Az öreg USS Borie amerikai torpedóromboló a Földközi-tengertől a Karib-tengerig kísért konvojokat a második világháborúban.
A parancsnokát, Charles Hutchins hadnagyot 30 éves korában nevezték ki kapitánnyá, ezzel ő lett a legfiatalabb amerikai tiszt ezzel a ranggal. A romboló legénysége tartalékosokból állt.
A Borie-t 1943-ban beosztották a USS Card nevű kísérő anyahajó csoportjába, amely a konvojok védelme mellett az Atlanti-óceánon vadászott német tengeralattjárókra. Október a kötelék az Azori-szigetek környékén hajózott.
Az U-405 jelű német búvárhajó eközben kifutott a franciaországi St. Nazaire kikötőjéből, hogy a Siegfried 1 nevű, ún. „farkasfalka” tagjaként kereskedelmi hajókat süllyesszen el. Ez volt a hajó nyolcadik háborús bevetése, és eddig összesen öt szövetséges hajót sikerült megtorpedóznia. A 49 fős legénységet Rolf-Heinrich Hopmann korvettkapitány irányította, akit kedveltek a matrózok. Az U-405 ekkor egy óceáni ponthoz igyekezett, ahol üzemanyagot kellett felvennie egy másik német tengeralattjáróról. Az óceáni „tankoláskor” azonban megtámadta őket egy szövetséges járőrgép, és figyelmeztette a közelben haladó hajókat a búvárhajók veszélyére.
Az amerikai kötelékparancsnok ezért arra utasította a Borie-t, hogy keresse meg a németeket. Bob Maher altiszt ezt írta a visszaemlékezésében:
Mindannyian izgatottan fogadtuk a parancsot. Fiatalok voltunk és ostobák, örültünk a vadászat lehetőségének.
Az amerikai romboló mélységi bombákkal megtámadta a másik tengeralattjárót, és súlyos sérülést okozott rajta, de a búvárhajó vissza tudott evickélni a bázisára. A Borie radarja 21 óra után egy második célpontot fedezett fel, ez volt az U-405, amely igyekezett messzire menekülni a repülőtámadás színhelyéről.
A Borie megjelenésekor a tengeralattjáró azonnal lemerült. A hajó teljes sebességgel száguldott, ezért hamar arra a pontra ért, ahol eltűnt az U-405. Hutchins kapitány elrendelte a vízibomba támadást. Ahelyett azonban, hogy 10 másodpercenként párosával dobták volna le a mélységi bombákat a fedélzetről, meghibásodott a szerkezet, és az összes robbanótöltetet egyszerre behajította az óceánba.
Az iszonyatos detonáció nem csak a levegőbe emelte a Borie tatját, hanem a felszínre kényszerítette a tengeralattjárót.
A romboló reflektora megvilágította az U-405-öt. Bob Maher látta a szürke tornyát, amelyre jegesmedvét festettek a német matrózok. A Borie minden fedélzeti fegyveréből tüzet nyitott a tengeralattjáróra, amely a robbanásban megsérült, és többé nem tudott lemerülni. Az U-boot tengerészei a fedélzetre rohantak, hogy a 88 mm-es ágyúval és a gépágyúval viszonozzák a tüzet, de csak néhány lövést tudtak leadni a gépágyúval, a fedélzeti ágyút a szó szoros értelmében kilőtte a helyéről az amerikai hajó egy lövedéke.
Hopmann kapitány a felszínen próbált elmenekülni, de a romboló üldözőbe vette. Hutchins kapitány elrendelt:
Legázolásra készülj!
Hutchins nem akarta kiengedni a zsákmányt a markából. A Borie 25 csomós sebességgel beérte a tengeralattjárót. Az amerikai kapitánynak szerencséje volt, mert egy hullám épp megemelte a rombolót, és óriási csattanás, recsegés-ropogás közepette rázuhant az U-boot fedélzetére.
A két hajó a következő 10 percben nem tudott elszakadni egymástól, a csata ezért szinte úgy folytatódott tovább, mint az ókori és középkori tengeri ütközetek, amikor egymás fedélzetét rohamozták meg a harcolók. Mivel a tengeralattjáró a romboló alatt volt, az ágyúcsöveit nem lehetett kellőképpen leengedni ahhoz, hogy tüzelni tudjanak az U-405-re, de a gépágyúk szitává lőtték a búvárhajót.
Az amerikai legénység hasznosította, amit Phillip Brown elsőtiszt mániákusan gyakoroltatott velük az elmúlt hónapokban. Mintha a hadnagy tudta volna, hogy egyszer közelharcba keverednek az ellenséggel. A gépház legénységén és az ágyúkezelőkön kívül minden amerikai tengerész a fedélzetre rohant olyan fegyverrel, amit éppen talált.
