Az 1948-as pártegyesítés után létrejött Magyar Dolgozók Pártja (MDP) kíméletlen harcot hirdetett a „reakció hadállásai" ellen. A történelmi egyházak megtörését célzó hatalmi-adminisztratív intézkedések - mint például a hírhedt Mindszenty-per -, mennyiben tekinthetők az Állami Egyházügyi Hivatal létrehozása előzményeinek? Illetve, melyek voltak az ÁEH felállítását megelőző fontosabb egyházellenes adminisztratív lépések?
Az Országgyűlés 1951. május 18-án fogadta el az Állami Egyházügyi Hivatal felállítását kimondó 1950. évi I. törvényt. Tegyük hozzá, hogy az Országgyűlés ekkor már nem valódi parlamentként, hanem az MDP egyszerű szavazógépeként működött. Az egyházak megtörését célzó hatalmi-adminisztratív intézkedések lényegében már 1945-től tetten érhetők.
Az egyházi birtokok 1945-ben történt elvételével az egyházak - elsősorban a római katolikus egyház - gazdasági önállóságát akarták megrendíteni. 1946-ban mondvacsinált indokkal feloszlatták az egyházi civil szervezetek döntő többségét. 1948-ban az iskolák államosítása együtt járt a hitoktatás akadályozásával.
Már 1945-től elkezdődtek az egyházi személyek ellen indított koncepciós eljárások,
ezek 1948-tól immár a magas rangú vezetőkre is kiterjedtek, e folyamat szimbolikus betetőzése volt a katolikus egyház fejének, Mindszenty József bíborosnak a kirakatpere 1949 elején.
Ugyancsak ide sorolhatjuk a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1950. évi 34. számú törvényerejű rendeletét a szerzetesrendek feloszlatásáról,
amelyet ráadásul különösen kíméletlenül, rajtaütésszerűen hajtottak végre.
Már 1950 nyarán, még e jogszabály hatálybalépése előtt megkezdték a nyugati (osztrák) és déli (jugoszláv) határvidékről a szerzetesek kitelepítését. 1950 augusztusában ezzel összefüggésben kényszerítették ki a katolikus egyház és az állam közötti pártállami ihletésű egyezmény aláírását.
Az egyházi iskolák és szociális intézmények zömének felszámolásával az egyházak hagyományos társadalmi befolyására kívántak csapást mérni, az 1950. augusztus elsején szovjet mintára létrehozott úgynevezett papi békemozgalommal, vagyis a pártállammal mindenben lojális és együttműködő „békepapság" létrehozásával pedig az egyházakon belül, illetve vezetőik között akarták kiélezni az ellentéteket. A Rákosi-rendszer egyházakkal szembeni legkeményebb fellépése - 1948-at leszámítva - tehát 1950-ben történt.
Melyek voltak az Állami Egyházügyi Hivatal legfontosabb feladatai, a szervezet felállítása utáni első, 1951 és 1956 közötti periódusban?
A szovjet blokkban Magyarországon állították fel utoljára a kommunista pártállam egyházakat ellenőrző szervezetét. A szisztéma alapvetően az 1943-as szovjet modellen alapult, bár az egyes, „népi demokráciákban" voltak bizonyos eltérések, így például Lengyelországban nem oszlatták fel a szerzetesrendeket.
Az Állami Egyházügyi Hivatalra testált adminisztratív teendők, mint például a javadalmazás és egyéb anyagi ügyek mellett, a szervezet legfontosabb feladata az egyházak feletti állami felügyelet gyakorlása volt. Az ÁEH tevékenységét állami szervként a közvetlen pártirányítás jellemezte, ami természetesen 1956 után is fennmaradt.
Azt, hogy az egyházak feletti közvetlen kontroll mennyire fontos volt a pártállam számára, jól illusztrálja, hogy az MDP,
illetve az 1956 utáni jogutódja, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP)
legfőbb döntéshozó szerve, a Politikai Bizottság nagyjából tíz olyan határozatot hozott, ami csak egyházpolitikai kérdésekkel foglalkozott, és ezeket több mint kétszáz egyéb párthatározat és döntés bontotta le konkrét teendőkre.
Hogyan alakult, és miben változott a hivatal valamint a pártvezetés szerepe az egyházak feletti felügyeletben az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után? És milyen volt a kapcsolat az ÁEH illetve a Belügyminisztérium között?
Az Állami Egyházügyi Hivatal és a Belügyminisztérium (BM) között kezdetektől fogva rendkívül szoros volt a viszony. A BM feltételezhetően már 1951-ben minden püspökről személyi dossziét nyitott, és ez nem csak a katolikus főpapokra, hanem a protestáns püspökökre is kiterjedt.
