„A tengerek és óceánok mélye többet rejt a múltunkról, mint a világ összes múzeuma együttvéve."
(Dr. Robert D. Ballard tengerkutató, a Titanic roncsának felfedezője)
A patinás londoni biztosítótársaság, a Lloyd statisztikái szerint napjainkban, az ultramodern technika és a GPS-navigáció korában is heti átlagban két hajónak veszik örökre nyoma a világóceánon. A történelmi múltban megszámlálhatatlanul sok hajót ért utol a végzet a tengeren a kiszámíthatatlan időjárás, navigációs hibák, kalóztámadások vagy háborús események miatt.
Rengeteg hajó tűnt el úgy, hogy sejteni sem lehet, hol rejtőzhet a hullámsírjuk.
De még azoknak a mélybe veszett hajóknak sem egyszerű feladat a felkutatása, amelyeknek pedig dokumentálható az utolsó ismert pozíciójuk.
Különösen azokat az eltűnt tengerjárókat övezi nagy érdeklődés, amelyekről tudott, hogy egykor mesés kincseket rejtett a rakterük. A roncskutatás nem a tengeren,
hanem a szárazföldön, a tengerészeti múzeumok archívumaiban és a hajózási levéltárakban kezdődik el.
Gyakran éveket is igénybe vesz, amíg fárasztó és aprólékos - mellesleg igen komoly szakértelmet igénylő - munkával sikerül felkutatni és értelmezni a rendelkezésre álló forrásokat. De még ez sem garantálja a sikert. A világóceán területe felfoghatatlanul hatalmas, kereken 362 millió négyzetkilométert fed le a Föld felszínéből.
Hogy milyen óriási területről is beszélünk, szemléltetésként érdemes megemlíteni,
hogy egymagában a Csendes-óceán medencéje a negyedével nagyobb, mint az összes kontinens együttes területe.
Ebben az irdatlan vízsivatagban fellelni egy-egy, a távoli vagy a közelebbi múltban elsüllyedt hajó maradványát valóban olyan feladat, mint megtalálni azt a bizonyos gombostűt a szénakazalban.
A rendkívül költséges roncskutató expedíciók gyakran még a legalaposabb előkészületek ellenére sem járnak sikerrel; az óceán csak nagyon nehezen adja ki a mélyére süllyedt kincseket.
A második világháború vérzivataros éveiben, 1944. március 19-én a csendes-óceáni Kure hadikikötőjéből hosszú és végzetes útra futott ki az I-52-es Momi-osztályú japán tengeralattjáró. A hatalmas, több mint 108 méter hosszú és 9 méter széles búvárnaszád Uno Kameo fregattkapitány parancsnoksága alatt 94 fős személyzettel és 14 civillel a fedélzetén az ekkor még német megszállás alatt álló franciaországi Lorient hadikikötőjébe tartott, egy szupertitkos küldetés keretében.
Az I-52 raktereiben a náci Németországnak szánt 250 tonna stratégiai jelentőségű speciális nyersanyagon kívül 42 ládába csomagolva, összesen 2200 kilogramm tömegű aranytömböt is magával vitt, a Harmadik Birodalom Japánnak juttatott technikai transzferének ellenértékeként.
Az I-52 a Jóreménység fokának megkerülésével június első napjaiban érte el az Atlanti-óceánt. A búvárnaszád parancsnoka,
Kameo fregattkapitány ekkor egy aggasztó tartalmú kódolt rádióüzenetet kapott
a berlini japán követség haditengerészeti attaséjától, Kojima Hideo ellentengernagytól. Az attasé arról tájékoztatta az I-52 parancsnokát, hogy a június 6-án Normandiában végrehajtott szövetséges partraszálló hadművelet miatt módosítani kell az útvonalat, mivel Lorient kiesett mint célkikötő az angolszász offenzíva miatt.
