Mit tenne, ha elfelejtene felejteni?

A MEMO című, októberben megjelenő film egy hipermnéziás ember problémáit mutatja be

Hosszú évtizedekig kutatták, hogyan lehet kiiktatni a felejtést a tudatunkból - aztán rájöttek, hogy valójában többet ártanánk, mint használnánk, ha megakadályoznánk, hogy az agyunk szelektálja és csoportosítsa az információkat. De mi történne, ha tényleg képtelenek lennénk felejteni? Hogyan birkózik meg a memóriánk a technológiai fejlődés előretörésével? Hogyan nyomjuk el a nemkívánatos emlékeket? Hogyan képzeljük el a jövőnket, ha nem emlékszünk a múltunkra? Ezekről, a hamarosan megjelenő MEMO című, hipermnéziával foglalkozó magyar filmről és a vasárnap induló International Conference on Memory memóriakonferenciáról beszélgettünk Racsmány Mihály pszichológussal, az MTA Nemzeti Agykutatási Programjának kutatócsoport-vezetőjével.

Nem tudják kiemelni, mi a fontos, és mi az elhagyható?

Igen, nincs szükségük semmilyen szervezésre, mert rendelkezésükre áll az összes információ. Ahhoz, hogy az emlékezet betöltse a funkcióját, nem így kell működnie.

Miért ilyen nehéz kutatni az ilyen alul- és túlműködéseket?

Egyrészt nem lehet csak önmagában az emlékezettel foglalkozni. Megismerő rendszerünk egymással kapcsolatban álló, számos bonyolult rendszernek az összessége. Egy kutatásban valahogy állandón kellene tartanunk az összes változót azon kívül, amit éppen vizsgálni szeretnénk, és ez borzasztó nehéz. Ha túl jól sikerül, akkor steril lesz a kutatási kérdés, mert olyan környezetet teremtünk egy adott személy számára, ahol ugyan meg tudunk vizsgálni egy adott jelenséget, ami viszont a valós életben valószínűleg nem így működik.

A pszichológiai kísérleteknél nehéz a vizsgált attribútumon kívül mindent állandón tartani (illusztráció) Forrás: Flickr / Daniel Bagel

Elég nehéz kutatási terület ez, de azért elég sok eredményt hoz. Itt van például az ICOM6 konferencia, ahol jól látszik majd, hogy elég sok területen nagy áttöréseket érünk el. Sokkal többet tudunk például az idegrendszer vagy az önéletrajzi emlékezet működéséről most, mint néhány évtizeddel ezelőtt.

Az önéletrajzi emlékezet pontosan mit takar?

A saját életünk élményeire történő emlékezést jelenti. Az az igazán érdekes aspektusa egyébként, hogy ezek az emlékek javarészt tudástartalmakból állnak, azaz nem igazi emlékek abban az értelemben, hogy egy emlék azért valamilyen szinten vizuális, szenzoros kontextuális információt jelent.

Ha most megkérném önt, hogy idézzen fel egy gyerekkori emléket, akkor annak legalább 80-90 százaléka olyan dolog lenne, amire nem emlékszik, hanem amit igazából csak tud – azért, mert elmondták, vagy azért, mert tudja, hogy abban az életkorban éppen akkor minek kellett történnie.

A gyerekkori emlékeink nagy része adatokból áll, és nem valós, megtörtént eseményekből Forrás: Flickr / Mark Kirchner

Éppen ezért nem túl jó megközelítés az, ha úgy próbáljuk vizsgálni a patológiában szenvedő embereket (azaz azokat, akik bizonyos élethelyzetekre nem emlékeznek), hogy pusztán csak a rekonstruktív emlékezeti problémáit figyeljük. Ez egy elég bonyolult hierarchikus rendszer, és úgy tűnik, hogy a saját életünkkel kapcsolatos emlékeinket általában az éppen aktuális céljaink szervezték meg. Ezek az emlékek attól függően jönnek létre, hogy éppen kivel voltam kapcsolatban, milyen háziállatom volt, mit szerettem volna csinálni az életemmel. Általános eseménysémák vannak a fejünkben, amelyeket meghatározott idegrendszeri hálózatok biztosítanak a számunkra.

