A magyar pártvezetés először 1972. február 11-én, Kádár János moszkvai látogatásán kapott hivatalos fejmosását a Kreml uraitól (pontosabban elvtársaitól) az 1968. január elsején életbe léptetett reformcsomag, az új gazdasági mechanizmus miatt.
A magyar reformkísérlet az úgynevezett szocialista piacgazdálkodás megteremtését tűzte ki céljául,
a korábbi rendkívül merev központi tervutasításos rendszer lebontásával, és a részleges vállalati önállóság megteremtésével.
Az új mechanizmussal
a pluralizmus bizonyos csírái is megjelentek a magyar jogrendben
valamint – akkori terminológiával élve – a népgazdaságban is, egyenjogúvá téve az állami, a szövetkezeti, valamint a mezőgazdasági egyéni kisgazdaságok, továbbá a kisipar, illetve a magánkereskedelem tulajdonformáit.
Az 1963-tól kibontakozó konszolidáció a Rákosi-diktatúra és az 1956 utáni megtorlások fojtogató légköréhez képest
már-már szabadságnak tűnt a kádári puha diktatúrával kiegyező lakosság számára,
ami a fogyasztás és az életszínvonal növekedésével együtt az 1960-as évek legvégére valóságos paradicsomi viszonyokat teremtett Magyarországon a „szocialista tábor" többi országához képest.
De a 60-as évek másfajta változásokat is hoztak.
Az 1968-as prágai tavasz eseményei súlyosan frusztrálták az SZKP vezetését és Leonyid Iljics Brezsnyevet, aki elődje, Nyikita Szergejevics Hruscsov 1964-ben történt puccsszerű eltávolítása után leplezetlen konzervatív fordulatba kezdett.
Prága után mindenfajta reform roppant gyanússá vált a Kreml számára.
Emiatt az 1968. január elsejével bevezetett magyar reformcsomag már kezdettől fogva súlyos gyanakvást keltett Moszkvában.
Ez a gyanakvás csak tovább fokozódott a prágai tavasz kibontakozása, majd Alexander Dubcek reformtörekvéseinek fegyveres erővel történt meghiúsítása után.
Kádár János 1972. február 11-i moszkvai látogatásán Leonyid Iljics Brezsnyev nyíltan kérdőre vonta az MSZMP első emberét a gazdasági reformok, illetve azok „aggasztó következményei" miatt.
Brezsnyev ugyanis veszélyes precedenst látott a magyar gazdasági reformban,
annak ellenére, hogy a Dubcek-féle csehszlovák kísérlettel szemben - amely a gazdasági reformokkal párhuzamosan politikai fordulat végrehajtásában is gondolkodott - a magyar pártvezetés számára mindenfajta politikai reform tabutémának számított.
Az 1972. február 11-i hivatalos vizit alkalmával lefolytatott tárgyalások, valamint a díszebéd is
lényegében Brezsnyev egyoldalú vádbeszéde, kirohanása volt a magyar gazdasági reformtörekvések ellen.
Az SZKP főtitkára élesen kikelt a „veszélyes jobboldali elhajlások, a kulturális élet kispolgári nézetei", valamint az úgynevezett kistőkés viszonyok visszaállítása ellen a mezőgazdaságban.
Brezsnyev számon kérte a „szocialista társadalmi igazságosság" érvényesülését,
valamint kifogásolta az „éberség" lankadását is,
amelyek súlyosan fenyegetik a „testvéri Magyarország" társadalmi fejlődését.
Brezsnyev rendkívül tájékozott volt az összes magyarországi kérdésben,
még a pártvezetők egymás közti bizalmas megbeszéléseiről is pontos információkkal rendelkezett,
olyan, az MSZMP Központi Bizottságában ülő élesen reformellenes kádereknek, mint például Gáspár Sándornak, a SZOT (Szakszervezetek Országos Tanácsa) elnökének köszönhetően, akik minden részletről tájékoztatták a „moszkvai elvtársakat".
A Kremlben zajló tárgyalásokról készített egykorú bizalmas feljegyzés szerint
Kádár nyugodt szenvtelenséggel tűrte Brezsnyev haragos fejmosását.
A szovjet pártfőtitkár felvetéseiből néhányat kapásból elutasított, a nyitva maradt kérdésekkel kapcsolatosan pedig megígérte a problémák kivizsgálását és szükség szerinti korrigálását.
Az MSZMP KB novemberi ülésén ennek jegyében kompromisszumos megoldás született, és a reformok további kiterjesztését - amit az új mechanizmus atyjaiként számon tartott Nyers Rezső, Bognár József, valamint Fock Jenő javasoltak - egyelőre levették a napirendről.
A szovjet pártvezetés azonban továbbra sem volt elégedett a magyarországi fejleményekkel,
ezért is került sor Brezsnyev váratlanságában fenyegető tököli villámlátogatására
1972. november 27-én. Leonyid Iljics Brezsnyev számára azzal telt be végleg a pohár, hogy az MSZMP KB novemberi határozata ellenére folytatódott a vita az 1968-as új gazdasági mechanizmus továbbfejlesztéséről.
A reformközgazdászok, többek között Bognár József akadémikus,
valamint az MSZMP Központi Bizottságának az új gazdasági mechanizmus mellett kiálló tagjai,
így különösen a reformot előkészítő bizottság vezetője, Nyers Rezső, valamint rajta kívül Fock Jenő miniszterelnök, Aczél György, Ajtai Miklós, továbbá Párdi Imre újabb, a piacgazdasági szemlélet felé nyitó intézkedéseket szorgalmaztak.