Dokumentálható, hogy az ÁEH megyei megbízottjai rendszeresen információkat szolgáltattak, illetve jelentéseket írtak a BM számára az ellenőrzött és megfigyelt egyházi személyekről. Ez a kapcsolat 1956 után is megmaradt. Így például Benkei András belügyminiszter valamint Prantner József - aki 1961-től 1971-ig állt az ÁEH élén elnökként - egy abszolút titkos művelet során
1968-ban felállították az úgynevezett Világosság rezidentúrát.
Négy belügyi alkalmazott az Állami Egyházügyi Hivatalba, egy pedig a Külügyminisztériumba került, konspiratív feladatokkal.
A Világosság rezidentúra fedőtörténettel védett, konspirált lakásán találkoztak a belügyesek az akcióba bevont, vagy bevonni szándékozott - gyakran megzsarolt, vagy megfélemlített - egyházi személyekkel. Noha a Világosság rezidentúrát 1971-ben papíron megszüntették,
de a konspirációs tevékenység ezután is folytatódott,
amit a belügyi nyilvántartásban „Ék" fedőnéven szereplő lakás bizonyít. Itt egészen az 1980-as évek közepéig tartottak titkos találkozókat az egyházi személyekkel. A hivatal rendkívül szoros belügyi kötődését jól szemlélteti továbbá a szervezet személyi állománya is, amelynek 1956 előtt mintegy 12 százaléka kapcsolódott az állambiztonsághoz.
Ha nem is ilyen arányban, de ez a fajta kapcsolódás 1956 után is megmaradt. Csak egyetlen példa: Kovács István, aki 1966 és 1976 között az ÁEH megyei megbízottja volt Győr-Sopron megyében, SZT (szigorúan titkos, a szerk.) tisztként az állambiztonság helyi rezidensének feladatait is ellátta.
Noha 1956 után a Rákosi-korszakhoz képest sok szempontból más világ következett, ám az ÁEH történetében – ahogy sok más területen sem – 1956 mégsem számít éles korszakhatárnak, mivel a korai Kádár-időszak nem jelentett markáns változást a korábbiakhoz képest.
A forradalom következményeként 1956 decemberében az Állami Egyházügyi Hivatalt ugyan betagolták a Művelődésügyi Minisztériumba, ahol főosztályként működött,
de 1959 nyarától már ismét önálló intézménnyé tették,
ez is a folyamatosságot támasztja alá. Az 1960-as években megváltozott a helyzet, mert a „konszolidáció" jegyében a Kádár-rendszernek el kellett magát fogadtatnia a nemzetközi világgal.
Ekkor az Állami Egyházügyi Hivatalt is ennek a szolgálatába állították, felhasználva a szervezetet az 1964-es magyar-vatikáni részleges megállapodás megkötéséhez.
Mennyiben változtak meg az Állami Egyházügyi Hivatal funkciói a késői kádári időkben, a „legvidámabb barakk" korszakában, illetve mi történt a szervezet állományával az 1990-es rendszerváltás után?
Talán ott kezdeném, hogy 1974-ben jelentősen átalakult a pártvezetés; ekkor a Minisztertanács elnökhelyettesének, Aczél Györgynek a hatáskörébe került az ÁEH felügyelete. Miklós Imre - aki 1971-től állt a hivatal élén -, rendszeresen referált Aczélnak. 1982 után először Sarlós István, majd tőle pedig Csehák Judit vette át ezt a szerepet.
Az MSZMP vezetése egészen a rendszerváltozás időszakáig szorosan rajta tartotta a szemét az egyházakon.
A hivatali apparátus régi vezetői között akadtak olyanok, akik 1990 után is magas beosztásba kerültek.
Ilyen például Sarkadi-Nagy Barna, aki a régi vágású káder, Miklós Imre elnöksége idején töltötte be az elnökhelyettesi posztot. Sarkadi-Nagy 2002 után, a második MSZP–SZDSZ kormány idején lett az akkori Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. vezérigazgató-helyettese.
Az Állami Egyházügyi Hivatalt hivatalosan az Elnöki Tanács 1989. évi 14. számú törvényerejű rendelete szüntette meg 1989. június 30-án, a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló, 1990 januárjában elfogadott IV. törvény pedig még az első szabad választások előtt kimondta, hogy az állam az egyházak irányítására és felügyeletére nem hozhat létre semmilyen szervet.