Amikor az utolsó esténken elindultam megnézni a nahai szállásunkhoz legközelebb eső strandot, még nem tudtam, hogy újabb érdekes élménybe botlok. A legrövidebb utat választottam, ami körülbelül tízperces sétát jelentett a partra. Hirtelen egy kedves nő szólított meg az utca túloldaláról, és a boltjába invitált. Okinaván ez nem ritka jelenség, de az ajándékvásárláson már túl voltam, így udvariasan elhárítottam a hívást.
A következő sarkon aztán újra leszólítottak. Egy mosolygó férfi ajánlott vásárlási (shopping) lehetőséget, legalábbis elsőre így értettem sajátos akcentusát. Aztán kiderült, hogy soapingra, azaz szappanozásra invitált.
Szex is lesz benne”
– tette egyértelművé, hogy én bizony most Naha vörös lámpás negyedébe tévedtem, ha ez eddig nem lett volna világos.
A szolgáltatásból nem csak az ára miatt nem kértem (körülbelül 40 ezer forinttól kezdődött), az azonban meglepett, mennyire barátságos és közvetlen volt az egész. A világ más tájain többnyire züllött és veszélyes környékek ezek, amelyeket igyekeztem volna minél gyorsabban elhagyni,
itt azonban még képeket is nyugodtan készíthettem.
Az egyik kedélyes kerítő még az üzletmenetbe is beavatott: jól megy a háznak, a vendégkör egyik fele helyi, a másik külföldi kuncsaftokból áll össze.
Ami nem is meglepő, lévén, hogy a szigeten jelentős amerikai katonai támaszpont is van. A 26 ezer fős kontingens jelenléte a főváros utcáin sétálva is észlelhető, hiszen rendre amerikaiakba ütközik az ember mindenfelé. Persze akadnak kínai és más ázsiai turisták is szép számmal.
De hogy kerül egy magyar turista Okinavára? Ehhez először is nagy lökést jelentett egy ingyen repülőjegy Tokióba, amelyet hónapokig tartó huzavona után kaptam kártérítésként egy légitársaságtól a korábbi késéséért (a légi utasok jogairól itt írtunk). Aztán szükség volt azokra az olcsó, fapados légitársaságokra (ilyen például a Peach, a Jetstar vagy a Vanilla Air), amelyek elképesztően alacsony árakon – egy irányba akár 10-15 ezer forintért – repítenek Japánon belül, illetve a környező országokba. Végül kellett egy jó adag kíváncsiság Okinava iránt, amely
szinte külön világ Japánon belül.
Az alábbi videón a szigetre szállunk le a Peach Airlines járatán (zene: KEN-U – DoKo).
De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen a közel kéthetes útból csak az utolsó három éjszaka jutott Okinavára, azt megelőzően pedig bő két hónapig tartott a tervezés. Japán ugyanis olcsón is bejárható – körülbelül fele annyiért, mint ahogy azt az utazási irodák kínálják –,
ehhez azonban az átlagosnál jóval több felkészülés kell.
Rengeteget lehet spórolni például a közlekedéssel. A legtöbb Japánba látogató külföldi turista automatikusan megveszi az egy- vagy kéthetes vasúti bérletet. Ez valóban egyszerű és kifizetődő azoknak, akik sokat utaznak az országon belül, de
olcsó repülőjegyekkel kombinálva már nem feltétlenül éri meg.
Vagy például Kiotóból az Oszaka-Kanszai repülőtérre akár fél áron is el lehet vonatozni a külföldieknek, ha rendelkeznek ICOCA feltöltős kártyával (ami egyébként is praktikus). A városon belüli napijegyek árát sem feltétlenül éri meg kifizetni. Az utánaolvasással és számolgatással Japánban tényleg sok pénzt lehet megtakarítani.
Az útvonal (zárójelben a szállásárak egy főre, egy éjszakára)
Tokió, két éjszaka magánapartmanban Ginza kerületben (11 700 forint).
Nozumi sinkanszennel reggel vonatozás Himedzsibe, majd onnan este helyi vonattal Kiotóba, ahol négy éjszaka magánapartmanban (9 700 forint), innen egyik nap kirándulás Narába.