Tudni kell, hogy noha az 1960-as 70-es évek viszonylagos jólétét a korabeli közvélemény egységesen Kádár „reformszellemiségének" tudta be,
Kádár János egyáltalán nem számított reformpártinak, mert a pártvezetésen belül a konzervatív vonalat képviselte.
Kádár csak azért tűrte el az 1964-től kibontakozó reformista mozgalmat, mivel jó eszközt látott benne az életszínvonal emelésére, ezen keresztül pedig az általános társadalmi stabilitás biztosításához.
Kádár János számára 1956 legfőbb tanulsága az volt ugyanis, hogy a hőn áhított társadalmi stabilitás, és az 1960-as évek elejétől kibontakozó konszolidáció csak az életszínvonal fokozatos emelésével lesz hosszútávon fenntartható.
Kizárólag azért egyezett bele az 1968-as új gazdasági mechanizmus bevezetésébe,
mert azt nem célnak, hanem eszköznek tekintette a „szocialista társadalmi viszonyok", azaz a politikai rendszer megerősítésében.
Ezt az óvatos nyitást, amely nagyobb hangsúlyt fektetett a szocialista táboron kívüli külgazdasági kapcsolatok kiépítésére is, Moszkva veszélyes elhajlásként értékelte.
Ilyen előzmények után 1972. november 26-án futott be Brezsnyev minden diplomáciai udvariasságot nélkülöző bejelentése a másnapi, rajtaütésszerű látogatásáról. A szovjet pártfőtitkár váratlan és faragatlan bejelentkezése úgy hatott a Jászai Mari téri pártközpontra, mint derült égből a villámcsapás.
Másnap, alighogy Brezsnyev különgépe betont fogott a tököli katonai repülőtér futópályáján, az SZKP főtitkára azonnal magához kérette Kádárt, hogy átadja számára az 1968-as magyar reformfolyamat felfüggesztését követelő szovjet ultimátumot.
Már soha sem fogjuk megtudni, hogy Kádár Jánosnak, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után, a Kreml által felállított budapesti Quisling-kormány egykori fejének vajon eszébe jutott-e Brezsnyev modortalan invitálásról
egy másik, tizenhat évvel korábbi, és szintén Tökölhöz köthető novemberi nap,
amikor a Nagy Imre-kormány honvédelmi miniszterét, Maléter Pált csalták ki a szovjet csapatkivonási tárgyalások folytatásának indokával a tököli katonai légi bázisra, ahonnan először a börtönbe, majd a bitófa alá vezetett az útja.
Természetesen, ha Kádár Jánost már nem is fenyegette olyan veszély mint másfél évtizeddel korábban Malétert, a magyar pártvezető Brezsnyev szokatlanul modortalan betoppanásából pontosan tudhatta, hogy igencsak kellemetlen tárgyalások elébe néz.
Ebben a sejtésében nem is kellett csalatkoznia az MSZMP KB első titkárának. Brezsnyev ugyanis nem sokat kertelt, és rögtön a lényegre tért.
Kádár Tökölre történt megérkezése után azonnal és ingerülten szóvá tette, hogy
Magyarországon továbbra is rossz irányba mennek a dolgok",
annak ellenére, hogy a február 11-i moszkvai tárgyalásokon az SZKP vezetése erre egyszer már nyomatékosan felhívta a „magyar elvtársak" figyelmét.
A szovjet pártfőtitkár azonban nemcsak a februárban megtett kifogásait ismételte meg,
hanem egy konkrét neveket tartalmazó listát nyújtott át Kádárnak,
a névjegyzéken szereplő reformisták haladéktalan elmozdítását követelve.
Kádár nyugodtan átolvasta a listát, majd Brezsnyevhez fordulva a következőket közölte:
Egy név hiányzik még a listáról, az enyém."
A magyar pártvezető természetesen a kialakult nézeteltérés ellenére sem óhajtott tengelyt akasztani a Kremllel, mert ez ellentétes lett volna a meggyőződésével és egész politikai habitusával, ám a szovjetek által követelt irányváltás még így is további két évet vett igénybe.
Nyers Rezsőt és a reformpártiakat elmozdították, az ultrakonzervatívok hangos képviselői, Komócsin Zoltán és Biszku Béla pedig ismét „helyzetbe kerültek". Végül a folyamat betetőzéseként - utolsó vezéráldozatként – a reformot bevezető kormányfőt,
Fock Jenőt váltották le a Minisztertanács éléről, 1975-ben.
Az őt követő, és 12 évig hivatalban maradó Lázár György szürke egyénisége az ekkor kibontakozó, és végül a rendszer összeomlásához vezető „pangás korszakának" egyik jelképévé vált.
A reformok befagyasztása után Kádár vesszőparipája, az életszínvonal emelése
már csak a Magyar Nemzeti Bank nagyhatalmú első elnökhelyettese, Fekete János nevével fémjelzett új pénzügypolitikával, nevezetesen a nyugati piacról felvett, és egyre nagyobb államadósságot generáló hitelpolitikával volt biztosítható.
A mértéktelen eladósodás 1982-re csőd közeli helyzetbe sodorta Magyarországot,
a mentőövet a Nemzetközi Valutaalaphoz történt csatlakozás jelentette, amit a Kreml már nem tudott megakadályozni.
Az 1980-as évekre bebizonyosodott, hogy a szocialista rendszer megreformálhatatlan, és már csak rövid idő kérdése a végső széthullása.