Hideo admirális azt az utasítást küldte az I-52-nek, hogy a Zöldfoki-szigetek térségében találkozzon az U-530 német tengeralattjáróval, amelyről három német tiszt fog átszállni a japán tengeralattjáróra, hogy egy biztonságosnak számító norvégiai kikötőbe kalauzolja a búvárnaszádot.
Sem Hideo ellentengernagy, sem pedig Kameo fregattkapitány nem sejthette, hogy az amerikai haditengerészeti hírszerzés elfogta ezt a rádióüzenetet, és az USS Bougle kísérő repülőhordozót valamint öt rombolót vezényelt a tervezett találkozó helyszínére.
A találkozó 1944. július 22-én éjszaka jött létre az I-52, valamint az U-530 között, amelyről három német tengerésztiszt szállt át a japán tengeralattjáró fedélzetére. Az USS Bougle fedélzetéről felszállt Avanger típusú torpedóvetők azonban rövidesen megtalálták mindkét tengeralattjárót, amelyekre több Mk-24 típusú akusztikus torpedót indítottak.
Jesse D. Taylor korvettkapitány Avanger gépe találatokat jelentett,
amit másnap délelőtt egy amerikai felderítőgép meg is erősített,
az óceán felszínén sodródó roncsdarabok, és egy hatalmas, kiterjedt olajfolt alapján. Valójában az U-530-as komoly sérülésekkel ugyan, de túlélte a támadást, az I-52-nek azonban örökre nyoma veszett.
Hogy mi történhetett pontosan a japán „arany tengeralattjáróval" hosszú évtizedekig titoknak számított. A német haditengerészet, a Kriegsmarine 1944. augusztus 30.-i e tárgyban készített feljegyzése szerint az I-52 július 25-én a Vizcayai-öbölben merült hullámsírba, ezzel szemben a japán császári haditengerészt augusztus 2.-ára tette az I-52 elvesztését. Paul Tidwell amerikai oceanográfusnak, a Meridian Sciences Inc. roncskutató vállalkozás vezetőjének régi vesszőparipája volt a japán „aranyjárat" roncsának megtalálása.
Tidwell hosszú, évekig tartó kutatómunkába fogott, hogy összegyűjtsön minden fellelhető információt az I-52 katasztrófájáról. Hónapokon át bújta a washingtoni haditengerészeti levéltárat, és felvette a kapcsolatot a japán hatóságokkal is. Sikerült kikérdezni az I-52 áldozatainak rokonait, valamint Jesse D. Taylor korvettkapitányt, a japán tengeralattjárót elsüllyesztő amerikai torpedóvető gép egykori parancsnokát.
Tidwell 1990 januárjában látott hozzá az I-52 roncsainak a felkutatásához. A begyűjtött információkból
arra a következtetésre jutott, hogy az I-52 nem a viszonylag sekély Vizcayai-öbölben merülhetett hullámsírba,
ahogyan a korabeli német és japán haditengerészeti dokumentumok sugallták, hanem attól még távolabb, nyílt óceáni területen.
Ott, ahol feltételezése szerint elsüllyedhetett az I-52, 4000-5000 méter mély az óceán. Tidwell az Oroszországi Föderáció Tudományos Akadémiája Shirshov Oceanológiai Intézetének a közreműködését kérte, mivel az intézet kutatóhajója, az Akademik M. Keldis kettő olyan mélytengeri merülő eszközzel is rendelkezett, melyekkel 6000 méteres mélységig lehet lemerülni.
(Az Akademik M. Keldis oceanográfiai kutatóhajó MIR-1 és MIR-2 nevű mini-tengeralattjárójával számos merülést hajtottak végre a Titanic roncsához, és ezekkel az eszközökkel találták meg a híres német szupercsatahajó, a Bismarck roncsát is.) Az 1994 decembere és 1995 márciusa között végzett kutatás azonban nem járt sikerrel.
Tidwell azonban nem adta fel, és áprilistól tovább folytatta a keresést.
Hosszas kutatás után 1995. május 2-án, 5200 méteres mélységben bukkant rá az I-52 kiváló állapotban fennmaradt roncsára.
