Mi magyarok tényleg nem tudunk élni?

Ha valaki még mindig azt hinné, hogy a lehetőségek hazája Amerika, hát nagyot téved. A lehetőségek hazája minden kétséget kizáróan Magyarország. Csak éppen mi a soha meg nem valósuló lehetőségekre specializálódtunk. Idén nyáron az ország három csakráját fedeztük fel biciklivel: a Balaton északi partjának keleti csücskét, a Káli-medencét és a Szentendrei-szigetet. És miközben úgy éreztük, rég nem volt ilyen tartalmas, energiafeltöltős nyarunk, mégis egyre-másra így sóhajtoztunk: miért nem tudjuk ezeket a csodás helyeket élettel megtölteni?

Mivel az elmúlt években a lakni vagy nyaralni tesztkérdésnél mindig az előbbit ikszeltük be, már nagyon ideje volt, hogy kimozduljunk egy kicsit. A lakás végre rendben van, a konyhacsempe mór motívumai minden kávéfőzésnél gyönyörűséget okoznak, és a padlót is vidámabban sikálja az ember, ha az eredmény nem csak tiszta, de tetszetős is.

Nyaralási stratégiánkról Hévíz környéki kalandozásainkat megörökítő írásomban már beszámoltam. A dolog lényege, hogy a szállásköltségeket megspórolandó az ország különböző pontjain élő barátaink lakását vettük igénybe két-három napra. Az alsópáhoki szőlőhegy után ezúttal egy nagy műgonddal kuckósított szentendrei panel lett a bázisunk.

A panel alblakából nem ezekre a háztetőkre láttunk Forrás: móser

Szentendrébe belezúg az ember

Szentendrébe 18 évesen zúgtam bele (ne firtassuk, mikor volt ez), amikor még hittem a megvalósuló lehetőségekben, és úgy gondoltam, ha úgy döntök, akár oda is költözhetek. Azóta jó párszor költözködtem, egyik kompromisszumot kötöttem a másik után, és már csak pislákol bennem a remény, hogy egyszer olyan helyen fogok élni, amit igazán szeretek és a magaménak érzek.

Szentendre a japán turistáknak is tetszik Forrás: móser

Barátaink azonban csak egyetlen kompromisszumot kötöttek az évek során, és e mellett azóta is kitartanak: csak azért is

Szentendrére költöztek, ahol az is kirándulás, ha az ember lesétál a Bükkös patak partján a piacra

vagy elmegy a gyerekéért a zeneiskolába (gyönyörű épület a Duna-parton) vagy megnéz egy jó filmet az éppen tíz éves születésnapját ünneplő P’Art Moziban. Mindezért cserébe elviselik Pomázra néző, kétszobás, panelprogramból folyton kimaradó lakásuk hátrányait.

Barátaink ezért a hangulatért költöztek a városba Forrás: móser

A hátrányokból mi most nem sokat érzékeltünk, mert mindkét nap sötétedés után értünk haza, reggel pedig rögtön a kávé után nyeregbe pattantunk. Az első nap laza városnézéssel indult. A lakótelepről gyalog vagy biciklivel a lehető legromantikusabb úton, a Bükkös-patak mentén juthatunk a belvárosba. A patakban gyerekek visongtak, fröcskölték egymást vagy halakat hajkurásztak, egy meglett férfi – hogy művész volt-e vagy éppen csak napi meditációs gyakorlatát végezte, ki tudja – kavicsokból gravitációt meghazudtoló, hídszerű építményt emelt.

A P'Art mozi helyiek kezdeményezésére jött léte éppen tíz évvel ezelőtt Forrás: móser

Indiszkrétnek éreztük volna, ha lefotózzuk, pedig lenyűgöző volt a látvány. Abban reménykedtünk, hogy visszafelé még állni fog a mű, de csalódnunk kellett. Talán az alkotó maga rombolta szét valamiféle zen buddhista szertartásként, hogy másnap újrakezdje a műveletet.

A Kacsakő odaragasztott minket a Duna-partra

Szentendre belvárosa alkalmatlan a biciklizésre, a macskaköveken rázkódva az ember úgy érzi magát, mintha egy shakerbe dobták volna. Sikerült agyrázkódás nélkül leevickélnünk a Duna-partra, ahol aztán válogathattunk a vadiúj biciklitartók és a különféle hangulatú padok között.

A Duna-korzón minden padot másmilyenre festettek Forrás: móser

Szentendrén nem sok minden történt az elmúlt 25 évben.

A HÉV ugyanazokkal a lepukkant szerelvényekkel zötyög, ugyanarra a sivár, piszkos-büdös szocreál térre érkezünk meg, mint anno, a belvárosi házak jó része még mindig ütött-kopott, a Vajda Lajos és a Czóbel Béla múzeum faláról pereg a vakolat, és egy-egy utcában még mindig megcsapja az ember orrát a csatornabűz.

