Sir Francis Drake (1540 körül, – 1596) altengernagy, navigátor, felfedező és haditengerész közép-angliai földműves család sarjaként látta meg a napvilágot.
Pontos születési dátumát nem ismerjük. 13 éves korában szegődött el hajósinasnak.
A vitorlázás és a tengerész mesterség fortélyait a barátságtalan Északi-tengeren hajózva szerezte meg az igen tehetséges és ambiciózus fiatalember.
Drake 23 éves korában – már hajótulajdonosként – lépett be a gazdag és tehetős plymouthi Hawkins család kereskedelmi flottájába. A Hawkinsok elsősorban az Újvilágba irányuló kereskedelemben jeleskedtek.
Az atlanti kereskedelmi hajózás akkoriban egyáltalán nem volt valami békés és veszélytelen elfoglaltság;
a rettenthetetlen hajósok nem egyszer az életüket kockára téve versengtek egymással a minél több csengő aranydukátért.
A kiszámíthatatlan atlanti viharokon kívül, az amerikai térséget saját birtokuknak tekintő spanyol hadihajók ágyútüzével is szembe kellett néznie annak, aki – nem spanyol létére – az Újvilágban keresett piacokat. Drake 1569-ben, második amerikai útja során, kézzelfogható módon szembesült ez utóbbi igazságával.
A mexikói San Juan de Ulusa kikötőjében
a mit sem sejtő angolokra felbőszült spanyol katonaság csapott le,
és az egyenlőtlen küzdelemben a brit tengerészek nagy részét megölték. Hawkins és Drake néhány emberrel együtt, éppen hogy csak el tudtak menekülni. Az orvtámadás hátborzongató élménye egész életében végigkísérte Sir Francis Drake-t, aki ekkor vált a spanyolok esküdt ellenségévé.
Az Anglia-szerte felháborodást kiváltó incidens ugyanakkor járt egy vitathatatlan előnnyel Drake számára, ugyanis emiatt figyelt fel a bátor hajóskapitányra I. Erzsébet (uralkodott 1558 és 1603 között), a „szűz királynő”.
A rossz emlékű VIII. Henrik és Boylen Anna leánygyermekeként 1558-ban trónra lépett Erzsébet törékeny alkata és tépelődő természete, nem különben a megbuktatására szervezett intrikák és összeesküvések ellenére hamar bebizonyította, hogy uralkodói erényei miatt nem véletlenül tekint rá úgy a késői utókor, mint Albion egyik legnagyobb királyára.
Erzsébet nagy jelentőséget tulajdonított Anglia bimbódzó tengeri hatalmának. Miután kikosarazta,
igyekezett mindenféle konfliktust elkerülni a nevetségessé vált, és férfiúi hiúságában vérig sértett II. Fülöp spanyol uralkodóval.
Ez volt a fő oka, hogy elsősorban a spanyol fennhatóságon kívüli területek megszerzésére fordította figyelmét.
Az 1500-as évek második felében azonban a világ jelentős részt még felfedezetlen volt. Új területek meghódítása ezért szükségképpen együtt járt ismeretlen földek felfedezésével. Az udvar 1577-ben az Újvilág Magellán legendás útja óta (1519-1521) európai felfedezők által nem látott déli területeinek felderítésére expedíciót szervezett.
Fülöp angliai besúgóhálózata miatt, a legnagyobb titokban folytak az előkészületek.
Az uralkodó a vállalkozás vezetésére a sokat tapasztalt és vakmerő kapitányt, Francis Drake-t szemelte ki.
Erzsébet a hajók kifutása előtt magánkihallgatáson fogadta Drake kapitányt. Lelkére kötötte, hogy a spanyolokkal való bármiféle konfliktus esetén titokban kell tartani, hogy a vállalkozás hátterében a királynő, és az udvar áll. Drake hajói 1577 októberében futottak ki Plymouth kikötőjéből. Az expedíció azonban rossz csillagzat alatt kezdődött.
Alighogy elérték az Atlanti-óceán nyílt vizeit,
hatalmas viharba kerültek, amely szétszórta az apró flottát.
A megtépázott, súlyosan sérült hajók visszafordultak, és november 15-én befutottak Plymouthba. Drake azonban nem csüggedt el a kudarc miatt.
Villámgyorsan öt új hajót szereltek fel, és sokkal nagyratörőbbé tették az expedíció céljait. Már nem csupán Dél-Amerika keleti partvidékét kívánták felderíteni, hanem a még jórészt ismeretlen Csendes-óceánra kifutva, a kontinens nyugati területeit is be akarták járni, sőt, az óceánon áthajózva szerették volna megtalálni a kincses Kínába vezető utat.
December 14-én ismét kifutott az öt hajóból álló flotta, 162 emberrel a fedélzetén. A nyugat- afrikai partok előtt – egy később „Mary” névre átkeresztelt – zsákmányolt portugál vitorlással bővültek.
Kapitánya, Nuno de Silva, a későbbiekben Drake egyik legjobb barátjává vált.
Silva kapitány személyében olyan tapasztalt tengerészre akadtak, aki kiválóan ismerte Dél-Amerika keleti-parti vizeit is.
Az Atlanti-óceán azonban most sem fogadta kegyeibe az angolok expedícióját. Viszontagságos hajózás után, 1578. június 20-án kötöttek ki a mai Argentína területén található San Julian öbölben.
Az Atlanti-óceán áthajózás közben két vitorlásuk is elpusztult.
A San Julian-öbölben tartott pihenő során szembesültek azzal, hogy – állapota miatt -, a vezérhajó sem alkalmas a továbbhajózásra. Drake úgy döntött, hogy a telet a védett öbölben fogják eltölteni.
