Hálátlan feladat
1918. november 11-én a Compiègne melletti erdőben, egy vasúti kocsiban a Német Császárság fegyverszünetet kötött. Abban mindenki egyetértett, hogy a németeknek ki kell szolgáltatni a tengeralattjáró-flottájukat az antant számára, de nem tudták, hogy mi legyen a felszíni hajókkal. Erre az amerikaiak azt javasolták, hogy vontassák azokat egy semleges övezetbe, míg döntés nem születik.
November 15-16-án David Beatty tengernagy a Queen Elizabeth nevű csatahajón ismertette a brit terveket Hugo Meurer ellentengernaggyal és Franz Ritter von Hipper tengernaggyal. Beatty, mint a brit Királyi Haditengerészet főparancsnoka személyesen felelt a 74 német hajó szállításáért, lefegyverzéséért és elhelyezéséért.
Von Hipper erre nem volt hajlandó, így átadta a feladatot Ludwig von Reuter ellentengernagynak. 19-én a von Reuter vezette 70 német vízijármű az Északi-tengeren találkozott Beatty és szövetségesei 191 hajójával. Ez a konvoj volt a történelem legnagyobb hadihajókból összeállt flottája.
Egy tervezőasztalon maradt támadás
Miután a leszerelés befejeződött a német hadieszközöket az Orkney-szigetcsoport (Skócia) nagy természetes kikötőjébe, Scapa Flow-ba vezették. Nem sokkal ezután csatlakozott az előírt maradék négy hajó is.
Még a világháború vége előtt Reinhard Scheer admirális tervezett egy hadműveletet – aminek végrehajtására nem kapott engedélyt –, amellyel egy utolsó nagy támadást kívánt kivitelezni az angolok ellen.
Azzal érvelt, hogy a német flotta ragyogása nem halványulhat el ilyen dicstelenül.
Ennek volt is némi alapja, hiszen a német társadalom is úgy érezte, hogy a hadiflotta teljes kudarcot vallott a háború alatt. Diplomáciailag azt remélte ettől, hogy kedvezőbb fegyverszüneti feltételeket lehet majd így kötni.
A német tengerészek – akik a jütlandi csata óta gyakorlatilag teljesen tétlenek voltak és belefáradtak már a háborúba – erre nem is lettek volna hajlandóak. Ezért is volt nehéz dolga a 74 hajó irányításával a tengerésztisztnek: matrózai morálja igen mélyen volt. Emellett Scapa Flow sem volt semleges, mint ahogy megállapodtak, de – ami a későbbiek szempontjából fontos – mindentől távol esett.
A legyőzöttek kiskapuja
A 20.000 német matrózt fokozatosan engedték haza brit kikötőből, akik maradtak, azoknak igencsak monoton mindennapokkal és rossz körülményekkel kellett szembenézniük, így rendbontásaik is egyre gyakoribbá váltak. Unalmukat főként horgászattal és sirályvadászattal igyekeztek elűzni.
1919 tavaszára az ellentengernagy elkezdett a harceszközök elsüllyesztésén gondolkodni, nehogy azok végleg győztes hatalmak kezére kerülhessenek. Június 21-én a brit flotta hadgyakorlatra indult, és csak néhány őr maradt a kikötőben. Ebben von Reuter meglátta a lehetőséget.
A parancsnok újra felhúzatta a német haditengerészeti lobogót és utasítást adott a hajók elsüllyesztésére.
A tengerészek minden szabad nyílást megnyitottak, hogy elárasszák a vízijárműveket. A csekély létszámú brit őrség értesítette a flottát és megpróbált néhányat megmenteni, kevés sikerrel. Mindössze 5 óra alatt a 74 hajóból 52-t elsüllyesztettek. Ennek során 9 német tengerészt lelőttek, egy utólag halt bele sérüléseibe, egyet pedig a dühös britek aznap este öltek meg.
Az angolok von Reutert elítélték tette miatt, Németországban viszont úgy ünnepelték, mint aki visszaállította a flotta becsületét. A német flottából részesedni kívánó hatalmak felháborodtak az eseményeken, aminek ugyan a britek is hangot adtak, de sokuk titokban megkönnyebbült, hogy a potenciális konkurenseikkel nem kell a fejlett német haditechnikát megosztaniuk.
További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.