Legtöbben úgy gondolják, hogy a hazai pókfajok legméretesebb képviselői az erdőkben, ligetes élőhelyeken, de az emberi lakókörnyezetben is „letáborozó", és a potroh jellegzetes mintázata után keresztespóknak (Araneus sp.) elnevezett ízeltlábúak.
Ez azonban nem így van. A hazai keresztespók fajok közül az óriás-keresztespókot (Araneus grossus)
csak a testtömege alapján tekinthetjük a Kárpát-medence legnagyobb pókfajának.
Ennek a mediterrán eredetű fajnak a Kárpát-medence a legészakabbi elterjedési területe, ám az 1,1 legfeljebb 2,5 cm testhosszúságú ízeltlábú méretei messze elmaradnak hazánk valódi pókfejedelmének méreteitől.
Kolosváry Gábor akadémikus, a Kárpát-medence pókfajainak nemzetközileg elismert szaktekintélye Magyarország legnagyobb pókaszabásúját, a farkaspókfélék családjába (Lycosidae) tartozó szongáriai cselőpókot (Lycosa singoriensis) a Természet című szakfolyóiratban 1931-ben publikált tanulmányában
csak úgy emlegette, hogy „a mi madárpókunk."
A híres zoológus ezzel a szemléletes hasonlattal kívánt arra utalni, hogy a szongáriai cselőpók, vagy más nevén az orosz tarantella Magyarország legméretesebb pókfaja.
A szongáriai cselőpók eredete a távoli, keleti sztyeppékre nyúlik vissza.
Eredeti élőhelyét az Altáj környéki félsivatagos vidékek alkotják,
és Magyarországot tekinthetjük a faj legnyugatabbi elterjedési területének. Tehát ha a miénk is, eredete miatt nyugodtan tekinthetjük egzotikus fajnak ezt a hazai pókok világán belül tekintélyt parancsoló testméretekkel rendelkező csáprágós ízeltlábút.
A keresztespókoknál karcsúbb, megnyúltabb testformával rendelkező szongáriai cselőpók törzse a fejtől a potroh végéig eléri a 4 centimétert,
a kiterjesztett lábaival együtt viszont az átmérője 10 centiméter, ami már egy gyerektenyér méretének felel meg.
Amíg keresztespókokkal akár az otthonunkban is találkozhatunk, addig a szongáriai cselőpók megpillantásához kisebb felfedezőutat kell összeszerveznünk.
Hazánk legnagyobb pókja elsősorban az Alföld és a Duna-Tisza-köze homokos szikes pusztáin fordul elő, ahol a talajba mélyített függőleges lyukakban húzza meg magát, és ahonnan főleg alkonyatkor mászik elő vadászni.
A szongáriai cselőpók barna vagy szürke alapszínű, de előfordulnak vöröses színárnyalatú példányok is.
Feltűnőek e faj hatalmas és világosabb színű félelmetes csáprágói, amelyekkel az áldozatait elejti.
Meglehetősen mély, 30-40 cm-re lenyúló járatokat ás a talajba, és igen gyakran a lyuk végén lapulva les a zsákmányára, amelyet villámgyors lerohanással ejt el.
A járatok falát finomszövésű hálóval béleli ki,
ezek azonban szemben más fajokkal, sohasem fogóhálók. Ha a cselőpók elhagyja a járatát, akkor a szavannák nagymacskáihoz hasonlóan óvatos becserkészéssel, majd sebes rávetődéssel ejti el zsákmányállatait.
Ha kell, gyorsan futva, sőt nagyokat ugorva üldözi a menekülő áldozatot,
amelyet a csáprágóival ragad meg, illetve a zsákmány testébe fecskendezett méreggel bénít le. A nősténypókok a lakójárataikban rakják le petéiket, és ilyenkor le is zárják a lyuk bejáratát, hogy védve legyenek kicsinyeik, amelyeket az anya első vedlésükig az utótestén, azaz a „hátán" hordozza.
A szongáriai cselőpókot semmiféleképpen sem ajánlott megfogni,
elsősorban azért, mert Magyarországon védett fajnak számít, de ha valakinek ez nem lenne elég, a marása rendkívül kellemetlen és fájdalmas, leginkább a lódarázs csípésére emlékeztet.
A marást követő tünetek a rövid időn belül fellépő émelygés és heves szívdobogás.
A szongáriai cselőpók mérgében , amely különböző fehérjék keveréke, a szívösszehúzódások erejét fokozó vegyület is található. Tehát legnagyobb hazai pókfajunkra is igaz a természetjárók első számú bölcsessége, miszerint mindent a szemnek, és semmit a kéznek!