Szentet avató szent „idegen nyájak nyomában” 1192. június 27-én avatták szentté I. László királyt

Szent László, a lovagkirály híres hermája a 14. századból

„Ebben az időben a felséges férfiú, [III.] Béla, Magyarország királya elküldötte bizalmas nótáriusait az Apostoli Szentszékhez és az kérte [III.] Ince [helyesen III. Celesztin] pápa úrtól, hogy rendelje el a megboldogult László király maradványainak felelmeltetését, hogy azokat illőbb helyen lehessen elhelyezni, s rendelje el, hogy őt a szentek sorába iktassák. Kérésébe a pápa beleegyezett, és elküldött egy főtisztelendő férfiút, Gregorius de Chrescencio kardinálist, hogy a király kívánságának illő módon tegyen eleget.” - írja Szabados György, a a László Gyula Kutatóközpont és Archívum igazgatója a Magyarságkutató Intézet honlapján.

Tamás spalatói főesperes (†1268) históriája láthatóan jobban emlékezett a magyar királyokra, mint a kanonizációt jóváhagyó katolikus egyházfőre. III. Celesztin (1191–1198) és III. Ince (1198–1216) személyét egy 1192-ben lezáruló esemény kapcsán – alig néhány nemzedékkel később – összetéveszteni igen különösnek hat. Nem kevésbé különös, hogy 832 évvel ezelőtt egy olyan magyar királyt emeltetett a pápa a szentek sorába, aki annak idején nem mindig ápolt felhőtlen kapcsolatot az Apostoli Szentszékkel. https://www.origo.hu/tudomany/2018/05/csak-egyetlen-varos-van-hazankban-ahol-mar-mindharmat-kiallitottak

Az I. László (1077–1095) halála utáni királyváltást, Könyves Kálmán (1095–1116) trónra kerülését nagy reményekkel köszöntötte II. Orbán pápa (1088–1099): „Nem csekély örömmel ujjongunk hallván, hogy Nagyságod a mindenható Isten rendelkezéséből a Magyar Királyság kormányzására emeltetett. Jelentette ugyanis nekünk tisztelendő fiunk, Odilo, Szent Egyed apátja, hogy Elhivatott Személyed a világi tevékenységen túl – amelyben kitűnsz – az egyházi írásokban is kiművelt, és ami a bírói hatalomhoz leginkább illik, a szent kánonok tudományában is teljesen otthonos. Ezért szükséges, hogy Te, Krisztusban legkedvesebb fiam, mind a saját, mind a rád bízott népek üdvéről gondoskodjál, felülmúlván másokat, akik téged ugyanazon királyság kormányzásában megelőztek… A magyarok népei ugyanis már régóta a tévedés úttalan útjait követik, és miután üdvösségük pásztorait elhagyták, idegen nyájak nyomában járnak.” Egyértelműen arra utalt az egyházfő, hogy László uralkodásának utolsó éveiben a német-római császár pártjára állt és eltávolodott a gregoriánus pápaságtól.

Szent László, a lovagkirály híres hermája a 14. századból
Fotó: Origo

Nem a jelen megemlékező írás hivatott László király mozgalmas életét összefoglalni; most, a szentté avatás alkalmából az utóélet a fontos. Arra azonban ki kell térnem, hogy Lászlónak szintén kellett viszonyulnia egy utóélethez: az első magyar király emlékezetéhez. Ismeretes, hogy Szent István (997–1038) és unokatestvére, Vazul a trónutódlás kérdésében szembekerült egymással: István megvakíttatta Vazult, fiait száműzte, ám a sors úgy hozta, hogy Vazul lett a további Árpád-házi királyok ősatyja, miután 1046-ban helyreállt a dinasztia fiági trónbirtoklása. 

 

Vazul herceg egyik unokája volt László, aki családi sérelmein felül tudott emelkedni és 1083-ban Székesfehérvárott szentté avattatta Istvánt.

 

László azonban nem István porló teteme mellett választott sírhelyet: holttestét végakarata szerint Nagyváradra vitték, s ott tették sírba 1095 nyarán. László utóda, a következő nemzedék képviselője folytatta tovább az Istvánhoz való közeledést, és érvényesítette családi szinten. Könyves Kálmán király, László unokaöccse, I. Géza (1074–1077) fia, Vazul dédunokája volt az, akinek gyászszertartását Székesfehérvárott végezték el. Az ő fia, II. István (1116–1131) viszont Váradon, László mellé temetkezett.

