Lakott területen elsősorban a dolmányos varjak májusi fiókareptetésekor számíthatunk esetleg félelmet keltő madártámadásra. A szülők ilyenkor a fészket elhagyó, de még ügyetlen és gyakran nem teljesen röpképes fiókáikat védelmezik.
Hiperérzékeny párnál a viselkedést már az is kiválthatja, ha az ember néhány méterre megközelíti az egyébként nem is látható fióka rejtekhelyét. Ezekből az esetekből születnek aztán a "megmagyarázhatatlan" madártámadásokról beszámoló hírek. Hasonló viselkedés este és éjszaka macskabaglyok kapcsán is előfordulhat.
Varjúfélék esetében külön problémát jelentenek a kézzel felnevelt, emberhez szokott fiókák elengedése, elszökése. Mivel e madarak számára az ember táplálékot biztosító etetőforrást jelent, a kirepült fiókák természetes viselkedésének megfelelően erőszakosan kérik, kunyerálják az élelmet. A madarat eredetileg felnevelők számára ez megszokott viselkedés, de egy elszökött, elengedett madár bármely járókelő fejére, vállára szállva, közben hangosan károgva követelheti az élelmet, amit az átlagember madártámadásnak vélhet. Sajnos ezek a szuperintelligens madarak gyorsan rájöhetnek arra is, hogy milyen jól lehet kergetni, ijesztgetni az ilyenkor menekülő embereket, ami már rendkívül veszélyes, akár súlyos, végzetes közúti és eleséses balesetet okozhat.
Ezért is különösen fontos, hogy varjúféle fiókáját állatkerten, szakértő személyzeten kívül senki ne neveljen!
Magyarországon emellett leginkább a kis, szürke tollú fiókáival úszó bütyköshattyúpártól kell(ene) tartanunk, mert ha a horgászcsónakkal vagy úszás közben óvatlanul megközelítjük a családot, az öregek bizony keményen támadhatnak. Ilyenkor a madarak a szárnyukkal és a csőrükkel fájdalmasan ütve "ránk mászhatnak", ami a fürdőző gyerekek és a gyengébb fizikumú felnőttek számára bizony komoly kockázatot jelenthet.
Ezért a fiókáit vezetgető hattyúkat (vagy a fészküket) kerüljük el.
Az eddig elmondottakhoz képest valójában sokkal többször élünk át mi magunk (és különösen a kutyáink) "madártámadást", csak az ezeket megvalósító olyan kistestű fajokat – mint a fekete rigó és a házi rozsdafarkú – nem tekintjük veszélyesnek. Ne felejtsük azonban el, hogy a méret és a veszélyesség megítélése viszonylagos! Egy néhány éves kisgyerek, de akár tizenéves gyerekek számára nagyon is félelmetes lehet, amint egy dühösen kiáltozó fekete rigó támadja őket. Ráadásul a madarak is sokkal vehemensebben támadják a kisebb testű, rájuk kevésbé veszélyesnek tűnő betolakodót, például a kertben szaladgáló kisgyereket. Ezért érdemes ennek lehetőségéről beszélni a gyerekekkel, különösen akkor, ha felfedezzük a madarak fészkét a kertben, hogy a gyerek megfelelőképpen reagáljon a dologra, és ez esetleg ne okozzon nála egész életre szóló fóbiát.
A támadó madarak esetében hasonlóan kell eljárni, mint a nekünk rontó kutyáknál: forduljunk szembe az állattal (ne fussunk el), karunkat széttárva mutassuk magunkat sokkal nagyobbnak és félelmetesebbnek (a kiabálás általában magától jön :); hattyútámadásnál nyugodtan fröcsköljük le a madara(ka)t vízzel. Kisebb madarak esetében még erre sincs szükség, elég, ha a kezünkkel elhessentő mozdulatot teszünk.
A rámenősebb varjak, szarkák, sirályok esetében nyugodtan használjuk a kezünk ügyében lévő szatyrot, kézitáskát, könnyű hátizsákot, kabátot, esernyőt. Az állatkerti gondozók legfőbb nagy- és veszélyesmadár megfékező eszköze a cirokseprű, amivel távolt tudják maguktól tartani a csőröket és karmokat, illetve le is tudják szorítani a madarat.
Ha elég bátrak vagyunk, akkor sokat segíthetünk a kevésbé hősies embertársainkon azzal, ha a rossz helyre tévedt (pl. középület bejáratánál vagy a járda mellett a földön üldögélő) varjúfiókát a látótávolságon belül lévő bokros, fás területre visszük. Ilyenkor az izgatott szülők minket követnek (erre legyünk felkészülve), az addig "megközelíthetetlen" épület és járda pedig ismét használhatóvá válik.