ICOCA-Haruka vonattal Kanszai repülőtérre, onnan a Peach Airlinesszal repülés Szöulba, ahol három éjszaka vendégházban (7000 forint), félnapos kirándulás az észak-koreai határhoz.
Peach Airlinesszal repülés Nahába (Okinava), ahol három éjszaka vendégházban (6300 forint), egynapos kirándulás a sziget északi részén lévő Ocean Expo Parkba.
Tokióba reggel vissza Jetstar légitársasággal, majd aznap repülés haza.
A jó hír az, hogy aki rászánja az előzetes felkészülést, annak Japán meglepően „felhasználóbarát” ország. Kínától eltérően itt nincs káosz, nagyjából mindenütt el lehet boldogulni angolul, minden kifogástalanul működik, az emberek kedvesek, segítőkészek. Sűrűn lehet találni kis szupermarketeket, ahol
akár olcsón is megúszhatjuk az étkezést:
egy helyben sütött csirkenyárs 250 forint, egy víz 150 forint (de a csapvíz is iható).
Apropó étkezés: sok más turistához hasonlóan én is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a japán konyháról, és nem csak a halételek miatt. Rosszat egyszerűen nem ettünk, még a szupermarketek kínálata is lenyűgözően friss és ízletes volt. Nem beszélve a tokiói Cukidzsi halpiac mellett árult szusikról, amelyeknél jobb valószínűleg nem is létezik – igaz, az ottani kis éttermek bejáratánál várni kell a helyszűke miatt, és itt már 6-7 ezer forintot is ki kell pengetni egy alapválogatásért.
Japánban igazából két dolog bosszantó csak: az egyik a turistalátványosságok körüli tömeg (erről nem ők tehetnek), a másik a szemeteskukák hiánya (erről igen). Utóbbi persze nem azt jelenti, hogy piszkosak lennének az utcák, épp ellenkezőleg, csak mindenki cipeli magával a saját szemetét.
Japán annyira tobzódik a látnivalókban, hogy hónapok sem lennének elegendőek rájuk, nemhogy egy-két hét. Az Origo utazás rovatának szerzői korábban már többször is beszámoltak ezekről (a cikk végén érdemes elolvasni őket), így én ezt a „kötelező” részt most nagyvonalúan átugornám. A legnagyobb élményünk ugyanis nem a páratlan szépségű szentélyekhez, templomokhoz, palotákhoz kapcsolódott, de még csak nem is az olyan bizarr dolgokhoz, mint a mangaboltok, a maid cafék vagy a pacsinkóőrület.
Történt ugyanis, hogy rögtön az első tokiói éjszakánkon megmozdult a föld. Már a szállásunkon voltunk este, én az ágyamon ültem, amikor megszólalt egy riasztó.
Hirtelen ide-oda lengett velem az ágy,
és először fel sem fogtam, mi történik. Amikor meg már azon kezdtem el gondolkozni, hogy ilyenkor mit kéne tenni, el is múlt. Kinéztem a 8. emeleten lévő lakásunk teraszáról, de a járókelők nyugodtan sétáltak, a mellettünk lévő irodában pedig úgy beszélgettek tovább, mintha mi sem történt volna.
Persze ez csak nekünk volt esemény ott. Japánban minden évben 1500 körüli földrengést regisztrálnak. Vannak pusztítóak is, legutóbb például áprilisban Kumamotó környékén, de az ilyen kisebbek mindennaposak. A japán meteorológiai intézetnek külön oldala van a földrengések követésére is. Megnéztem rajta: a mienk epicentruma 80 kilométerre volt Tokiótól, 5,6-es erősségű, de mire hozzánk ért, csak 3-as lett belőle. Nekünk így is félelmetes volt.
Szubjektív és rendhagyó élménylistám második helyén a már említett japán konyha szerepel, úgy, ahogy van. A harmadik helyezett viszont már átvezet a bevezetőben említett Okinavára. Azt tudtam, hogy az ott lakó rjúkjúiak némileg eltérnek a japánoktól, és
azt is sejtettem, hogy a szubtrópusi klíma vélhetően lazábbá teszi a helyieket.