Ahhoz, hogy visszaemlékezzem mondjuk arra, hogy a barátnőmmel elmentünk egy étterembe,

nem kell a konkrét eseményekre gondolnom, nagyjából tudom, mi történhetett:

leültünk, kaptunk egy étlapot, rendeltünk – ezek olyan forgatókönyvek a fejünkben, amelyek el vannak tárolva és az egyedi emlékeket ezek hátterén alkotjuk meg.

Lehet, hogy amiről úgy gondolom, hogy emlékszem, az nem is úgy történt valójában, csak egy jól begyakorolt sémára húzom rá a történéseket?

Így van. Az emlékek nagyon pontatlanok. Az emlékezeti rendszernek nem az a funkciója, hogy precíz filmfelvételeket tároljon a múltunkból. Ugyanazok az idegrendszeri hálózatokat, amelyek azért felelősek, hogy az egyedi emlékeket, eseményeket valamilyen módon leképezzük, és az előhívásnál elérjük, arra is használjuk, hogy a jövőbeli eseményeket is el tudjuk képzelni. Tehát ha én most megkérdezem, hogy mit fog csinálni a jövő héten, akkor nagyon részletes eseményeket fog elmondani nekem – és ugyanaz a hálózat fog a háttérben működni, mintha azt idézné fel, mit csinált az előző héten. Ha valakinél megsérül ez a folyamat, akkor nem csak a múltjából nem tud felidézni részleteket, de a jövőjét is nehéz elképzelnie.

Erre mondta azt egy nagyon híres kutató, Endel Tulving, hogy ez egy olyan mentális időutazás, amelyet az emlékezeti rendszer tesz lehetővé számunkra. Segítségével vissza tudunk menni a múltba, és ugyanúgy előre a jövőbe is, de

ha elromlik a rendszer, akkor a jelenbe leszünk bezárva.

Hosszú távú, részletes terveket nem tudunk többé elmondani. Egy amnéziás személy nagyon leegyszerűsített dolgokat tud mondani az életéből – hogy dolgozott, és volt egy felesége-, de körülbelül ennyi.

Ez is inkább adat, mint felidézett emlék.

Igen, inkább adat, inkább tudás, mint emlékezés. Ha olyan részleteket kérdeznénk, hogy milyen volt a felesége szeme színe, vagy kik voltak a kollégái, azt nem tudná elmondani. Ezen részletek elképzelése sem megy, mert a hálózat nem működik megfelelően.

Az emlékeink nagy része nem valódi emlék, csak olyan tények összessége, amelyekről tudjuk, hogy valószínűleg így történtek Forrás: Flickr / Cristian Ungureanu

Ez azért is izgalmas, mert ennek megértése után vizsgálhatjuk, mi történik, ha valakit egy trauma ér. Mondjuk, egy háborús övezetből érkező vagy egy autóbalesetet átélt személynél hogyan működik az emlékezet. Két dolog szokta őket jellemezni: egyrészt az adott esetre vonatkozó amnézia, másrészt nagyon élénk, flashback-szerű, jelenként megélt visszaemlékezések. Csak akkor tudunk rájönni, hogyan avatkozhatunk bele ebbe a rendszerbe, ha tényleg megértjük a működését és a mögötte lévő idegrendszeri folyamatokat.

Mennyit tudunk arról, mi zajlik le ilyen trauma esetében az agyban?

Most már nagyon sokat, rengetegen vizsgálták például, hogy az idegrendszer hogyan képes blokkolni bizonyos információkat annak a függvényében, hogy éppen mi az aktuálisan kiszorítandó hívóinger. Egyre inkább kibontakozik az a kép, hogy hogyan is végzi az idegrendszerünk ezt a műveletet.

Ezt tudjuk akaratlagosan is befolyásolni?