Ha a befektetett munka és energia szempontjából vizsgáljuk a madarak szaporodását, azt tapasztaljuk, hogy ennek értékmaximuma akkor következik be, amikor az önállóság küszöbén a fiókák − az új generáció letéteményesei − elhagyják a fészket. Nem véletlen, hogy a madárpár ebben az időszakban védelmezi legvehemensebben az utódokat.
A repülés miatt "könnyűszerkezetes" és sérülékeny tolltakaróval borított testű madarak kerülik a test-test elleni fiókavédő támadásokat; a kisebb, kiszolgáltatottabb zsákmányállatfajok a fizikai erőszak helyett sokkal gyakrabban vetnek be pszichológiai hadviselést.
Ezek közül a legelterjedtebb a sérültnek tettetés, amikor a szülő a földön épült fészek vagy a lapuló fióka felé tartó gyalogragadozó és ember orra előtt a talajra száll, majd a szárnyát lógatva − magát sérültnek tettetve − csalja el a betolakodót.
Sok talajon költő madárfaj visel feltűnő szárnyfoltokat, amit akkor vetnek be, amikor taposásveszélyt jelentő legelő állatok közlednek. Ilyenkor az addig mozdulatlanul kotló madár hirtelen felugrik a fészekről és kitárt szárnyakkal jelzi a közeledő növényevőnek, hogy rossz felé tart. Ez olyan hatékony, hogy egy ökölnyi lile képes kitéríteni az Alföld legelésző szürke marháit, Indiában és Afrikában pedig az elefántokat.
Különösen a tengerparti településeken elterjedt a sirályok etetése, ami gyakran vezet nem kívánt helyzetekhez. Az emberek nem tudják vagy nem akarják megérteni, hogy a legnagyobb sirályfajok nemcsak sas méretű csúcsragadozók, de táplálékszerző stratégiájuk központi elemét képezi a kalózkodás. Ez azt jelenti, hogy a jól repülő és rámenős sirályok addig zaklatják a halászatból visszatérő gyengébb madarakat, amíg azok eldobják vagy felöklendezik a zsákmányt, melynek megszerzését követően a sirály békén hagyja őket.
Az ilyen madarak azonban nem mindig várják meg, hogy megkínálják őket, hanem fizikai erejüket és terrorképességüket bevetve elveszik az élelmet az embertől is (Forrás: YouTube).
Ennek a tolvajlásnak a következő lépcsőfoka, amikor az élelmes sirályok már a boltokat fosztogatják (Forrás: YouTube).
Hasonló "elkanászodási" problémával elsősorban a varjúfélék esetében szembesülhetünk, különösen akkor, ha kézzel nevelt, majd elszabadult és városi koszthoz szokott madárról van szó.
Ezek az intelligens, ezért unatkozásra is hajlamos madarak akár unaloműzésként is rászokhatnak a menekülő, behódoló magatartást mutató emberek zaklatására. Az ilyen − szerencsére ritka − esetekben gyakran nem marad más választás, mint a rendellenesen viselkedő madár befogása, állatkerti tartása vagy elaltatása.
Az Ausztráliában élő feketehátú fuvolázómadár a varjúfélékkel áll rokonságban. A madárcsoport többi tagjának neve − fojtógébicsek és rablóvarjak − sokat elárul az ide tartozó fajok életmódjáról és mentalitásáról. Ha az ilyen értelmes és élelmes állatokat a figyelmeztetések és a józan ész ellenére etetik az emberek, akkor maguk idézik elő a problémákat. (Forrás: YouTube).
Sajnos már Magyarországon is előfordultak ilyen esetek. 2015/2016 őszén és telén a főváros budai kerületeiben, két helyen is, általános iskolás gyerekeket, illetve idősotthon lakóit zaklatták feltehetően ilyen háznál felnevelkedett vagy nyári etetéssel emberhez szoktatott varjak.
Ausztrália északi részének, Pápua Új-Guinea és az Indonéziához tartozó Aru- és Seram szigetek sűrű erdőségeibe látogató turisták mintha az időben is visszautaznának abba a korba, amikor húsevő óriásmadarak járták a Földet. Az itt élő sisakos kazuárok (a strucchoz, emuhoz és nanduhoz hasonlóan röpképtelen futómadár) rendkívül agresszíven védelmezik a területüket, az ide betévedő turisták némelyike bizony bele is hal a madarak– ragadozó dinoszauruszokat idéző – karmos lábának hasfalat felszakító rúgásaiba.
A támadó kazuár (Forrás: YouTube) ...
A támadó kazuár arasznyi tőrszerű karmával a hasat támadja (Forrás: YouTube).
(Forrás: Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület: https://www.mme.hu)