Tévedésről szó sem lehetett, hiszen a tengeralattjáró tornyán több mint fél évszázad elteltével is még tisztán kivehető volt a búvárnaszád hadrendi száma. A roncs mellet több kiszóródott tárgyat, köztük egy lezárt ládát is találtak, amit felhoztak a felszínre. Hatalmas izgalom előzte meg a láda felnyitását, de abban nem aranyat, hanem csomagolt ópiumot találtak. A több mint két tonna arany mind a mai napig odalent várja, hogy a felszínre emeljék, ami pillanatnyilag még szinte leküzdhetetlen technikai akadályokba ütközik.
A roncskutatás történetének mind a mai napig legnagyobb fogása szintén a második világháború eseményeihez kötődik. A brit királyi haditengerészet, a Royal Navy Town-osztályú és a maga idejében egyik legkorszerűbb felszíni egysége, a HMS Edinburgh cirkáló 1942. április 6-án futott ki a Honi Flotta (Home Fleet) Scapa Flow-i hadikikötőjéből, hogy az észak-oroszországi Murmanszk kikötőjébe hajózó PQ 14 jelű kereskedelmi konvojt kísérje.
Az 1939. július 6-án szolgálatba állított, félelmetes tűzerővel rendelkező cirkáló rövid pályafutása alatt az atlanti csata legkeményebb ütközeteiből vette ki a részét. A HMS Edinburgh tagja volt például a Bismarck üldözésére és elsüllyesztésére összevont brit flottaköteléknek, de részt vett a királyi haditengerészetnek oly sok bosszúságot okozó Scharnhorst német nehézcirkáló üldözésében is.
1941 decemberétől azoknak az Angliából Murmanszkba tartó brit kereskedelmi konvojoknak a védelmét látta el, amelyek a Wehrmachttal élet-halál harcát vívó Szovjetunió részére szállítottak létfontosságú utánpótlást.
Ez számított az egyik legveszedelmesebb útvonalnak Dönitz admirális „szürke farkasai", a német tengeralattjárók jelentette fenyegetés, valamint a norvégiai kikötőkből portyára induló náci romboló kötelékek miatt. A HMS Edinburgh parancsnoka, Hugh Faulkner sorhajókapitány azt a titkos megbízatást kapta az Admiralitástól,
hogy miután a konvojt Murmanszkba kísérte, hajózza vissza Angliába azt a négy és fél tonnányi aranytömböt,
amit a szovjet kormány az addig teljesített brit fegyverszállítások ellenértékeként küld a londoni háborús kabinetnek. A PQ 14-es konvoj küldetése rossz csillagzat alatt indult, mert egy heves vihar szétszórta a köteléket, és a 24 hajóból mindössze csak 7 kereskedelmi hajó futott be a HMS Edinburgh oltalma alatt az észak-orosz kikötőbe.
Faulkner kapitány itt a fedélzetére vette a több mint négy tonna álcázott aranyrakományt, majd a kapott parancs értelmében a megmaradt kereskedelmi hajókkal visszaindult Angliába.
Az akció szigorúan titkos jellegére figyelemmel a kapitányon kívül senki sem tudott arról, hogy mit szállít a hadihajó.
Április 30-án a lassan bandukoló konvoj körül ólálkodó német U-456 parancsnoka, Max-Martin Teichert korvettkapitány két torpedót lőtt ki a brit cirkálóra.
Mindkét „halacska" telibe találta a cirkálót, ami ekkor ugyan még nem süllyedt el, de mozgásképtelenné vált. A konvoj parancsnoka, Carter ellentengernagy arra adott utasítást, hogy a súlyosan megsérült cirkálót vontassák vissza Murmanszkba.
A visszafelé tartó keserves úton a Barents-tengeri Medve-sziget közelében azonban egy német rombolóraj felfedezte a nehezen araszolva haladó HMS Edinburghot, és megtámadták a könnyű zsákmánynak látszó cirkálót.