Hogyne, pontosan ilyen kísérleti paradigmák léteznek. Ez az irányított felejtés, vagy gondolatelnyomás. Ezért hasonló hálózatok felelősek, mint a kontrollált viselkedésért. Kontroll alatt azt értjük, hogy az idegrendszerünk valamilyen célnak megfelelően felügyeli és módosítja a begyakorolt viselkedési sémákat. Ilyen például a vezetés: ahhoz nem kell figyelmi kontroll, hogy használjuk a pedálokat, a kormányt vagy a sebváltót.

De ha valami rendkívüli esemény történik, ami nem megoldható ezekkel az automatikus sémákkal, akkor a figyelmi kontroll átveszi az irányítást, és annak érdekében, hogy a célállapothoz (mondjuk egy baleset elkerüléséhez) közelebb kerüljünk, módosítjuk a viselkedésünket, vagyis elrántjuk a kormányt, vagy fékezünk, és ilyenkor nem szívesen bonyolódunk összetett társalgásba az utasunkkal. Így működik ez a rendszer: ha egy eseményt el akarunk felejteni, akkor az idegrendszer eléri, hogy gátlás alá kerüljön, blokkolódjon egy-egy reprezentáció, ami megzavarná a kiegyensúlyozott működését az egész rendszernek.

Ma már egyre többet tudunk arról, mi történik egy nagyobb trauma esetén a memóriánkkal Forrás: Dreamstime

Nekem ebből úgy tűnik, hogy felejteni valójában nem igazán tudunk, csak mélyebbre kerülnek az emlékek, és nehezebben hívjuk őket elő.

Ennél azért bonyolultabb a dolog. Amikor azt mondja, hogy semmit nem felejtünk el, akkor megint a raktár-metaforát használja. Ebből az következik, hogy egyébként az emlékek vannak valahol –

csakhogy az emlékek nincsenek sehol.

Ettől nagyon nehéz elvonatkoztatni. Az emlékeket mi konstruáljuk meg a létezés folyamatában. Fragmentumok vannak – vizuális, akusztikus, érzékszervi benyomások. Az eseményeknek a szeletei. Valójában, amikor eseményeket nézünk, ezek fel vannak szeletelve az agyunkban, elsősorban annak függvényében, hogy mik a céljaink.

Mi alapján darabolunk fel egy eseményt?

Például ha ezt az egész szituációt fel akarom darabolni, az így néz ki: leültünk, aztán megitta a kávéját. A kávézással az volt a célja, hogy megigya a kávéját. Elkezdtünk beszélgetni, és rögtön megváltozott a célja – ha nekem erre vissza kéne emlékeznem, azt mind eseményszegmensekként tenném. Az egyik szegmens a kávéivás, a másik a beszélgetés. Valójában így emlékszünk. Ha egy videót, egy filmet mutatok valakinek – mondjuk pont a MEMO című filmet -, akkor pontosan meg fogom tudni mondani, hogy hol lesznek ezek a szegmenshatárok. Teljesen más hatása lenne, ha a szegmenshatároknál törölnék bele a képbe, és vennék ki képkockákat, mintha a szegmensek közepén.

Ezek a szegmensek mindenki számára ugyanazok, vagy szubjektíven változnak?

Nyilván vannak egyéni különbségek is. Több kutatás kimutatta, hogy vannak, akik sűrűbben szegmentálnak, mint mások (ők általában jobban is emlékeznek), tehát sokkal részletesebben bontják fel az egyének céljait. Lehet globális és lokális célokat is használni – az a globális cél, hogy most itt találkozunk, akkor egy nagy esemény van a fejemben.

Azok, akik jobban szegmentálják a történéseket, általában jobban is emlékeznek Forrás: AFP

Ezek a szegmensek is okozhatják, hogy részletekre nem igazán emlékszünk?