A Vajda és a Czóbel múzeum faláról pereg a vakolat Forrás: móser

A Duna-parttal azonban a két évvel ezelőtt megvalósult mobilgát csodát tett. Olyan volt az a masszív kőgát, mint a berlini fal, durván elszakított egymástól két szervesen összeillő részt: a szentendrei óvárost és a folyót. Most végre zavartalan a kapcsolat, a barokk, rokokó, copf házacskák egész nap szemezhetnek a vízzel, a Kacsakő nyugágyain letelepedő vándorok pedig a kanyarodó Duna és a mellé épült mediterrán városka harmóniáján legeltethetik a szemüket.

A Duna és a város végre ismét egymásra talált Forrás: móser

Töredelmesen bevallom, első napra tervezett biciklitúránkat a Kacsakő nevű intézmény hiúsította meg. Pedig csak egy (pontosabban három) kék-fehér csíkos bódéról van szó meg néhány csíkos nyugágyról, néhány színesre festett kőről meg fára aggatott függőágyról. Egy helyről, ahonnan

akkor sem zavarnak el, ha csak egy pohár limonádét iszol egész délután,

de persze nem csak azt iszol, mert elképesztő cseh söröket adnak egészen normális árakon.

Szentendrén még a kavicsból is művészet születik Forrás: móser

Szóval csak hevertünk órákon át és szívtuk magunkba a hely szellemét, mert tényleg volt neki. Talán a várost építő szerb és görög kereskedők déli vérének életöröme sugárzott át a falakból, vagy a sör cseppjein keresztül a hrabali intenzitásból került belénk valamennyi. Ez volt a nyár egyik csúcspontja, kétségtelenül. Megpróbáltuk megragadni egy videóval:

Ha a rév nem jó biznisz, akkor semmi

Másnap aztán nem volt lazsálás, kora reggel (ez nálunk annyit jelent, hogy 9 óra előtt) nekivágtunk az útnak. Célpont a szigetcsúcs volt, amihez végig kellett bicikliznünk a Szentendrei-sziget kétharmadán. Ez persze komoly bringások szemében nem nagy durranás,

kifejezetten könnyű terepről van szó,

és bár kirándulásunk a nyár sokadik hőségriadójának idejére esett, az út nagy részében árnyékot adó fák alatt tekerhettünk.

Árnyékot adó fák alatt tekerhettünk, de az út tele van döccenőkkel Forrás: móser

Benéztünk a Pap-szigetre, ahol egy tucat kutya hancúrozott a vízben, gazdáik a partról figyelték féktelen boldogságukat. Arrébb néhány horgász bámulta a vizet, különben sehol senki és semmi, mintha nem főszezonban lennénk 40 fokban az ország legszebb kisvárosának üdülőövezetében, hanem egy negyvenfős alaszkai település peremén. Haladtunk tovább Leányfalu felé.

A kiépített bicikliút árnyas, ám a nagy fák sok helyen felnyomták az aszfaltot, úgyhogy a döcögésélmény itt is elkísért. A bal oldalunkon sorjázó nyaralók egy része még a Kádár-korszakot idézte, némelyik viszont már az új kor újgazdagjainak jobb-rosszabb ízlését tükrözte. A Határ csárdánál nem sokat kellett várakoznunk a révre. Mindössze nyolc autó fér el a kis hajóhoz erősített kompon, és amint megtelik a jármű, már indul is a túlpartra.

Legjobb lehet révésznek lenni Forrás: móser

Most értettük meg, hol rontottuk el az életünket.

Nem lakást kellett volna venni, hanem egy ilyen kopottas vízi járművet, és most biztos nem az ingyen nyaraláson törnénk a fejünket.

Két bicikli két hozzá passzoló emberrel 920 forintot kóstált a háromperces manőverért, ugyanez autóval kicsit olcsóbb lett volna (890 Ft), vagyis a két bicikli szállítása többe került, mint egy autóé. Így már érthető volt, miért árválkodott a túloldalon minden fánál több kerékpár lekötve, hazatérő gazdájára várakozva. Persze, ha az ember a szigeten lakik, nyilván bérletet vesz, bár a cég honlapja nem ad felvilágosítást arról, létezik-e biciklis bérlet verzió.

Két bicikli+két ember oda-vissza már elég húzós Forrás: móser

Miért nem tudunk ebbe a sok szépségbe életet lehelni?

Elindulhattunk volna Kisoroszi felé az árvíz ellen emelt gáton, de két érv is szólt ellene. Egyrészt akadálytalanul tűzött rá a nap, másrészt elég döcögősnek ígérkezett, úgyhogy inkább az aszfaltos utat választottuk. Igaz, Tahitótfaluig viszonylag gyakran húztak el mellettünk az autók, onnan viszont már alig volt forgalom. Biciklis kirándulókkal az egész út során nem találkoztunk, sem a falvakban, sem végcélunknál, a sziget káprázatos csúcsán avagy orrán, ahogy állítólag a régiek nevezték.

