A közbeszédben azt a személyt szokás az ördög ügyvédjeként emlegetni, aki egy általánosan elfogadott normát megkérdőjelezve, azzal szemben álló véleményt képvisel. Az „advocat diaboli", azaz az ördög ügyvédje elnevezés még a középkorból származik.
A szentté avatási eljárásban a promoto fideli, azaz a hit támogatója titulust viselő egyházfiknak, népszerűbb nevén az ördög ügyvédjeinek volt a feladatuk,
hogy szkeptikusan viszonyuljanak a szentté avatásához szükséges és a jelölt személyéhez kötött csodatételekhez,
megpróbálva ellentmondást találni az ezeket alátámasztó bizonyítékok között.
Az „advocatus diaboli" tisztségét hivatalosan V. Sixtus pápa vezette be a kánonjogba, 1587-ben.
Az ősegyházban a kereszténység megszületésétől kezdve nagy tisztelet övezte a Jézushoz legközelebb álló személyeket, így elsősorban édesanyját, Szűz Máriát, valamint nevelőapját, Szent Józsefet, továbbá másod-unokatestvérét, Keresztelő Szent Jánost, valamint első követőit, az apostolokat.
Az ókeresztényeket Néró uralkodása alatt Kr.u. 66-ban érte az első jelentősebb üldözés.
A katakombákba visszaszorult ősegyházban ekkortól vált szokássá a hitükért életüket áldozó mártírok szentként való tisztelete, ami még mindenféle hivatalos egyházi eljárás nélküli, a hívek igénye által életre hívott kultusz volt.
Constantinus és Licinius császárok 313-as milánói ediktuma megszüntette a keresztényüldözést, és a kereszténységet bevett vallásként ismerte el. Az üldözés megszűnése után és a kereszténység viharos térnyerésének idején, a 4. században alakult ki az a szokás, hogy olyan személyeket is elkezdtek szentként tisztelni, akik nem a vértanúsággal, hanem példamutató életvitelükkel tettek tanúbizonyságot keresztény hitükről.
Hivatalosan először az V. karthágói zsinat foglalkozott a szentek tiszteletének kérdésével, 401-ben.
Csak a 11. században, az úgynevezett reformpápaság idején kerültek a legfontosabb egyházügyi döntések, így a szentté avatás kérdése is Róma püspöke, a pápa kizárólagos illetékességébe.
Ugyanebből az évszázadból való az első ismert szentté avatási eljárásról készült jegyzőkönyv is.
Az 1088-ban pápává választott II. Orbán volt az első egyházfejedelem, aki konkrét formai kritériumokat, így többek között tanúvallomásokat és többségi zsinati elismerést is megkövetelt ahhoz, hogy valakit a szentek sorába avassanak.
A 12. században, az 1159 és 1181 között Szent Péter trónusán ülő III. Sándor pápa tett először különbséget a szentek (sanctus) és a boldogok (beatus) között.
Véglegesen az 1215-ben megtartott IV. lateráni zsinat tette pápai privilégiummá a szenttéavatást, ám még több mint négy évszázadot kellett várni a processzus pontos kánonjogi szabályozására.
Az ördög ügyvédje elnevezés a 16. század első évtizedeitől vált általánossá a kanonizációs eljárási dokumentumokban. Az a jegyzőkönyv, amely elsőként említi meg ezt a hivatalt , az 1513-ban megválasztott X. Leó, a firenzei Medici családból származó híres-hírhedt reneszánsz pápa pontifikátusának idejéből származik.
Az advocat diaboli tisztségét V. Sixtus pápa tette a szentté avatási per elválaszthatatlan hivatalává,
a processzust részleteiben, és kisebb változtatásokat leszámítva mind a mai napig érvényesen pedig VIII. Orbán pápa szabályozta, a 17. század első felében.
A szentté avatást bárki kezdeményezheti,
az elhunyt személy halála szerint illetékes egyházmegye főpásztoránál, feltéve, hogy a jelölt már legalább öt éve meghalt. A processzus jelenleg két részből áll. A területileg illetékes megyés püspök vagy érsek mielőtt elindítaná az eljárást, köteles meggyőződni arról, hogy a jelölt életszentségének vagy mártíromságának ténye valóban elterjedt-e a hívek körében.
A szentté avatási eljárás egyházmegyei szakaszában minden bizonyítékot össze kell gyűjteni az elhunyt életútjáról, ha már rég meghalt személyről van szó, akkor pedig a fellelhető történeti forrásokat. A közelmúltban elhunyt személynél legalább 30-35 tanú vallomását kell rögzíteni egy rendkívül részletes, 100 kérdésből álló kérőív alapján.
Vértanúknál nem, viszont más szentté avatni kívánt személynél legalább egy csodás esemény, például gyógyulás bizonyítása is szükséges.
A szentté avatási processzus fontos szereplője a „promotor iustitiae", az egyházi ügyész, aki az eljárás egyházi jog szerinti lefolytatásának törvényességét felügyeli.
A másik kulcsszereplő az „ördög ügyvédje"
aki arra koncentrál, hogy az eljárásban véletlenül se sikkadjanak el azok a körülmények, amelyek a jelölt szentté nyilvánítása ellen szólhatnak.
Amikor helyi szinten minden bizonyítékot megvizsgáltak, a vizsgálat anyagát ünnepélyesen lepecsételik, és a tetemesre hízott iratcsomót az egyházmegye főpásztora felterjeszti a Szentszékhez, Rómába.
A Vatikánban apró részletekbe menően felülvizsgálják az egyházmegyei eljárást,
és ha az mindenben megfelelt a kánonjogi előírásoknak, az összefoglalót, az úgynevezett positiot felterjesztik a kongregáció bíborosaihoz.
Ha az életszentsége alapján akarnak valakit szentté avatni, a kongregáció bíboros prefektusa a pápa elé terjeszti az ügyet, aki mint egyetlen és megfellebbezhetetlen bíró hozza meg végső döntését az illető személy boldoggá avatásáról.
Ezt követően legalább még egy csoda tényét kell igazolni
a boldoggá avatott személyével kapcsolatban ahhoz, hogy a pápa szentként is elismerje. A hitéért vértanúságot szenvedett jelöltnél nincs szükség erre, ő boldoggá nyilvánítás nélkül is szentté avatható.