A martózok Thompson- géppisztolyokkal, sörétes puskákkal, pisztolyokkal, sőt, kalapácsokkal és más szerszámokkal fegyverkeztek fel. Miközben a gépágyúlövések közvetlen közelről szaggatták az U-bootot, az amerikai tengerészek a saját fegyvereikkel támadtak a szerencsétlen német legénységre.
David Southwick matróz dobókéssel ölt meg egy német tengerészt mindössze 5 méter távolságból. Walter Kruz egy ágyúlövedék-hüvelyt vágott a tengeralattjáró fedélzetén levők közé, ez fejen talált egy német matrózt, aki beleesett az óceánba.
A német legénység bátran harcolt, de egyetlen lövést sem tudtak leadni, mert az amerikaiak lekaszálták őket.
A romboló gépészei végül addig küzdöttek, amíg teljes gőzt adtak és így sikerült levonszolni a hajót az U-bootról. Hutchins kapitány a beömlő víz láttán tudta, hogy súlyosan megsérült az öreg romboló is. Az elülső kazánházban nyakig érő, jeges vízben dolgoztak a fűtők, de a kárelhárító csapat jól dolgozott, és átmenetileg megállította a vízbetörést.
A német tengeralattjárón ekkor már 35 halott volt. A két hajó eltávolodott egymástól, de Hopmann kapitány úgy manőverezett, hogy a Borie továbbra se tudja használni a nagyobb lövegeit. A romboló és az U-boot körben fogócskázott egymással, és amikor már épp sikerült volna célba venni az amerikai ágyúkkal, a német tengeralattjáró szűkítette a kört, és megint lehetetlen lett a lövés. Az amerikai kapitány közben észrevette, hogy az U-405 torpedót készül kilőni rá, és ekkor lekapcsoltatta a reflektort, majd később maga is torpedót lőtt ki a búvárhajóra, de az nem talált.
A csata akkor fejeződött be, amikor a romboló végre párhuzamosan tudott haladni az U-boottal, és két vízibombát dobott rá, amelyek kis mélységen robbantak, közvetlenül a tengeralattjáró tornya mellett. Ráadásul végre a 4 hüvelykes ágyúk is célba tudták venni az U-405-öt, és két lövedék el is találta a tatját, ahol a gépház volt.
A német hajó ekkor megállt. Kb. 15 tengerész jelent meg a fedélzeten, akik integettek és jelzőpisztollyal színes rakétákat lőttek fel, így mutatták, hogy megadják magukat. Az amerikai parancsnok tüzet szüntess-t vezényelt, mire a német matrózok beszálltak a gumitutajaikba. Ahogy mellettük elsüllyedt a tengeralattjáró, és az amerikaiak a német legénység felvételére készültek, a mentőtutajokból továbbra is lőtték a sötét égre a jelzőrakétákat. Miért csinálják ezt?
A Borie legénység akkor megpillantott egy torpedót, amely alig hibázta el az amerikai hajót. Egy harmadik U-boot is volt a közelben, ennek jeleztek tehát a német matrózok. A romboló teljes gőzzel elindult, hogy elhagyja a tűzvonalat, és cikkcakkolva távolodott. Manőverezés közben nem tudta kikerülni a német gumicsónakokat, ezért áthajtott rajtuk és közöttük. A német tengerészeket végül a saját tengeralattjárójuk sem mentette ki, így mindannyian meghaltak.
A sérült amerikai rombolón egész éjjel dolgoztak a szivattyúk, de reggelre elfogyott az ezeket működtető olaj. Mivel a gépeket tönkretette a tengervíz, a hajó már nem tudott manőverezni a viharos óceánon, és a felborulás fenyegette. A rádiós az utolsó liter, arcszeszből, kerozinból és orvosi benzinből kotyvasztott üzemanyaggal pár percre még be tudott indítani egy segédgenerátort, így tudta leadni a vészjelzést.
Két másik romboló érkezett a segítségükre, de a nagy hullámzás miatt nem tudtak szorosan a Borie mellé állni. A győztes legénység ezért mentőtutajokba szállt, és áteveztek a Goff és a Barry nevű hajókhoz. A közel nulla fokos víz és a kimerültség miatt 27 tengerész meghalt. Hutchins kapitány ezt írta a jelentésében:
A viharos idő soknak bizonyult az éjszakai csatában és a károk elhárításában kimerült legénység számára. Sokan nem tudtak felkapaszkodni a rombolók oldalán és az óceánba estek. Aki a hajók meredek, bukdácsoló acélfala mellett a vízbe került, már senki tudta megmenteni.
A Borie roncsa félig elmerült, de nem süllyedt el, ezért egy amerikai Avenger gép november 2-án lebombázta.