Így van. Megváltozik az egész célrendszer a fejünkben, ahogy az életünk is változik, ezért egy idő után nagyon sok emléket nem érünk el. Nem emlékszünk az akkori céljainkra, a szervezőelvre, amely alapján létrehoztuk az akkori emlékeket. Az emlék egy dinamikus reprezentáció, azaz tartalmazza a szervezőelvet is, azt, hogy mi miért kapcsolódik egymással össze. Ha ezt elveszítjük, akkor olyan,

mintha egy olyan könyvtárban lennénk, ahonnan eltűnt a katalógus.

Véletlenül rátalálhatok egy-egy könyvre, de nem fogom tudni, hogy mi alapján került oda. Ez egy véletlen találat, és nem egy generált, konstruktív folyamat eredménye.

Mi a helyzet azzal, amikor szándékosan akarunk valamiféle elnyomott emléket felidézni? Mondjuk hipnózis során, amikor elfeledettnek hitt emlékek törnek elő – ez mennyire hiteles?

Amikor emlékről beszélünk, annak nem feltétlenül kritériuma az, hogy valódi eseményről beszéljünk. A hipnózison átesett személy, akivel felidéztetnek egy elfeledettnek hitt emléket, az ezt biztosan emlékként éli meg, de az, hogy ez valóban megtörtént, az legalábbis kétséges.

Ez a hétköznapi emlékeinkkel kapcsolatban is igen nagy százalékban igaz, amit mi specifikus, valós emléknek élünk meg, annak nagy része fabrikáció, nem úgy történt, ahogyan gondoljuk. Ugyanazt a rendszert csapjuk be hipnózissal, amit akkor használunk, ha a jövőbeli eseményeket akarjuk elképzelni. Gyakorlatilag generáltatunk eseményeket magunkkal, a kontrollrendszerünk működése pedig csökken. Ennek a rendszernek nem csak a célok kijelölése a feladata, hanem az is, hogy ellenőrizze, hogy egy előhívott információ milyen valószínűséggel valós. Ez a rendszer hipnózisban gyengén működik, és előfordul az, hogy elképzelt események is átcsúsznak azon a szűrőn, ami eddig hatékonyabban működött.

Hipnózis során átalában hamis, vagy csak félig valós emlékeket konstruál az agyunk, mert a kontroll-rendszer működése gyengül Forrás: Thinkstock

Mennyire befolyásolja az emlékezőképességünket az, hogy a technológiai fejlődés miatt egyre kevesebb dolgot kell fejben tartanunk? Mindenre ott az internet, kiguglizhatunk bármit, sokkal kevesebb tárgyi tudásra van szükségünk, mint korábban.

Az emlékezet egy adaptív rendszer, ahhoz a környezethez alkalmazkodik, amiben éppen használjuk. Úgyhogy emiatt én nagyon nem aggódnék. Megint egy rossz metaforából indulunk ki: amikor azt mondjuk, hogy az emlékezetünk elromlik, arra gondolunk, hogy az emlékezetnek az a feladata, hogy jó sok mindent tároljon. Pedig nem így van. Az a feladata, hogy hatékonyan legyen képes konstruálni bizonyos helyzetekben információkat, és lehetőleg éppen aktuális céljainknak és feladatainknak megfelelően. Rengeteg adaptív feladata van a tájékozódásban, a téri emlékezetben, ezeket mind használjuk ugyanúgy.

Tehát az, hogy nem kell a fejünkben tartanunk annyi információt, memória szempontjából nem számít.

Nem számít, miért számítana? A memóriakutatás egyik legfontosabb eredménye az, hogy tudjuk, a tanulás is úgy működik, hogy újra és újra előhívjuk magunkban az információkat, nem pedig megtanuljuk. A számítógép és a mobiltelefon ott van, tudunk keresni vele bármit, de akkor is hívóingereket kell, hogy generáljunk, használnunk kell valamilyen módon a rendszert, össze kell kapcsolnunk a különböző információkat.