A Szentendrei-sziget a Duna-Ipoly Nemzeti Park része.

Védelme már csak azért is rendkívül fontos, mert az itteni mélyfúrású kutak szolgáltatják a környék és Észak-Pest vízellátásának javát. Több mint ötven madárfaj fészkel a szigeten, nem ritkák a récék, kárókatonák, szürke gémek, nagykócsagok, jégmadarak, de a növényvilága is olyan ritkaságokat tartogat, mint a magyar szegfű, az agárkosbor, a gyíkhagyma, a fekete kökörcsin, a homoki kikerics vagy a csüdfű.

Pócsmegyeren elhajtottunk egy kaspóvállalkozás előtt Forrás: móser

Mindebből most nem sokat láttunk, hiszen a sziget igazán védett részei csak földutakon járhatók be vagy el vannak zárva a látogatók elől. A hely különleges atmoszférája azonban így is átjött. Akármerre néztünk, a tájnak ereje volt, a falvak hangulatát pedig meghatározta a meglepően sok régi, tornácos parasztház. Szomorú meglepetés volt viszont, hogy a többségük még mindig felújításra vár.

Ugyanazt éreztük, mint egy héttel korábban a Káli-medencében. Itt egy csodálatos mikrovilág, amit hagyunk parlagon heverni.

Ha valami, hát ez nemzeti érték, de nem tudunk élni vele.

Egy barátnőm a nyáron egy hetet egy németországi kis hegyi tanyán töltött. A vendéglátó házaspár tejtermelésből él, száz tehenet gondoznak, a tejet a környékbeli boltoknak, vendéglátóhelyeknek adják el. Láthatóan jól élnek ebből a bizniszből. Több száz éve kérdezzük egymástól újra meg újra: nálunk ez miért nem működik?

A Szentendrei-sziget mesevilága Forrás: móser

Jobban kellene szeretni magunkat

Láttunk ugyan egy-két tüchtig farmot a szigeten, de az itt lakók többsége láthatólag nem a természet adta lehetőségekből él. Pedig sokan megtennék, ha lehetőséget kapnának rá. Vagyis már megint itt tartunk, a meg nem valósuló lehetőségeknél. Mint amilyen a szigetcsúcs. Lehengerlő táj, bizonyos szögből olyan, mint egy kanyon. A víz áttetsző, lábujjaink között látjuk a kavicsokat és a kagylókat.

Lehengerlő táj a sziget csúcsán Forrás: móser

Amúgy semmi. Két darab vécé a parttól több száz méterre, a sátorozásra kijelölt területen. Szemetessel nem találkoztam, viszont szeméttel is alig, csak a bokrok tövében összegyűrt papír zsebkendőkkel, amik a vécéhiány következményei. Úgy látszik, errefelé csak környezettudatos emberek járnak. De ők sem sokan.

Néhány sátor itt-ott, a vízben pár tucatnyi ember. Ez persze nem baj, pláne a magamfajta emberkerülőnek. Csak épp meglepő. Hiszen

ez itt az ország egyik legszebb pontja.

Nem kell hozzá misztikusnak lenni, hogy érezzük a kisugárzását. Úgy látszik, erre sem vagyunk kíváncsiak.

Hogyhogy ilyen kevesen kíváncsiak erre a helyre? Forrás: móser

Visszafelé Kisoroszi közepén megálltunk egy tipp-topp felújított parasztháznál, ahol – micsoda meglepetés! – szintén cseh sört mértek, na meg magyar bort és házi szörpöket. Épp a vacsorára való csülköt készítették elő, amit aztán a kemencében sütöttek meg. Elücsörögtünk a kellemes, fedett udvaron, és azon elmélkedtünk, mi a baj velünk, hogy azzal sem tudunk élni, amink van.

Bárcsak ilyen tipp-topp lenne az egész magyar vidék Forrás: móser

Talán ott a hiba, hogy nem szeretjük magunkat eléggé.

A csehek nem azért csináltak jó sört, hogy elkápráztassák a világot, hanem mert jót akartak inni.

Még a diktatúra sem tudta eltántorítani őket ettől. Na de nem szeretném ilyen keserű szájízzel zárni ezt a beszámolót (legfeljebb a pilseni kesernyéje telepedhet meg a nyelvünkön), hanem inkább arra biztatok mindenkit, hogy üljön fel a HÉV-re, zötyögjön ki Szentendrére, és telepedjen le néhány órára az egyik Duna-parti nyugágyra. Felér egy pszichoterápiás kezeléssel, garantálom.

Szentendre és a sárga esernyők Forrás: móser