítésében.
(A Hood süllyesztette el a Bretagne csatahajót.) 1941 májusában, Churchill személyes utasítására a Prince of Wales csatahajóval együtt, Lancelot Holland altengernagy parancsnoksága alatt futott ki Scapa Flow-ból a német szupercsatahajó, a Bismarck, és kísérője, a Prinz Eugen nehézcirkáló elfogására.
Holland altengernagy köteléke 1941. május 24-én érte be a Grönland alatti Dánia-szoros bejáratából kifelé tartó német hadihajókat.
A reggel hat óra körül kialakult tűzpárbajban a Bismarck ötödik sortüze telibe találta a brit csatacirkálót.
Az egyik lövedék játszi könnyedséggel áttörve a gyenge fedélzeti páncélzatot,
a Hood lőszerkamrájában robbant fel.
A hatalmas detonáció szétvetette az óriást, amely alig 3 perc alatt elsüllyedt. A HMS Hood 1418 fős személyzetéből csak hárman élték túl a katasztrófát.
A náci párt 1933-as hatalomátvétele és a versailles-i békeszerződés haderő-korlátozási rendelkezéseinek felmondása után
Erich Raeder vezértengernagy 1935-ben hirdette meg a tíz évre szóló Z tervet,
a Kriegsmarine, a német hadiflotta nagyszabású fejlesztési programját.
Ennek keretében fogtak hozzá a Bismarck-osztály, a kor követelményeinek mindenben megfelelő csatahajóosztály első két egysége, a Bismarck és testvérhajója, a Tirpitz megépítéséhez.
A Bismarck első tervei 1936-ra készültek el, ám azt többször is módosították. A 248 méter hosszú, 41 700 tonna vízkiszorítású csatahajó hosszú klipper orrot, valamint a kiváló tengerállóságot biztosító, a hajóderéknál kiszélesedő törzset kapott.
A több mint 150 ezer lóerős teljesítményt leadó Siemens turbináknak köszönhetően a Bismarck maximális sebessége meghaladta a 31 csomót.
Az övpáncélzatot a Krupp-művekben kifejlesztett, rendkívül nagy ellenálló képességű, rétegelt Wotan-páncélzat alkotta.
A főfegyverzet nyolc, négy ikertoronyban elhelyezett 380 mm-es ágyúból állt, amelyet erős kisegítő fegyverzet, köztük légvédelmi lövegek egészítettek ki.
A Bismarckot 1939-ben bocsátották vízre, de csak 1941 elejére vált bevethetővé. A Kriegsmarine stratégiájában a nagy hajóegységeknek kerülniük kellett a Royal Navy csathajóival és csatacirkálóival történő közvetlen összecsapást. A német csatahajók, csata- és nehézcirkálók legfőbb feladata az angol kereskedelmi konvojok elfogása és megsemmisítése lett volna.
Ilyen feladattal küldték ki első éles harci bevetésére a Bismarckot is 1941. május 18-án,
a Prinz Eugen nehézcirkáló társaságában.
A Kattegat-szoroson áthaladó német köteléket azonban felfedezték, ezért az Admiralitás Winston Churchill személyes utasítására a HMS Hood csatacirkálót és a Prince of Wales csatahajót küldte ki a német kötelék elfogására.
A Günther Lütjens tengernagy parancsnoksága alatt álló kötelék május 24-én ütközött meg az angol hajókkal, és fényes győzelmet aratott; alig tízperces tűzpárbaj után a Hoodot elsüllyesztették, a Prince of Walest pedig súlyosan megrongálták.
Lütjens ezután Ernst Lindemann sorhajókapitány, a Bismarck parancsnokának javaslatát elutasítva a bevetés folytatása mellett döntött.
A Bismarck és a Prinz Eugen szétváltak, és külön folytatták útjukat.
Nagy-Britannia büszkesége, a Hood elvesztése hatalmas vihart kavart Angliában; Churchill utasította az Admiralitást, hogy az összes rendelkezésre álló egység bevetésével kutassák fel és semmisítsék meg a Bismarckot.
A Tovey admirális parancsnoksága alatt álló, repülőgép-hordozókkal is megerősített erős flottakötelék, - többnapos eredménytelen keresés után - 1941. május 27-én érte be a német csatahajót.
Az Ark Royal hordozóról felszállt Swordfish torpedóvető gépek által korábban megsebzett Bismarckot a King George V. és a Rodney csatahajók többórás tűzharc után elsüllyesztették.
A 2222 fős legénységből mindössze 110-en élték túl a Bismarck pusztulását.
A Bismarck roncsát - közel 5000 méteres mélységben - Robert Ballard, a Titanic felkutatója találta meg 1989-ben, az atlanti fenéksíkságon.
A Jamato-osztálynak nevet adó japán acélszörnyeteg, valamint testvérhajója, a Muszasi voltak a leghatalmasabb csatahajók, amelyeket valaha a világóceán a hátán hordozott. Az egyenként több mint 62 000 tonna vízkiszorítású, és 256 méter hosszú tengeri kolosszusok megépítésének az volt a legfőbb célja, hogy Japán képes legyen kivívni és fenntartani az abszolút tengeri fölényt legfőbb riválisával, az Egyesült Államokkal szemben a pacifikus térségben.