 

A királyi temetések helyszínválasztása nem mindig úgy alakult, ahogy azt logikusnak vélnénk. Hanem a Kálmán-ág királyai – Könyves Kálmán és II. István – abból a szempontból sokat jelentenek számunkra, hogy nemcsak Szent István, hanem (a még nem szent) László iránti viszonyulásról is fontos nyomokat hagytak hátra. Miért lehet megütközni azon, hogy II. István nem apja mellett kívánt békében nyugodni, aki pedig véres kézzel, rokonai (Álmos és fia, Béla herceg) megvakíttatása árán biztosította számára a trónt, hanem apja nagybátyjának nagyváradi sírba tétele jelentette a számára követendő példát? Talán azért, mert krónikáinkból az a kép tárul elénk, hogy László nem nagyon szerette Kálmánt, s unokaöccsei közül nem őt, hanem Álmost akarta a királyi trónon látni. Csakhogy ezt a beállítást az Álmos herceg királyi utódai által elvárt történelmi átértékelés eredményezte, s nem a XI. század végi valóság. Egy helyen elárulta magát az Álmos-ági királyok krónikása, ugyanis elmulasztotta kitörölni annak korábbi rögzítését, hogy Kálmán „első feleségétől nemzette Lászlót és Istvánt.” Ilyenformán Könyves Kálmánnak volt egy László nevű fia is, aki gyermekként hunyt el! Mármost miként képzelhető el az, hogy Kálmán az 1101 körül született első fiát arról a már évek óta halott nagybácsiról nevezze el, aki annak idején ki akarta semmizni a trón örökléséből?

A dinasztikus emlékezetformálódás következő állomását is a névkultusz továbbvitele jelentette. II. (Vak) Béla király (1131–1141) – tudni valóan az újabb ágváltás első uralkodója, apja bűneinek vétlen kárvallottja – szintén Lászlóról nevezte el egyik fiát, jelesül a másodikat, aki aztán II. László néven Magyarország (ellen)királya is lett (1162–1163).

Újabb fordulata a históriának, hogy az utóélet betetőzéséhez, a szentté avatáshoz egy bizánci vargabetűn keresztül (is) vezetett az út. Ez a kitérő onnan indul, hogy I. László leánya, Piroska nőül ment II. (Komnenos) Ioannes bizánci császárhoz (1118–1143), és tőlük született I. Mánuel császár (1143–1180), aki 1163-ban egy magyar herceget fogadott udvarába.

Béla – a későbbi III. (Nagy) Béla király (1172–1196) – egy politikai alku jóvoltából került Konstantinápolyba. A basileus ekkor leánya, Mária számára jegyesül választotta Bélát. Mánuel jobban bízott egy általa nevelt északi „barbár” rokonban, mint saját unokatestvérében, Andronikosban. 1165-ben Mánuel trónutódjává nyilvánította Bélát (bizánci nevén Alexiost), mivel még nem volt fia. Hanem a trónöröklés reménye 1169 őszén meghiúsult: a császárt második asszonya fiúval ajándékozta meg. Alexios-Béla nem sokáig időzött Bizáncban, mert amikor elhunyt bátyja, III. István király (1162–1172), rögvest hazaindult, hogy Magyarország királya lehessen. Kitűnő felkészültséggel kezdte uralmát, csakhogy kemény ellenzéke támadt, mert Eufrozina anyakirályné és Lukács esztergomi érsek Béla öccsét, Géza herceget akarta királynak: a rég nem látott másik túl „idegen” és túl „görög” volt számukra. Az uralkodásra való kitaníttatáson túl egyvalamit mégis hazahozott III. Béla az ortodox világból és fordította a katolikus világ javára, azonban ennek értékét ellenzői nem mérhették fel. I. Mánuel nagy tisztelettel viseltetett anyai nagyapja, I. László iránt, ezért Bélának a Magyarországon szerzett benyomásai csak erősödtek a bizánci évek alatt. Nem véletlen, hogy László kanonizálása Bélától indult: az Árpádok hagyományában élő kultuszt ő egyesítette a bizánci tisztelettel, amely az apja emlékét ápoló Piroska (akit Szent Eiréneként tisztel az ortodoxia!) császárnéról fiára, I. Mánuelre, onnan reá, Alexios-Bélára szállt.

III. Béla és felesége síremléke a budavári Mátyás-templomban Forrás: Wikimedia Commons
Fotó: Wikimedia Commons / Origo

A hazai emlékezet és a bizánci vargabetű kettős szála az 1190-es évek elejére fonódott össze. III. Kelemen pápa (1187–1191) Gergely szerpapbíborost jelölte ki arra a feladatra, hogy László király kanonizálását előkészítse. A főpap két ízben, 1189–1190-ben és 1192-ben járt Magyarországon pápai legátusként. A második követjárás már III. Celesztint (1191–1198) találta Szent Péter apostoli székében, de a folyamat töretlenül haladt, és érkezett el az ünnepi végkifejlethez Nagyváradon, 1192. június 27-én.

III. Béla hatalmas erkölcsi győzelmet aratott ellenzéke felett. Húsz évvel azután, hogy az ortodox szakadárság gyanúárnyékában hazatért, elérte László felemeltetését, s nyerte el ezzel a korabeli katolikus világ legmagasabb szintű szakrális elismerését, amit élő király csak kaphatott. 

 

Hiszen a felemeltetés nemcsak az avatott, hanem az avató személynek is szólt. Ráadásul Béla egy olyan magyar királyt tudott a szentek sorába emeltetni, aki nem mindig ápolt jó kapcsolatot a Szentszékkel! 

 

III. Bélát sohasem avatták szentté. Tőle azonban szent királylányok – Erzsébet, Margit, Kinga – származtak, mindemellett az ő múlhatatlan érdeme, hogy Árpád-ház a „szent királyok nemzetsége” lett.

(Forrás: Magyarságkutató Intézet: https://mki.gov.hu/)