Azt azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy egy ottani étterembe betérve ilyen zene és hangulat vár majd minket – a kitűnő ételek mellett –, mint ahogy az az alábbi videón látható.
Na és Dél-Korea?
Útitervünkből látszik, hogy Okinavát megelőzően három éjszakára Szöulba is kitérőt tettünk. Ennek alapvetően költséghatékonysági okai voltak: ha már ilyen messzire utazunk, érdemes olcsón megismerni egy másik országot is. Szöul messze nem nyűgözött le annyira, mint Japán. A palotákkal addigra már kicsit telítődtem, az emberek kevésbé kedvesek, viszont jóval hangosabbak voltak, angolul csak kevesen beszéltek, az éttermekben pedig nagy szenzációkra nem akadtunk.Okinaván szép számmal akadnak látnivalók, és nem csak a gyönyörű strandok. A legnagyobb durranás talán a sziget északi részén lévő Ocean Expo Park volt számunkra. Ennek akváriuma ugyanis egyike a világon azoknak, amelyekben cetcápákat is lehet látni. A több mint tíz méter hosszú állatok tényleg fenségesek, bár bennem végig ott motoszkált,
mi lenne, ha nekem kéne ekkora helyen körözni egész életemben.
Naha híres Kokuszaj utcája bármelyik nyugati társával felveszi a versenyt színes boltjaival, piacaival és éttermeivel. Legnagyobb megdöbbenésünkre még egy kürtős kalácsot áruló boltba is belefutottunk. A bangladesi alkalmazott elárulta, az üzletet egy japán vállalkozó nyitotta tavaly ősszel, mert
Budapesten beleszeretett ebbe az édességbe.
Bár rajtunk kívül épp senki sem volt a boltban, állítólag a helyiek is rákaptak a kalács ízére.
Aztán ott volt a Suri-kastély Naha szélén, amely 450 évig a rjúkjúi királyok székhelye volt. Ide a várost átszelő futurisztikus eszközzel, a több emelet magasságban közlekedő monoraillel lehet eljutni, amelyen utazni már önmagában egy élmény.
A kastély maga az UNESCO világörökségének része. Többször újjá kellett építeni, most is folynak a munkálatok. A hírhedt okinavai csata során is sok emlék elpusztult ott. Ez volt a második világháború egyik legvéresebb harci cselekménye:
a közel három hónap alatt összesen 240 ezren haltak meg,
túlnyomó részük japán katona vagy civil. Több ezren közülük öngyilkosságot követtek el, hogy elkerüljék a szégyent.
A háború után 27 évre amerikai közigazgatás alá került a sziget. Az ember azt gondolná, hogy a vérrel átitatott múlt miatt a helyiek nem különösebben kedvelik a továbbra is ott állomásozó katonákat. Az ellenérzések időről időre fel is törnek: legutóbb például egy amerikai tengerész megerőszakolt egy okinavai lányt, ami hatalmas felháborodást okozott.
Én azonban semmi jelét nem láttam az ellenszenvnek. A párás hőség elől egy kocsmába betérve rá is kérdeztem alkalmi ivócimboráimtól, miként gondolkoznak az amerikaiakról. Egy kezdeti nevetés után pozitív volt a válasz. A sors játéka, hogy Barack Obama első hivatalban lévő amerikai elnökként
épp aznap koszorúzta meg Hirosimában a békeemlékművet.
A helyi strandra leérve tényleg nehéz volt elképzelni, hogy nem is olyan régen itt még élet-halál harc folyt. Az autóval odaérkezők egy sintó szentély parkolójából ereszkedtek le a homokos partra. A víz fölé épített autóút mögött épp lebukni készült a nap, de még békésen sütették magukat a helyiek és a turisták. Jobb képet el sem képzelhettem volna búcsúzóul.
Ha még több képet szeretne látni a japán útról, itt találja őket, itt pedig a Dél-Koreában készített fotókból válogattunk.