Noha az USA mellett Japán is felismerte a repülőgép-hordozók jelentőségét, és a második világháború kitörésekor a szigetországnak volt a legtöbb, hadrendbe állított hordozója, a japán admiralitás – más tengeri nagyhatalmakhoz hasonlóan – ekkor még úgy vélte, hogy továbbra is a csatahajók alkotják a hadiflották legfontosabb csapásmérő erejét. A Jamato-osztály megépítéséhez a genfi fegyverzetkorlátozási egyezmények lejárta, 1936 után fogtak hozzá.
A kurei hajógyárban, ahol a Jamato épült, a hajó rendkívüli méretei miatt új dokkot kellett létesíteni.
A három toronyba épített, kilenc darab 455 mm-es főlöveg volt a leghatalmasabb ágyú, amit valaha is hadihajóra felszereltek.
Az ágyútornyok egyenként 2500 tonnát nyomtak, és a lövegeket csak egy, külön erre a célra konstruált darus szállítóhajóval tudták a kurei üzembe szállítani.
A lövegek tüze 45 fokos csőemelésnél 23 tengeri mérföld (42,9 km) távolságig lehetett hatásos,
a Jamato páncélzata pedig a 4500 méteres magasságból ledobott légibombáknak is képes volt ellenállni.
A japán flotta büszkeségét Pearl Harbor után, 1941 decemberének végén állították szolgálatba. 1942-ben a Midway-szigeteknél vívott sorsdöntő ütközetben az Egyesített Japán Flotta főparancsnoka, Jamamoto Iszoroku tengernagy zászlóshajója volt.
1943-ban a Truk-szigeteki hadikikötőben állomásozott, ahol december 24-én megtorpedózta a Skate amerikai tengeralattjáró, ezért csak 1944 áprilisától vált ismét bevethetővé. Az 1944. októberi Leyte-öbölbeli csatában a japán középső flottakötelékben, Takeo Kurita altengernagy zászlóshajójaként harcolt, és csak kisebb sérüléseket szenvedett el.
(Testvérhajója, a Muszasi a kiterjedt hadműveletben, az úgynevezett Sibuyan-tengeri ütközetben elsüllyedt.) 1945 áprilisában részt vett a véres okinavai amerikai invázió feltartóztatásában, a Jamato sorsát megpecsételő Ten-Go hadműveletben.
Az 1945. április 7-én lezajlott dél-kínai tengeri ütközetben, Okinavától 320 km-re, az amerikai Ötödik Flotta harci repülői elsüllyesztették az acélleviatánt. A Jamato sorsa is azt bizonyította, hogy a repülőgép-hordozók korában a nagy csatahajóknak végleg bealkonyult.
A hatalmas hadihajó roncsát 1985-ben fedezték fel, amely kettétörve, 305 méter mélyen nyugszik a hullámsírban.
A rajongói által „Mighty Mo"-ként (Erős Mo) is becézett USS Missouri nem akármilyen, közel fél évszázados haditengerészeti karriert tudhat magáénak.
A 270 méter hosszú, 48 100 tonna vízkiszorítású, és 33 csomós maximális sebességű hajó – amelyet Harry Truman későbbi amerikai elnök felesége keresztelt meg – 1944. június 11-én állt szolgálatba.
Pályafutását a második világháború végén a szupermodern Iowa-osztály tagjaként kezdte meg;
részt vett Ivo Dzsima ostromában, és lövegeinek nyitótüzével vette kezdetét az okinavai partraszállás.
1945. szeptember 2-án világtörténelmi esemény színhelye volt a büszke csatahajó; a Missouri fedélzeten írták alá a második világháború végét jelentő japán kapitulációs okmányt.
Szemben legtöbb kortársával, az USS Missourit nem helyezték nyugdíjba a világháború befejeződése után sem, hanem aktívan kivette részét az 1950-1953 között dúló koreai háborúból. Noha 1955-ben tartalékállományban helyezték, ezzel még korántsem ért véget a pályafutása.
1984-ben két évig tartó felújítása során a kilenc darab 405 mm-es főlövegét, valamint a húszból 12 darab 125 mm-es lövegét meghagyva korszerű elektronikát, valamint 32 Tomahawk cirkálórakéta kilövésére alkalmas indítóállást kapott.
A Missouri félelmetes tűzerejét további 16 Harpoon föld-föld rakétakilövő felszerelésével fokozták.
1986-ban világ körüli útra indult, majd visszatérve az amerikai csendes-óceáni flotta bázisán, a hawaii Pearl Harborban állomásozott. Az után, hogy Szaddam Huszein iraki diktátor 1990. augusztus 2-án lerohanta Kuvaitot, a Missourit a Perzsa-öbölbe vezényelték.
Az 1991. január 17-én megkezdett „Desert Storm” (Sivatagi vihar) hadműveletben a parti létesítmények bombázásában vett részt Tomahawk cirkálórakéták indításával, de majd negyven év múltán, 1991 februárjában tüzet okádva életre keltek a csatahajó 405 mm-es lövegei is.
A haditengerészet történetében legtovább szolgáló csatahajót 1992. március 31-én vonták ki végleg a hadrendből. Az USS Missouri jelenleg egykori állomáshelyén, Pearl Harborban horgonyoz mint múzeumhajó.