Itt ültek törvényt az Atlanti-óceán átkelése közben lázadást szító, – és boszorkánysággal is megvádolt – Thomas Daughty nemesúr felett. Érdekes történelmi egybeesés, hogy bő fél évszázaddal korábban, Ferdinánd Magellán szintén a San Julian-öbölben végeztette ki flottájának két ellenszegülő kapitányát. A három egységre olvadt flotta, Magellán útvonalát követve halad tovább dél felé.
A használhatatlansága miatt még a San Julian-öbölben felgyújtott vezérhajó helyett,
Drake a „Pelican” háromárbocos galleont tette meg zászlóshajójává.
A hajót pártfogója, Sir Charles Hatton tiszteletére, Golden Hind névre keresztelte át. ( Sir Hatton nemesi címerében szerepelt. a „hind” azaz a szarvasünő figurája)
Csakhogy legyen némi fogalmunk, milyen kihívásokkal kellett szembenézniük az angol felfedezőknek az óceánok átkelése alatt, érdemes jobban szemügyre vennünk Drake vezérhajóját, a Golden Hind-ot.
A kor óceánjáró típusa, a galleon háromárbocos nem volt valami nagy hajó.
A vitorlás törzse alig 31 méter hosszú, szélessége pedig 6,1 méter volt a korabeli leírások szerint.
Ezen élt évekig összezárva a 60 – 70 fő körüli legénység. Az árbocokra kifeszített hat vitorla kedvező szélben legfeljebb 8 csomós ( 15 km/órás) maximális sebesség elérését tette lehetővé a 130 tonna vízkiszorítású hajó számára. A „tavernában” a vitorlás ütegállásaiban 22 ágyú tüze gondoskodott a védelemről, vagy – még inkább – a gyűlölt spanyol hajók megtámadásáról.
Drake – miután elérték az alattomos zátonyai miatt roppant veszélyes hajózási útvonalnak számító keskeny Magellán-szorost, – a Csendes-óceánra történő átkelés előtt tovább hajózott a teljesen ismeretlen Tűzföld partjai mentén.
Drake fedezte fel, hogy a „Tierra del Fuego” keskeny fokban végződik,
és nem biztosít semmiféle összeköttetést a csak feltételezett titokzatos déli kontinenssel, a „Terra Australis-szal.
Mégsem itt, a Horn-fok és az Antarktisz között húzódó és később róla elnevezett Drake-átjárón, hanem a Magellán-szoroson kelt át a Csendes-óceánra.
Peru partjainál több sikeres rajtaütés eredményeként, mesés kincseket zsákmányoltak a póruljárt spanyol aranygályák fedélzetéről.
Drake nem volt rest, maroknyi csapatával partra szállt Limában,
ahol a spanyol kormányzó palotáján kívül még az arany és ezüst kegytárgyakban bővelkedő székesegyházat is kifosztotta.
Az arany és ezüstszobrok, kandeláberek eltulajdonításának természetesen megvolt a stabil „ideológiai háttere”, hiszen az amúgy istenfélő anglikán kalózok könnyű szívvel rakták zsákokba a „pápista bálványozás” eme istentelen relikviáit.
Az addig teljesen biztonságosnak hitt pacifikus dél-amerikai partvidék fosztogatásának híre természetesen eljutott a madridi királyi udvarba is.
Amikor Drake 1579. március 1-én, Ecuador partjai előtt elfogta a 6 tonnányi színarannyal megrakott Nustera Senora de la Concepcion-t, a térségből érkező sokadik rossz hír hallatára II. Fülöp éktelen haragra gerjedt, és elképesztő összegű, 20.000 dukátos (mai árfolyamon számítva kb. 8 millió US dollár) vérdíjat tűzött ki a pimasz angol kalózkapitány fejére.
Miután a vadonatúj építésű, 1000 tonnás Cacafugeo (Tűzköpő) 100 ágyús kincses gályát is sikeresen kifosztották, Drake és legénysége északnak fordult.
Drake fedezte fel Brit Columbia partvidékét és Alaszkát.
A legendás észak-nyugati átjárót – a küldetés egyik titkos célját – azonban nem sikerül megtalálniuk.
Nyugatnak fordulva, és a Csendes-óceán több hónapig tartó, kalandokban bővelkedő áthajózása után a Golden Hind elérte az indonéz Malakka-szigetcsoportot. A különböző viszontagságok és hányattatások után, az egykor hat egységből álló flotta utolsó mohikánja, a Golden Hind egyedül vágott neki az Indiai-óceánnak, hogy megkezdje hosszan tartó útját hazafelé.
Sikeresen megkerülték a vad viharairól hírhedt Jóreménység-fokát, és 1580. július 22-én megpillantották a nyugat-afrikai Sierra Leone partjait. További két hónapba telt, amíg végül szeptember 26-án megtörtént a csoda, és az elveszettnek hitt Drake-flotta zászlóshajója, 56 túlélővel a fedélzetén, végül befutott Plymouth kikötőjébe.
A királynő a Földet másodszor megkerülő, gazdag kincsekkel megrakva és értékes felfedezések birtokában hazatért,
nemzeti hősként ünnepelt kapitányt érdemei elismeréséül hajója fedélzetén lovaggá ütötte, és nemesi rangra emelte.
A lóvá tett és bosszút forraló Fülöp viszont 1585-ben – nem kis részben Drake fricskái miatt -, kirobbantotta a spanyol-angol tengeri háborút. De ez már egy másik történet.