A sérült HMS Edinburgh azonban nehezebb diónak bizonyult a vártnál,
mert a kialakult heves tűzpárbajban elsüllyesztette az egyik német rombolót,
mire a többiek a sebeiket nyalogatva sietősen visszavonultak. A tűzharcban azonban a brit cirkáló újabb és végzetesnek bizonyult sérüléseket szerzett, ami miatt Faulkner kapitány parancsot adott a fedélzet elhagyására.
Miután mind a 840 emberét felvették a kísérőhajók, a HMS Foresight romboló torpedóival elsüllyesztette a súlyosan megsérült cirkálót. A HMS Edinburgh cirkálót a titkos aranyrakománnyal együtt elnyelték a Barents-tenger fagyos hullámai.
Az 1950-es években az aranykincs jogos tulajdonosának tekinthető angol kormány, valamint a holmi tulajdonjogi kérdésektől magát nem zavartató szovjet kabinet is megkísérelte a több mint négy tonna arany kimentését, de az akkori technika ezt egyikük számára sem tette lehetővé. A HMS Edinburgh története így lassan a feledés homályába merült. Az 1970-es évek második felében egy rendkívül képzett és mindenre elszánt mélyvízi kalandor, Keith Jessop vette a fejébe, hogy ha törik, ha szakad, felkutatja az elveszett cirkálót.
Mr. Jessop nem valamiféle romantikus álmodozónak, hanem kőkemény, professzionális kincsvadásznak számított, akinek a cégét, a Jessop Marine Ltd.-t az Edinburgh-projekt tervezésekor már komoly mélyvízi hajómentési gyakorlattal rendelkező vállalkozásként ismerték.
A rutinos roncsvadásznak számító Jessop mindaddig nem vágott bele a kalandos akcióba,
amíg hosszas tárgyalások után tető alá nem hozta azt a londoni és moszkvai kormány, valamint a saját cége közötti koncessziós megállapodást, amelyben a két kabinet elismerte, hogy ha Jessop megtalálja a HMS Edinburgh roncsát, a felszínre emelt arany hatvan százaléka a cégét, a fennmaradó negyven százalék pedig egyenlő arányban a két kormányt illeti meg.
A kutatás összes költségét és kockázatát kizárólag a Jessop Marine Ltd. tartozott viselni. A Barents-tenger rendkívül kemény terepnek számít, amit az év legnagyobb részében heves viharok tépáznak, a víz még nyáron is dermesztően hideg, és nagyobb mélységekben szinte nulla a látótávolság. Ráadásul a HMS Edinburgh roncsa – mint kiderült – 245 méteres mélységben, messze a légzőkészülékes merülések határa alatt fekszik.
Jessop 1981. április végén – alig két hét kutatás után – megtalálta az elveszett cirkálót.
A rendkívüli mélység miatt azonban nagyon alaposan elő kellett készíteni a kutatást,
a merülésekhez pedig egy teljesen új szaturációs technikát kellett kidolgozni, de még így is a búvárokkal végrehajtott felderítő munka az öngyilkossággal határos vállalkozásnak számított.
A mélyvízi felfedezőt és embereit azonban nem riasztották vissza a nehézségek, és még az sem, hogy amikor a mélybe süllyedt cirkáló összes belső helyiségét átkutatták, nem találtak semmit. Ekkor - végső ötletként – valaki felvetette, hogy a cirkáló torpedókamráit még nem vizsgálták meg. 1981. szeptember 15-én, már csak napok választották el az expedíciót a Barents-tengeri viharok kitörésétől. Robbantásos technikával sikerült léket ütni a torpedókamra falán, ahol csodák csodájára, ládákba pakolva megtalálták Sztálin elveszett aranyát.
A káprázatos értékű, több mint 100 millió dollárt érő aranykincset - 36 kilogramm híján - sikerült a felszínre emelni. De nemcsak ez a 36 kilogrammnyi arany, hanem sok száz mázsa kincs várja még, hogy felfedezzék, és valamikor napfényre emeljék a tenger sötét mélységeiből.