A mérnök, akinek a mára legendássá vált orgonát köszönhetjük

Laurens Hammond és az általa 1933-ban tervezett és megépített elektro-mechanikus hangszer, melyet 1934. január 19-én szabadalmaztatott

Ötven éve, 1973. július 1-jén halt meg Laurens Hammond amerikai mérnök, Hammond-orgona kifejlesztője.

Hammond már gyermekként kitűnt műszaki tehetségével

Hammond 1895. január 11-én egy bankár fiaként jött a világra az Illinois állambeli Evanstonban. Kétéves volt, amikor apja az általa alapított bank csődje miatt öngyilkos lett. Művész édesanyja folytatni akarta tanulmányait, ezért gyermekeivel Európába költözött, laktak Genfben, Drezdában, majd Párizsban telepedtek le. Hammond már gyermekként kitűnt műszaki tehetségével: 12 évesen tervezett egy automata sebváltórendszert, amit – határozott anyja közbenjárására – a Panhard autógyár főmérnökének is bemutatott.

Mint kiderült, a működési elv jó volt, de megfelelő keménységű acél híján a szerkezetet nem lehetett megépíteni.

Laurens Hammond és az általa 1933-ban tervezett és megépített elektro-mechanikus hangszer, melyet 1934. január 19-én szabadalmaztatott Forrás: Origo

Az idő tájt Franciaországban a 14 éves fiúk számára kötelező volt a katonai képzés, a család ennek elkerülése érdekében visszaköltözött Evanstonba. Hammond itt végezte el a középiskolát, s 1912-ben benyújtotta első – egy olcsó barométer kifejlesztésére vonatkozó – szabadalmát.

A New York állambeli Cornell Egyetemen 1917-ben kitüntetéses gépészmérnöki diplomát szerzett, de elhelyezkedni már nem tudott.

Miután az Egyesült Államok belépett az első világháborúba, őt is besorozták, 1918-ban az expedíciós erők egyik mérnökezredének kötelékében szolgált Franciaországban, és kapitányi rangban szerelt le.

Kifejlesztett egy szinkronmotort

A háború után Detroitba ment, ahol egy volt bajtársa révén a hajómotorokat gyártó Gray Motor vállalat főmérnökeként helyezkedett el. 1919-ben feltalálta a csendes rugós órát - a meghajtó motort hangszigetelt dobozban helyezte el -, amellyel megalapozta egzisztenciáját, New Yorkba költözött és csak az ötletei megvalósításán dolgozott.

1922 decemberében mutatta be a térhatású (3D) filmek előállítására és nézésére alkalmas Teleview rendszerét, amely a nézők körében nagy tetszést aratott, de a kiépítése olyan költséges volt, hogy csak egy New York-i mozi vállalkozott rá.

Később kifejlesztett egy szinkronmotort, amelynek fordulatszáma megfelelt az akkoriban általánossá váló, 60 Hz-es váltóáram periódusának, így igen nagy pontossággal működött. Ez a motor lett a szíve későbbi sikeres találmányainak, a Hammond-órának és a Hammond-orgonának.

A legnépszerűbb Hammond-orgona, amely 1954 és 1974 között készült Forrás: Wikimedia Commons/ Hammond B3, Museum of Making Music

A tökéletesített, villanymotor hajtotta óra gyártására céget alapított,

de a nagy gazdasági világválság 1929-es kitörése miatt nem várt nehézségekbe ütközött. A vállalatot újabb találmányokkal igyekezett megmenteni, 1932-ben piacra dobta az elektromos bridzsasztalt, amely lapokat osztott a játékosoknak.

Megtalálta a hangkerék-generátort

Az óragyárat végül egy másik fejlesztése, a villamos orgona feltalálása mentette meg. Hammond és mérnökcsapata 1933 elején kezdték el kutatni, hogy hogyan lehetne elektromos szintetizálással hagyományos zenei hangokat létrehozni.

Vett egy használt zongorát, amelyet darabjaira szedett, csak a billentyűzetet hagyta érintetlenül, ezzel tesztelte a különböző hanggeneráló módokat, míg végül megtalálta a legjobbat, a hangkerék-generátort.

1934 elejére megtervezte és elkészítette elektromos szinkronmotorral forgatott, 91 fogazott hangkerékkel ellátott, egyedi hangzású hangszerét, a mára legendássá vált Hammond-orgonát.