Az emlékezetnek soha nem az iskolai tanulás volt az elsődleges szerepe,

az is nagyon fontos, hogy mi történik például amikor mi most beszélgetünk. Rengeteg információ cserélődik közöttünk, amit mondjuk önnek a beszélgetés folyamán fejben kell tartania, és össze kell kapcsolnia a hosszú távú emlékezetéből előhívott információkkal. Hiába van ott a mobiltelefonja a kezében, nem működne a beszélgetés közöttünk, ha nem használná a memóriáját. Tehát én úgy gondolom, hogy az emlékezeti rendszernek semmi baja nem lesz attól, hogy használunk egy csomó eszközt, és azokat valamilyen módon beépítjük ennek a rendszernek a működésébe.

A tanulási készségünkbe sem zavar bele?

Az elmúlt évek egyik legizgalmasabb kutatási eredménye az volt, hogy ahogyan hagyományosan tanulunk, az sokkal kevésbé hatékony a hosszú távú információmegtartásban, mintha semmi mást nem csinálnánk, csak egyszer-kétszer átolvasnánk az anyagot, majd teszteket töltenénk ki, azaz újra előhívnánk az információkat.

A hagyományos tanulás valójában nem olyan hatékony, mint ahogy gondoljuk Forrás: AFP

Az emlékezeti előhívás, úgy tűnik, sokkal hatékonyabban fejleszti a tanulást, mintha újra és újra bebifláznánk az információkat. És ebben a mai kommunikációs eszközök, a számítógép, a mobil, a különböző appok, rendkívül sokat segíthetnek. Ezt úgy hívjuk, hogy teszthatás – maga a teszt nem arra szolgál, hogy megnézzük, mennyire jól tanultuk meg a dolgokat, hanem az maga a tanulás.

Mi a helyzet azokkal a játékokkal és appokkal, amelyek a memória fejlesztésére jönnek létre, vagy amelyek a memóriasérült embereknek készülnek terápiás célokból?

Érdemes kettéválasztani az egészet. Rengeteg olyan app van, ami valójában csak egy játék – az, hogy ezeknek van-e valójában memóriafejlesztő hatásuk, azt ma még nem tudjuk. Persze arra sincs, hogy nem fejlesztenék a memóriát, úgyhogy ez egy nagyon érdekes tudományos kérdés. Számos idegtudományi kutató intézetnek fenn van a honlapján egy deklaráció, amely erről szól, ezt az hívta életre, mert több fejlesztő már kész tényként közli azt, hogy a saját appja memóriajavító hatású.

Egyelőre senki nem tudja bizonyítani, hogy amit elad, az használ is valamit.

Könnyen lehet, hogy az újabb és újabb tudományos eredmények áttörést hoznak majd itt is.

Ha nem ezekkel az appokkal, mivel edzhetjük a memóriánkat?

Nem feltétlenül az edzés szót használnám, mert nem arról van szó, hogy egy képességünket növelni kellene. Sokkal inkább egy adott tanulási folyamatot, egy információ elsajátítását kell hatékonyabbá tennünk. Nem úgy kell fejlesztenünk, mint az izomerőt. Meg kell tanulnunk olyan technikákat, olyan információszervezési módszereket, amelyek segítik egy adott specifikus információ eltanulását. Például az ismételt előhívás és tesztelés – ha meghatározott ütemben, módon és mennyiségben tesszük (személytől és információtól függően), akkor nagyon lényeges hosszú távú tanulást fogunk elérni. Kellenek ilyen oktatási programok, amelyek ezt szisztematikusan beépítik a rendszerükbe.

Van olyan helyszín, ahol ezekkel már foglalkoznak?

Hogyne, az Egyesült Államokban ez nagyon nagy kutatási ág, és olyan oktatási programokat hoznak létre, ahol ezek a tudományos kutatási eredmények beleépülnek. Egyre több információ jut ezzel kapcsolatban a birtokunkba, hiszen ez egy fontos kutatási terület, csak jobb lenne, ha sokkal nagyobb interakció lenne az elméleti kutatás és a gyakorlat között. A pedagógiai alkalmazásba át kell, hogy kerüljön az emlékezet kutatások eredménye.