A Hammond-orgona az ötvenes években népszerűvé vált a jazzben, bluesban, gospelben, majd az 1960-as évektől a pop- és rockzenében is Forrás: Wikimedia Commons

A hangkerekek mögött egy-egy mágneses hangszedőt helyezett el,

az elektromos gitárhoz hasonlóan generált hang bonyolult huzalozáson és kapcsolórendszeren át jutott egy egyszerű csöves előerősítőbe, majd onnan egy külső aktív hangsugárzóba.

A billentyűzet fölött elhelyezett kihúzható felhang-rudak segítségével hangszínek millióit lehetett keveréssel megszólaltatni. Találmányára 1934. április 24-én kapott szabadalmi jogot, s a következő évben bemutatta Model A nevű prototípusát.

Jellegzetes Hammond-hangzást adnak

Orgonáját eredetileg templomoknak szánta, hogy olcsó alternatívát kínáljon a sípos orgonával szemben. A hangszer nem várt üzleti sikert aratott, az első három évben ötezer orgonát adtak el, de csak harmadát rendelték templomok, a többit magánszemélyek (köztük Henry Ford és George Gershwin), valamint zenekarok vették meg.

A Hammond-orgona hamar kivívta helyét a jazzben, bluesban, gospelben, majd az 1960-as évektől a rockzenében is.

A Hammond Organ Company antwerpeni gyárában gyártott könnyű hangkerék-generátor prototípusa Forrás: Wikimedia Commons/Fatbassben

Olyan nagyságok játszottak rajta, mint a dzsessz-zenész Fats Waller, Jimmy Smith, a rockmuzsikusok közül Jon Lord, Steve Winwood és Keith Emerson. Az orgona később kiegészült a Donald Leslie által kifejlesztett Leslie-erősítővel, ma is együtt használják őket, együtt adják a jellegzetes „Hammond-hangzást", amellyel

Magyarországon a zene mellett a legtöbben a Mekk mester, a Kukori és Kotkoda vagy a Frakk tévés mesefilmek nézőiként találkozhattak.

A hagyományos orgonát gyártó versenytársak 1937-ben panaszt tettek az amerikai Szövetségi Kereskedelmi Bizottságnál, mondván, hogy a Hammond felépítése miatt nem is számít valódi orgonának. A hatóság három év huzavona és egy nyilvános „vak meghallgatás" után a feltalálónak adott igazat, a gyártás folytatódhatott.

Újabbnál újabb szabadalmakkal rukkolt elő

A profil bővítésével a cég 1937-től Hammond Instrument, majd 1953-tól Hammond Organ Company néven működött. A mérnök a cég elnökeként is újabbnál újabb szabadalmakkal rukkolt elő, többek között feltalálta a Novachordot, a világ első polifón szintetizátorát, a zongora billentyűzetéhez illeszthető, zenekari hangzást keltő Solovoxot és a házi hangszernek tervezett akkordorgonát.

A hadiiparban hasznosított találmányai között szerepel többek között egy újfajta giroszkóp, a bombák irányításához használt infravörös fényérzékelő és a légi felvételekre specializált gyors fényképezőgépzár.

A Hammond-orgonák rövid története

Laurens Hammond, amerikai feltaláló első orgonája 1935-ben jelent meg, amely a 'Model A' elnevezést kapta. Sok más típus jelent meg a következő 20 évben, de egyikük sem volt olyan közismert és széles körben használt, mint az 1955-ben megjelent típusok: A Hammond B3,[1][2] C3, Rt3, és a kis M3. Az 1959-ben megjelent Hammond A-100-assal együtt ez a három orgona belső mechanikájában, hangjában megegyező, csupán külsejükben van eltérés. A hangszer a popkultúrában az 1950-es években lett igazán ismert, jazz zenészek, mint például Jimmy Smith kezdték használni az orgona egyedi hangzását a zenéjükben. A 60-as, 70-es években a Hammond orgona fontos szerephez jutott az akkori hard és progresszív rockban: Deep Purple, Uriah Heep, Vanilla Fudge, Emerson, Lake and Palmer, Pink Floyd, Yes, Genesis.

(Wikimedia Commons)

Cége elnöki tisztéről 1955-ben mondott le, öt évvel később nyugdíjba vonult, de élete végéig aktív maradt. Hammond, aki 78 éves korában, 1973. július 1-jén halt meg a Connecticut állambeli Cornwallban, 110 szabadalmat hagyott hátra. Az általa alapított, ma Hammond USA néven működő cég a japán Suzuki Music Corp. tulajdona, klasszikus külsejű, új orgonáikba a legmodernebb digitális technológiát építik be.

(MTVA Sajtóarchívum)